Harmadik fejezet - Első

Sziasztok, kis drágák!
Nem szokásom, a fejezetek elején írni nektek, nem is tudom miért. Talán, mert az olvasó nem rám, hanem a részekre kíváncsi, most mégis írok nektek! Köszönöm a sok kritikát, ahol megtudtam, min kell változtatnom és, hogy mit is szerettek a történetemben. Köszönöm, a 21 feliratkozót! Istenem, sosem gondoltam volna, hogy ilyen sokan lesztek, hisz alig három hete, hogy elkezdtem a blogot! Sok kritikát kértem és sok tanácsot kaptam, amit meg is fogadok, de természetesen idő kell hozzá. Köszönöm Lucy-nek a csodás design-et, amit gyorsan és szépen készítette el nekem. Juste-nak, a bétámnak, aki rengeteget segít nekem! Delilah-nak, a szereplők képeiért és Elizabeth P.-nek a trailer-ért! Valamint Szimy-nek, aki mindig kommentel nekem, nagyon-nagyon jól esik!
A sok tanácsban, benne éreztem, hogy kicsit értetlenül álltok a második fejezethez. Amit így újra olvasva - igen sokadjára - meg is értek. Tudom, hogy rövid lett, és azt is, hogy nem túl hosszú részeket teszek fel. Most először írok, külső szemszögből és még egy kicsit új nekem. A második fejezet, azért lett ilyen "összecsapott" - ami szándékos volt - mert, amolyan átvezető résznek szántam. Most azokhoz szólnék, főként, akik nem értették a második fejezetet, és akiknek kérdéseik maradtak volna. Ne aggódjatok a harmadik fejezetből, sok minden ki fog derülni és meg fog magyarázódni! Remélem, elnyeri tetszéseteket az új fejezet!

Ölel titeket, 

Amnestia Simon

„Mindenki életében van egy fordulópont. Egy olyan éles, tiszta pillanat, amikor az ember úgy érzi,

mintha mellbe vágták volna, és teljes bizonyossággal, a kétség legkisebb árnyéka nélkül tudja,

hogy élete már sosem lesz olyan, mint addig volt."

- Julia Quinn-

A kórházat a csend uralta, szinte mindenki aludt, kivéve a nővéreket, kik a betegek épségére figyeltek. Camille is aludt, a 277–es szobában. A függönyök el voltak húzva, nem mintha szükség lett volna rá, hisz kint a sötétség volt az úr. Minden békésnek tűnt, csak Camille nem. Teste olykor összerándult, homlokát izzadság cseppek gyöngyözték és a szeme, bár csukva volt, hol jobbra, hol pedig balra mozdult szemhéja alatt. Álmodott. De ez nem a kellemes fajta volt, félelmetes álmot járt be, újra élete azt a napot, amikor utoljára veszekedett a nagyapjával.

Senki sem lepődött meg a gyár dolgozói közül, amikor megjelentem ott. Szinte mindennapossá vált már a számukra ez. Nem szóltak, mint régen, csak hagyták, hogy megtegyem a számomra már jól ismert utat. Nem tudtam eldönteni dühös legyek, amiért a nagyapa bejött ma dolgozni, pedig megígérte, hogy nem teszi, vagy aggódjak, hogy túlhajszolja magát. Amióta az eszemet tudom, nagyapa itt dolgozik és talán már azelőtt is így volt. Ahogy a falu nagy része is itt tesz-vesz, hogy ellássa a családját. Külső emberek számára ez csak egy egyszerű bányászati gyár lehet. Hogy ez mit is takar? Először nekem is teljesen zűrzavaros volt, hisz ilyenről még sosem hallottam azelőtt. Ércet és egyéb ásványkincseket bányásznak, amit később megfinomítanak és eladják. Persze, ez szép és jól is hangzik, de ma már ezekre nincs akkora kereslet, mint régen. De mint mondtam, ez tűnhet a külső szemlélőknek, de akik annyira ismerik már ez a gyárat, - ami nem is gyár a jobban bele gondolunk, de ma már csak, mindenki így nevezi-, mint én, az tudja, mi folyik itt valójában. Hogy miért ilyen veszélyes itt a munka. Már önmagában, az is az, ha elhasznált felszereléssel és rossz karbantartással bányásznak, hisz bármilyen baleset megtörténhet, de ettől még nem kéne felrobbannia egyes részlegeknek. Itt jön hát, az, ami miatt ez nem egy egyszerű gyár. Abból a pénzből, amit az finomított ásványkincsekért kapnak, arra elég, hogy kifizessék a felettébb szükséges dolgokat. Számlák, adó és még a bérleti díj, hisz a gyár törvényileg és teljes egészében, nem a falué. Itt jön képbe az, hogy akkor miből származik az emberek fizetése? Ez a gyár titka és ezért is olyan veszélyes egyben.

- Szia Camille! – jött egy hang, ami kizökkentett a merengésemből, ami egyre sűrűbben kapott el. A hang tulajdonosa Damin Colton volt, egy 30-as éveiben járó szőke hajzuhataggal és élénk kék tekintettel rendelkező férfi.

- Szia! – köszöntöttem viszont és már mentem is tovább. Pillanatokkal később meg is láttam nagyapán őszes haját, amit a sapkája nem fedett el teljesen. Mindig is elcsodálkoztam azon, hogy kaphatnak itt levegőt, főleg ebben a hőségben. Nagyapa felemelte a fejét és mikor meglátott, arcára molyos ült ki, belőlem pedig, mintha minden haragot elszívtak volna.

- Drágám, neked nem otthon kellene lened? – ölelt meg és csókolt arcon.

- De, és halálra kéne aggódnom magam, amiatt, mert nem vagy ágyban. – mondtam komolyan és némi iróniával a hangomban. – Alig három napja volt a baleset nagyapa!

- Mondtam már, hogy emiatt ne aggódj! – nézett rám szeretetteljesen. De ki más aggódna, ha nem én?

- Igenis aggódom! Itt minden tiszta rozsda és a legfiatalabb cső is hány éves? Legalább 50! Nem kéne ennyire aggódnom, ha abba hagynátok az olajfúrást! – mert ezt tették. Olajt fúrtak. Pár évvel ezelőtt találták meg a forrást, ami ugyan nem volt teljes, de hozott annyi pénzt, hogy mindenki kockáztatni merje az életét emiatt. Persze, találtak itt már más is, emberi csontvázat, amit egy idő után már jelenteni sem kellett, vizet, sok vizet, annyit, hogy a falunak szinte már saját víz ellátó készlete volt.

- Úgy érzem, témánál vagyunk! – mivel a nagyapja nem nézett rám, hanem valami csővel foglalkozott és a világítás is nagyon gyér volt, nem tudtam milyen arckifejezés ült ki az arcán. – Camille, minden rendben lesz!

- Már, hogy lenne? Egy apró szikra és minden lángra kap, még akár fel is robbanhat. Egyáltalán nincs rendben! – az egész bányában olaj szag keringett. Ha a földre néztem, mindent fekete masszaborítót. Tényleg csak egy apró szikra és abból láng lesz, a gépek pedig felrobbannak, jobb esetben is – már ha lehet ezt így mondani – tűz üti fel a fejét. Amit vagy sikerül időben eloltani vagy nem, de az utóbbi tűnt valószínűbbnek.

- Túlaggodalmaskodó vagy, nekem kellene rád vigyáznom nem, pedig fordítva! – szólalt meg pár perc múlva Peter. Erre felhorkantam. Amitől mintha, még erőteljesebben éreztem volna az olaj szagát. Csak képzelem, sok időt töltök lent, ez lehet az oka. Felhúzott szemöldökkel vártam a folytatást, de nagyapa nem folytatta. Pár héttel ezelőtt, szó esett arról, hogy elmegyek Lucienhez és segítséget, kérek, de a nagyapja ellenkezett, szinte meg tiltotta, hogy elmenjek. Én pedig, azóta sem mondtam még el neki, talán itt lenne az ideje…

- Két nappal ezelőtt ellátogattam Growerbe – mondtam, semleges hangon. Erre bezzeg 

felkapta a fejét.

azonnal felkapta a fejét.

- Megvesztél? – kezei a vállamra tapadtak majd rázni kezdtek. – Az egy szörnyeteg. Nem akarom még egyszer megtudni, hogy oda mész, vagy csak beszélsz vele! Halottad? – Ezt ki ne hallotta volna, gondoltam némi gúnnyal. Sosem értettem, miért mondja ezt a nagyapa, ő pedig sosem magyarázta meg. Én, pedig annak tudtam be, hogy üknagyapjával ellentétben, aki akkor halt meg, amikor a nagyapa 8 éves lehetett, és mindig segített a falu lakóinak, Lucienről ez nem volt mondható.

- Nem értelek! Én csak egyet kérek tőled, de te nem vagy hajlandó ezt meg tenni, de elvárod, hogy én mindent megtegyek – nem mintha ezt el kellene várni tőlem, anélkül is megtenném, hisz ő az egyetlen rokonom, ő a családom.  

- Camille Juliette Glanwille, hallottad, amit mondtam? – Dühös volt, láttam az arcán, hogy az. Én pedig, mint egy komisz kisgyerek, ellenkezni akartam. A fejem lüktetni kezdett és mintha kicsit szédültem is volna. Megint, egyre intenzívebben éreztem az olaj szagát. –Valóban jól jönne a gróf támogatása, de semmi olyat ne tegyél, amit nem akarsz. Én is védeni akarom az embereket, de nem minden áron. Találunk más megoldást és a válaszodat, pedig nem hallottam! – És ezt már nem is adhattam meg neki. Láttam, ahogy Colton egy rossz csövet próbál összehegeszteni, pont itt. Nem is kellett több, hogy az olaj lángra kapjon és a tőlünk alig öt méterre lévő hatalmas gép, felrobbanjon, hatalmas dörrenéssel.

Hangos sikoly szállt a levegőben, mire Blythe azonnal felébredt és a nővérek a terembe rohantak. A lány egyetlen intéssel megnyugtatta őket, hogy minden rendben lesz, ő majd elintézi. Egyetlenegy nővér kivételével, mindegyik távozott a szobából. Az, aki maradt, rövid szőke hajú volt, tekintete pedig kedves, nem pedig sajnálkozó. Altatót fecskendezett az infúzióba, megkönnyítve a beteg dolgát. Bly felkelt a székéből és odaült barátnője mellé. Szemeiből megállíthatatlanul hullottak a könnyek. Remegett úgy, mint ahogy még életében soha. Még mindig élénken élt benne a tűz és a robbanás hangja, az emberek kiáltása. Camille érezte, hogy a teste ellazul és hallotta barátnője megnyugtató szavait.
- Most egy kicsit el kell, menjek, de mindjárt jövök, ígérem! – halványa ugyan, de érzékelte az ajtó csukódását. Azon kezdett gondolkozni – csak hogy ne kellejen a robbanásra gondolnia – mikorra hat teljesen az altató, mikor taszítja vissza a mélybe. Szemei mintha ólomból lettek volna, nem tudta nyitva tartani őket. Pillanatokig teljes csend volt az úr, majd még hallotta, ahogy az ajtó ismét kinyílt. Halk léptek, Camille pedig biztos volt benne, hogy nem Blythe jött, ő nem tud ilyen halkan lépkedni. Egy kéz érintette a homlokát, egy nagy és meleg kéz. Kellemes illat áradt belőle szappan és valami egészen más, de Cam már annyira fáradt volt, hogy nem tudta megállapítani mi is az. A kéz végig húzódott az arcán egészen az álla vonaláig, majd egy ajak érintése a homlokán, ez volt a végszó Camille-nek, hogy álomba merüljön, egy álomtalan álomba. 

A magas fekete hajú férfi, nem tudja miért jött el a Castel kórházba és e sorok írója sem volt igazán biztos a férfi szándékait illetően.  Öles léptekkel ment a recepciós pulthoz és érzelemmentes tekintettel. Nem is kellett sok, hogy megtudja, hol fekszik az, akit keres. Egy fekete hajú és bronz bőrű lány lépett ki a szobából és indult el vele ellentétes irányba. Lucien pillanatokig csak állt az ajtó előtt. Mi a jó fészkes francot keresek én itt? - tűnődött. Alig pár órája tudta meg, hogy Camille is ott volt a bányában, amikor az felrobbant. Sokáig nem tudta mit tegyen, csak egyben volt biztos, hogy látni akarja, hogy utána végleg elfelejthesse őt! 

De kit is áltat, tudta, hogy sosem fogja elfelejteni a lányt. Belépett a szobába, meglátta Juliettet, ahogy alszik. Testét karcolások és zúzódások borították. Lucien még most sem értette, hogyan robbanhatott fel az az átkozott hely és, hogy mit keresett ott a lány. Dühös volt, de nem értette miért. Megérintette a lány homlokát, majd végig húzta ujjait, egészen az álla vonaláig. Meg akarta csókolni, olyan nagyon akarta, de helyette csak a homlokára adott csókot. Kivett egy névjegykártyát a zsebéből és a hátuljára írt egy rövid, de annál tömörebb üzenetet. A kártyát gondosan elhelyezte az ágy melletti asztalon, hogy majd mikor felébred, megtalálhassa, majd kisétált a szobából azzal a határozott szándékkal, hogy mindent kiderít a robbanással kapcsolatban.