Második fejezet - Határidő

„Mégis sok minden szól amellett, hogy tartsuk észben mindenkinek a különleges és értékes voltát, akivel csak összehoz a sors"

- Mary Jo Putney -

Talán ez volt az első nap az elmúlt 2 hónapban, amikor Lucien úgy tudott kinézni az ablakon, hogy nem az eső fogadta, mint látvány, hanem a naptündöklő sugarai. Egy pohár brandy-vel a kezében nézett ki birtokára. Bár a látottak nem nyűgözték le, mégis jó volt kinézni a pocsolya áztatta kertre. Az óra hangos kolompolással ütött egy órát és folytatta azt még pár percig. Még egy óra.  Annyi volt hátra, hogy megtudja vajon Camille eljön-e hozzá és beleegyezik-e abba, amit felajánlott neki. Lucien hátat fordított az ablaknak és helyet foglalt a mahagóniból készült asztala mögött. Barátja vele szemben ült és igen, tőle szokatlanul, sejtelmesen nézett rá, miután befejezte a levél másolatának elolvasását. Lucien különösen érezte magát, amikor barátja így nézett rá. Olyan érzés fogta el, mint egy hét éves kisfiút, aki rosszat tett.

- Na és, mond csak! Mit fogsz tenni, ha elfogadja az ajánlatod? – Nézett fel Gabriell a papírból, barna szemei most is olyan tiszták voltak, mint mindig.

- Nem fogja, ő nem olyan fajta nő – felelte, miközben töltött magának még egy pohár brandy-t, majd a barátjának is. Ugyan felmerült benne, azaz eshetőség, hogy a lány kettő órakor mégis beállít hozzá, de nem tartott sokáig. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy Camille Glanwillenek csak a szája volt nagy, semmi más. Ha még is megtörténne, nem tudja mit is tenne pontosan, azt sem tudta igazán, miért tett ilyen ajánlatot. 

- De ha mégis, mit teszel? – Tudhatta volna, hogy Gabe nem fogja annyiban hagyni a témát, de ezért is kedvelte annyira. Nem siklott át a részletek felett, ezért is volt olyan sikeres és megbízható.

- Pontosan azt fogom tenni, amit a papírra vetettem! – Mondta kicsit élesebben, mint akarta. Kimerült volt, de maga sem tudta miért. Izgult volna? Nem, határozottan nem érezte azt a bizsergető érzést. Akkor talán kíváncsi volt? Inkább, de ez nem vett volna ki belőle ennyi erőt, akkor még is miért ennyire fáradt? Biztos van rá magyarázat, legalább is kell lennie. 

- Lucien!– Gabriell erőteljesebb megszólítására lett csak figyelmes. Barátja, már az íróasztalon tenyerelt, de ő észre sem vette, mikor tette meg ezt a mozdulatot.

- Ne haragudj! Kissé elkalandoztam – a múlt éjszaka lehet az oka. Tegnap éjjel érkezett meg az új kancája és egész este vele foglalkozott, alig aludt pár órát. Szemei kissé beesettek voltak, és a nap még közel sem ért véget.

- Hm. Nos, talán aludnod kellene egy kicsit. Még van legalább fél órád a határidő lejártáig, és ha igazad van, a lány nem fog eljönni, még több is. Nekem viszont most mennem kell! – Azzal Gabriell távozott is és Lucien egyedül maradt a szobában, egyedül a gondolataival.

 Az elmúlt napokban csak az a lány járt a fejében, azok a barna szemek...vagy zöld? Maga sem tudta pontosan, nem tudta megnézni rendesen. Csak a haja él benne élénken. Az intenzív vörös szín mintha belevéste volna magát az elméjébe és sehogy, sem tudta onnan kiveri. Haja felkötve is a háta közepéig ért és Lucien biztosra vette, hogy leengedve legalább a fenekéig ér. Szinte látta maga előtt a lányt, a kerekded idomokat, a meztelen testet. Azon kapta magát, hogy mindennél jobban – az eddigieknél is jobban – élvezi a helyzetet, és kíváncsian várja, vajon Juliette eljön-e. Nem tudta miért, de valahogy a Juliette jobban tetszett neki, mint a Camille. Nem arról volt szó, hogy nem volt szép név és, hogy nem illett a lányhoz, de valamiért a Juliette szebb volt, elegánsabb. Hangos durranás zökkentette ki gondolataiból, amit annyira nem is bánt, gondolatai már így is veszélyes vizekre eveztek. Miközben ránézett az órájára, rá kellett jönnie, hogy kettő óra már elmúlt és Camille nem jött el. Nem volt meglepve, de kicsit csalódottnak érezte magát. Felkelt a székből poharát az asztalra tette, majd kiment a folyosóra. Egy embert sem látott sehol. Keenan általában itt tesz-vesz, de most őt sem látta, a zaj pedig nem akart annyiban maradni. Lucien követte a hangok forrását, egészen ki az udvarig, ahol a személyzet összes tagja egy csoportban gyűlt össze, és az eget bámulták. Ő is így tette, de szinte semmit sem látott a levegőben terjedő óriási füsttől. Rutherfille. Tehát az előbbi durranás, amit hallott, az valójában egy robbanás volt.  

 Camille eszméletlenül feküdt a földön, fején vér csordult végig. Mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt. Mindent koromfekete füst vette körül. Néhol hallani lehetett egy-egy nyöszörgő hangot, esetleg egy nyögést, vagy egy kiáltást. Percek teltek el, de Camille még mindig nem tért magához és a segítség sem jött. Pár embernek sikerült kiszabadulni, de ahelyett, hogy mentették volna magukat – egy újabb robbanástól félve- ott maradtak és segítettek. Nevek kiáltása szállt a levegőbe volt, aki válaszolt és akadt, aki nem szólalt meg többé. Peter, alig két méterre feküdt unokájától, szintén eszméletlenül mikor megtalálta őket pár munkás. Az öreget nem tudták felemelni, így végig húzták őt a földön, Camet pedig, karban vitték ki, hogy tüdeje friss oxigénhez jusson. 

- Rengeteg füstöt nyelt és a tüdeje bármikor összeeshet, oxigén maszkot neki és infúziót! – Mondta egy orvos, és egy nővérre bízta Camillet. Peter már kevésbé volt ilyen jó állapotban. Eltört a lába és pár bordája, erős ütés érte a koponyáját, ami meg is repedt és ő is, mint unokája rengeteg füstöt nyelt. Őt azonnal az intenzívre vitték, és gépekre kötötték. A tüdeje már nem volt képes arra, hogy önállóan működjön. Peter Fell utolsó gondolatai is az unokájáról szóltak. Csak Camillet hagyd életben, neki még élnie kell! 

- A gépek még egy ideig, talán pár napig életben tartják, de hamarosan már ezek nem lesznek elegek! – Mondta a főorvos és azzal távozott a szobából.

 Camille fura pityegő hangra ébredt. Fogalma sem volt arról, hogy hol lehet. Ahogy körülnézett a szobában, a fehér falakon és az infúzión, egyből rájött, hogy Castel kórházban van. Megpróbálta felidézni, mi is történt, de minden annyira ködös volt. Arra emlékezett, hogy a gyár alatt voltak, mert a nagyapja most ott dolgozott, és hogy veszekedtek. Megint ugyanarról. Majd feljött a levél és Lucien. A nagyapja azt mondta: Valóban jól jönne a gróf támogatása, de semmi olyat ne tegyél, amit nem akarsz. Én is védeni akarom az embereket, de nem minden áron. Találunk más megoldást. A nagyapja épphogy befejezte a mondatot, a részleg felrobbant, szinte közvetlen mellettük, utána már semmire sem emlékezett és most azt sem tudta, a nagyapja él-e még.