Első fejezet - Meg nem értett szavak

„ A szeretet meggyógyíthatja az összetört bizalmat. A szeretet sok mindent meggyógyíthat.

Ha ez nem lenne így, az emberi faj már rég kihalt volna."

- Mary Jo Putney - 

 Camille a csillagokat bámulta szobája ablakából. Feldúlt volt, de leginkább letört. Tehetetlennek érezte magát amiatt, hogy nem tudja megvédeni a nagyapját, az egyetlen embert, aki szereti őt. Behunyta szemeit, majd mély lélegzetet vett, ezzel is megnyugtatva önmagát. Az eső újra szakadatlanul hullani kezdett, mintha mindent képes lenne lemosni magáról, amit a világ magában hordoz. A lány szobájából tisztán látható volt a gyár, bár az eső által létrehozott függönyön keresztül nem látta jól azt. Biztos volt benne, hogy most is ugyanúgy füstölögnek a kémények, amit a nagyapja tart karban és üzemeltet, mint általában. Az asztalon lévő óra lassan hajnali egyet ütött, de ő még sem volt képes arra, hogy aludjon. Akárhányszor lehunyta szemeit, mindig ugyanazt a szempárt látta, amik szinte már feketék voltak, mintsem barnák. Más megoldás után kell néznem! De ki segíthetne? Camillet egyre jobban aggasztotta az, ami a gyárban folyt; hiába mondta el neki Peter, hogy minden rendben lesz, ő mégsem hitt nagyapja szavainak. Mindig tudta, hogy az öreg mikor hazudik és akkor is ezt tette. A szemébe nézett és hazudott neki, talán egy csöppnyi megbánás nélkül tette azt!

 Camille ugrott egyet ültében, amikor meghallotta a ház csengőjét, hajnali egykor. Felkelt az ablakból, majd lesietett a földszintre, de volt annyi esze és nem nyitott egyből ajtót. Előbb az ablakon nézett ki. Csak egy férfit látott, igen alacsony embert, de nem ismerte fel; még sosem látta azelőtt. Odalépett az ajtóhoz és résnyire kinyitotta azt. Hűvös szellő csapta meg, ami kellemesen hatott felhevült arcára. Szemeit összehúzta, hogy jobban kivehesse, a sötétben álló férfit. Az eső halkan kopogott, megtisztítva a levegőt maga körül. 

-- Miss Glanwille? – Jött egy érces hang az ajtóban álló férfitől.

- Igen. Ki maga? – tárta kicsit kijjebb az ajtót, hogy jobban lássa a férfit. Mivel a kinti világítás tönkrement, így nem tudta felkapcsolni a lámpát, hogy jól lássa az alakot.

- Keenan Meen és üzenetet hoztam önnek. Nézze, elnézést a késői zavarást, de a levél írója elég… - Keenan a megfelelő szót keresgélte, mire megtalálta azt. -… régimódi. – Cam, ha eddig nem volt összezavarodva, most már tényleg nem tudott semmit sem a helyére tenni. A lánynak nem volt szíve nézni, ahogy a férfi kint áll a zuhogó esőben és még a végén ráfogná, ha tüdőgyulladást kap. Így teljesen kinyitotta az ajtót, bár maga sem tudta ennek valódi okát. Ha ez az ember tüdőgyulladást kapna, végső soron, az nem az ő hibája lenne.

- Jöjjön be! – Mondta némi kétellyel a hangjában.

- Nem, köszönöm a meghívást, csak ezt hoztam önnek – nyújtott át egy levelet. Ki ír manapság levelet, amikor ott az internet? Ekkor esett le Camillenek, hogy mire is célzott Keenan, amikor azt mondta, igen régi módi. – Még egyszer elnézést a késői zavarásért – azzal a férfi lelépett a terasztól és elment. Pár pillanattal később két kocsi fényszóróját lehetett látni, majd egy motorbúgás, és nem kellett pár perc, hogy ismét csak az eső zuhogását lehessen hallani.

 Cam becsukta az ajtót majd a konyha asztalra, hajította a levelet, amin az ő neve állt igen gyönyörű betűkkel, méghozzá a teljes neve. Camille Juliette Glanwille. Camille a hűtőhöz lépett, majd kivett egy doboz tejet. Töltött magának egy pohárba, majd kakaóport tett bele, de a mikroba nem melegítette meg, ugyan is gyűlölte a meleg kakaót, vagy csak még nem ivott egészen finomat. Hosszú percekig csak bámulta a borítékot, miközben a kakaóját kavargatta, aminek menta illata volt. Tényleg régi módi! Ez volt az első gondolata, de azt még mindig nem tudta, ki írhatta ezt a levelet, főleg nem neki. Emellett még csak ötlete sem volt az illető kiléte felől, ami eléggé zavarta. Végül rászánta magát és kinyitotta a borítékot. Az írás már nem volt olyan szép, mint a borítékon. Kapkodásról árulkodott, mint aki nagyon sietett azzal, hogy ezt a hosszú levelet papírra vesse.

- Nem lett volna egyszerűbb egy e-mailt küldeni? – Tette fel a kérdést az üres lakásnak. Elkezdte olvasni, bár maga sem igazán hitt a szemének.

Miss Glanwille!

 A minap felkeresett engem, okát igen lényegre törően elmondva. Kérem, engedje meg nekem, hogy tegezzem önt emellett, hogy a keresztnevén szólítsam, hisz, nem vagyok én olyan sok évvel idősebb önnél. Tehát, Camille a lényegre is térnék.

 Te a Rutherfille gyár miatt kerestél fel, bár nem azzal az okkal, mint az előtted járók. Kicsit nyomoztam és nem kellett sok, hogy rájöjjek eme okra. Ha nem tévedek, Peter Fell, az ön nagyapja, aki már nem a fiatalság korában jár. Minden bizonnyal az aggodalom vezérelt, hogy engem keress fel, mint segítségforrás. Hajlandó vagyok segíteni neked, bár nem vagyok teljesen tisztában a gyár helyzetével, de gondolom, ezt idővel megoldjuk. Természetesen vannak feltételeim!

Lucien többszöri újra olvasás után úgy döntött ez lesz a megfelelő levél. A mellette lévő kukában, már több tucat összegyűrt papír hevert. Ritkán írt kézzel, inkább a fontosabb papírokat, maga sem igazán tudta mi vette rá arra, hogy most is ezt a módszert alkalmazza, e-mail helyett. Minden sor újra olvasásával, egyre jobban tetszett neki az, amit kitalált és most következett a kedvenc része, mire kaján vigyor terült szét az arcán.

A feltételeim:

Te 3 hónapon keresztül egy fedél alatt fogsz lakni velem, cserébe én fedezem a gyár össze szükséges költségét – természetesen bizonyos keretek között – arra, hogy megelőzzük a lehetséges katasztrófát. DE, és most jönnek a szabályok, már amennyiben elfogadod azokat.

1. Csak is kizárólag az én engedélyemmel vagy személyemmel hagyhatod el a birtokot!

2. Látogatót csak az én beleegyezésemmel fogadhatsz, akit előtte 1 nappal be kell jelentened!

3. Természetesen mindenféle egyéb kontaktustól tartózkodni fogok, erre a szavamat adom, esetleg, ha te nem gondolod máshogy.

4. Az internetet használhatod, nem vagyok szörnyeteg, hogy elszakítsalak teljesen a külvilágtól.

5. Ha ezeket, a szabályokat elfogadod, és úgy gondolod képes vagy betartani, legkésőbb két nap múlva várlak a szalonomban délután kettő órakor.

Lucien A. Bass

Grower Grófja

Ui.: Csak a legszükségesebb ruhákat és tárgyakat hozd, itt minden más megtalálható majd!

Cam még sosem volt ennyire meglepődve vagy lefagyva. Mindig is tudta mit kell mondania, de most mintha a torkárra forrtak volna a szavak. Nem értette a levél tartalmát, többszöri újraolvasás után sem. Mit nyerne ezzel Lucien Bass?