Prológus

Az eső szüntelenül zuhogott a magas fellegekből, fülledt levegőt hagyva maga után. Ilyenkor, minden épeszű ember otthon tartózkodott a meleg és védett lakásban, kivéve Camille Glanwille-t. A hosszú vörös hajú lány gyorsan szedte a lábát, gondolatai pedig ide-oda cikáztak a történtekről. Minden egyes pislogása után egy esőcsepp hullott szinte hófehér bőrére, majd a földre. A lány, - aki annyira már nem is volt az, hisz már 20 éves is lassan elmúlt-, ujjait tördelve sétált egy újabb utcába. Ezúttal mindent elveszhet és ezt ő is tudta, de ezzel nem csak az ő kerülhet bajba, hanem még sokan mások is. Megállt egy hatalmas épület előtt és csak figyelte a hatalmas kaput. Mit is keresek én itt? Tette fel magának a kérdést, immár sokadjára. Lehunyta a szemét, majd vett pár igen mély lélegzetet, de még mielőtt kinyitotta volna fakó, barna szemeit, hangos lónyerítésre lett figyelmes. Pedig mennyire remélte, hogy nem találja itthon! Egy gyönyörű fekete lovon ült, teljesen egyenes testtartással, szinte eggyé válva az álltattal. Hibába voltunk a 21. században, még is az ilyen gazdag ficsúroké volt a világ, nem mellesleg egy gazdag gróf ficsúré. Ez egy nagyon rossz ötlet volt, kell lennie valami más megoldásnak is! De késő volt már menekülni, ugyan is a férfi felé kezdett vágtatni. Nem ismerték egymást, sosem találkoztak és Camille remélte, hogy nem is kerül erre majd sor még hosszú-hosszú évekig, de azt se bánta volna, ha egyáltalán nem kötnek ismeretséget. Látta, ahogy a férfi alaposan végig méri miközben felé tart, ezért kihúzta magát és minden érzelmet eltüntetett az arcáról, de legbelül halálosan félt.

- Hadd találjam ki! Maga is Rutherfille gyár miatt jött – állt meg Camille előtt és ugrott le a lováról, földet érve alig fél méterre Camille-tól. A lány, pillanatokig meg sem tudott szólalni. Tudta, hogy a férfi jó képű, de arra nem számított, hogy ennyire az lesz és, hogy a szíve majd kihagy pár ütemet, amikor meglátja. Ő pedig pontosan tudta mit akar: hogy mentse meg a gyárat, ahol annyi ember dolgozik.

- Jó napot Uram. Ezek szerint, már hallotta a híreket a robbanásról – pár nappal azelőtt, a gyár, ami a fél falunak munkát adott, egyik részlege felrobbant és pár életet követelt magának, köztük majdnem a nagyapjáét is. Hiába próbálta lebeszélni az öreget arról, hogy visszamenjen, az addig makacskodott, míg az unokája fel nem adta és most itt volt.   

- Persze, hogy hallottam, erről beszél mindenki. Ma, maga a harmadik ember, aki ezzel jön. Gondolom maga is, azt akarja, amit a többiek, hogy felvásároljam a gyárat, ezzel megmentve az embereket– hajolt közel, olyannyira, hogy Cam érezte a leheletének csiklandozását az arcán. Majdnem eltalálta. A gyárat nem fenyegette a bezárás veszélye, de amint kijön valaki ellenőrizni a felszerelést, akkor rá fognak jönni, hogy ez nem csak egy közönséges gyár, hanem annál sokkal több. Ennek még a tetejében a karbantartás és a felszerelés hiánya miatt is könnyen bezárhatják, akár be is perelhetik a gyárat. Akkor végképp elfogyott minden reményük.  

- Nem! Nincs szükség arra, hogy megvegye a gyárat, csak a támogatására. Nincs elég pénz az új felszerelésekre, így pedig életveszélyes ott dolgozni! – Camille küzdött, a feltörekvő könnyei ellen, csak a nagyapját féltette, meg persze a többi embert is, de neki már nem volt senki mása, csak a szenilis nagyapja, és ha kiderül, hogy gyár mennyire ramaty állapotban van, ki tudja mi fog történni.

- Akkor ne dolgozzanak ott! – a férfit nem hatotta meg Cam szavai, ahogy ez előtte itt jártaké sem.

- Tudtam, hogy felesleges ide jönnöm, pont a nagy Lucien Bass-től segítséget kérni. Maradjon csak a biztonságot nyújtó kapuja mögött és hagyja, hogy ártatlan emberek haljanak meg, csak azért, hogy ellássák a családjukat, vagy az utcára kerüljenek, mert nem tudnak fizetni! – egy kósza könnycsepp hullott végig az arcán. Az eső már csak szemerkélt, így jól látható volt, hogy nem esőcsepp gördül végig az arcán. Körmei a tenyerébe mélyedtek, nem volt mit tenni, ez a férfi nem fog neki segíteni. Camille-ből az utolsó reménysugár is kiveszett. Még utoljára mélyen a férfi szemébe nézett, majd sarkon fordult és otthagyta őt a lova társaságában.  

Lucien csak bámult a lány után. Még sosem, mert vele senki sem így beszélni, főleg nem egy nő!  Ő általában a gyönyört hozta ki belőlük egy kellemes éjszakán.  Elfordult a lánytól, majd visszapattant Ambrózia nyergébe. Merész egy nőszemély, azt meg kell hagyni!  gondolta magában. Majd pont ő fog nekik segíteni! De valami megmozdult Lucien-ben, de nem a jószívűsége. Volt valami abban a lányban és ő ki akarta deríteni mi volt az! Mi lehetett abban a vörös démonban, ami ennyire megfogta, röpke 10 perces találkozásuk alatt? Talán még hasznot is húzhat az egészből. Lássuk, mi mindent képes feláldozni ez a lány, hogy megmentsem a gyárat.