Negyedik fejezet - Grower

„Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben."

- Julia Quinn -

  Az időjárás, mintha alkalmazkodott volna Camille komor hangulatához. Az eget sötét színek uralták, és nem engedtek utat a napfény egyetlen sugarának sem. Szemei vörösek voltak a sok sírás következtében. Hűvös szél fújt és már megbánta, hogy nem hozott magával kabátot. Egy szál fekete ruhában állt, nagyapja sírkövét bámulva. Mellette édesanyja feküdt, örök álmok útján, melyet most már együtt jártak be. A temetésnek már rég vége lett, de ő még mindig csak ott állt, mereven. Sokadjára olvasta újra a kőre vésett szavakat: „Peter Fell. Apa, férfi, becsületes ember, kit a családja éltetett.”

 Életben tarthatta volna, hagyhatta volna, hogy a gépek életben tartsák, de ő is tudta, ez nem volt megoldás. Ha a nagyapja került volna ebbe a helyzetbe, hogy döntsön az ő sorsáról, ugyanezt tette volna. Már nem tudott sírni, mintha a könnyei az utolsó cseppig elfogytak volna. A határ az összeomlás és a harc között egy vékonyka cérnaszál volt, és nem tudta, fel fog-e állni, vagy örökre összeomlik.

 Az eső, halk szitálásba kezdett, helyettesítve Camille könnyeit. Kezét maga köré kulcsolta, de még akkor is remegett. Halk kocsi bugást lehetett hallani, Camille ügyet sem vetett rá, nem érdekelte senki, egyszerűen csak egyedül akart lenni. Tudta, ha most Blythe jön, nem küldi el, egyszerűen csak nem vesz róla tudomást. De érezte, hogy nem ő az, aki közeledik felé. Lucien. Érezte a zsigereiben. Nem tudta mit keres itt, nem is érdekelte. Különös érzés volt a  közelében lennie, még akkor is, ha össz-vissz csak egyszer találkoztak. Valami érthetetlen érzés töltötte el, amikor vele volt, valami, amit nem tudott megmagyarázni, de csak is úgy tudott tekinteni rá, hogy rossz. Minden rossz, ami ezzel a férfival összeköti, hisz gyakorlatilag miatta halt meg a nagyapja! Nem. Ez így nem igaz. - gondolta Camille. Nem hibáztathatja olyanért, amit el sem követett. Magányos volt, annyira magányos, de most még is a magány volt a legjobb barátja.

 A léptek, amiket eddig hallott, elhaltak. Szeme sarkából látta a férfialakot, de többre nem volt ereje. Nem akart ránézni, semmit sem akart, csak hogy tűnjön el, de közben azt is akarta, hogy maradjon, legyen a támasza. Valójában nem tudta mit is akart pontosan. A feje már lüktetett, két napja nem is aludt. Akárhányszor lehunyta szemeit, újra a robbanás helyszínén találta magát, így inkább nem aludt. Testileg és szellemileg is teljesen ki volt merülve. Egy kabát terítődött a vállára, és ha őszinte akart lenni magához, jólesett neki a meleg. A kabátból szappan és a számára még mindig, ismeretlen illat áradt. A feje még erősebben lüktetett, látása kezdett elhomályosulni majd a lábai kicsúsztak alóla. Várta a fájdalmas érkezést, de ez nem következett be, csak két meleg kar fonódott teste köré.

Lucien épp, hogy a lány után tudott kapni, olyan hirtelen esett össze. Tudta miért jött, ezúttal nem voltak kétségei. Végig fogják játszani, amit elkezdtek. Visszasétált vele a kocsiig, majd beültette, áthajolt rajta és bekötötte a biztonsági övét. Megkerülte a kocsit és ő is beszállt mellé. Amikor elindult azzal a határozott céllal jött, hogy részvételt nyilvánítson, majd a lányt döntés elé állítsa. Nem fogja hagyni, hogy bolondot csináljanak belőle. Nem, még egyszer nem verik át, főleg nem egy átkozott nőszemély. Kétszer nem! Fogadta meg magának! Beindította a kocsit, majd kikanyarodott a temető parkolójából, egyenesen haza. Gyorsan vezetett, a szokásosabbnál is gyorsabban. Oldalra pillantott, a lány még aludt, ajaki enyhén megnyílva, igen csábító ajánlatot téve a férfinak.

- Az ördög vigye el! – Szitkozódott hangosan, majd lelassított, amikor meglátta Grower kapuját és rajta a család jelszavát: HONOR. Még hogy becsület - gondolta Lucien gúnyosan. Ez a család évek, talán évtizedek, de megmerte kockáztatni azt is, hogy évszázadok óta mit sem tudott a becsületről! Halk nyöszörgést hallott maga mellől, mire odafordult. Camille szemei lassan nyíltak fel. Lucien felkészült a barna szemekre, de tévednie kellett, a lány zöld szemeit emelte rá. Ajkai ismét megnyíltak, főleg a csodálkozástól. Luciennek nagy erőfeszítésbe került, hogy ne csókolja meg. Piszok büszke volt magára, amiért sikerült megállnia, de olyan erősen szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek, szinte már zsibbadtak. 

- Miért hoztál ide? – Törte meg a csendet Camille rekedt hangja.

- Mert megegyeztünk. Három hónapig itt fogsz lakni! – Felelte ellentmondást nem tűrő hangon. Igen kevés dolgot tudott kideríteni a bányával kapcsolatban, de azt tudta, hogy valami nincs rendben vele. 

- Én nem egyeztem bele semmibe! – Mondta a lány. Dühös volt, szemmel láthatóan nagyon dühös. Lucien hirtelen lefékezett, és a lányhoz fordult.

- Na, ide figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani! – Hangja dühtől fojtott volt. Mérges volt, de, hogy mitől azt maga sem tudta volna megmondani Ilyen hatással volt rá. Itt ez a nő, aki besétál az életébe, és nem tudja, mit kezdjen vele. Vele álmodik, mindenhol csak őt látja, szinten minden pillanatban, csak utána vágyakozik, ő pedig játszik vele. Senki sem játszhat Lucien Anthony Bass-val! Belenézett a lány szemeibe, nem látott rémületet, csak dühöt. Remek, hadd legyen csak dühös! Vágyott rá, óh de mennyire vágyott rá, de el fogja érni, hogy a lány ennél jobban akarja őt. Nem megy oda, ahova nem hívták és ide határozottan, nem hívták még meg. Még. 

– Felkerestél engem, majd én téged. Szükséged van rám, úgyhogy maradj csöndben és engedd, hogy segítsek. De akár itt és most ki is szállhatsz és engem el is, felejthetsz! – Fejezte be. Camille állta Lucien tekintetét, majd visszavetette magát az ülésbe, ajkait összepréselve. – Mindjárt gondoltam.    

Hajnal volt már, mikor Lucien észrevette a könyvtárszobájából kiszűrődő fényt. Egy alkalmazott sem megy be oda engedély nélkül, de akkor ki a csuda van ott éjnek évadján? Halkan nyitott be, csak a kanapé melletti kis asztalon égett a lámpa, halvány fénybe borítva a szobát. Juliette feküdt a kanapén. Kockás pizsama nadrágban és egy fekete trikóban. Haja lófarokban megkötve a tarkójánál lelógott, majdnem a földet súrolta. Most meg tudta nézni, valóban voltak benne hullámok, enyhék, de voltak benne. Elképzelte milyen lenne, ha leengedné és beletúrna, mint a selyem, gondolta. Egy könyv feküdt a mellkasán, Lucien közelebb lépett, hogy el tudja olvasni a címét. Julia Quinn: Mr Bridgerton csábítása Ez a könyv, szinte tökéletesen illet a lányhoz, de csak szinte. Ő nem volt olyan egyszerű, mint a főszereplő Pénelopé, Lucien pedig nem volt olyan elragadó, mint Colin Bridgerton. Egy szekrényhez ment, kivett egy pokrócot, amit ráterített a lányra, lekapcsolta a lámpát, majd távozott. Pár órával később Lucien ismét a könyvtár szobában volt, arra ébredt, hogy Camille eszeveszetten sikoltozik. Ölelésébe vonta, úgy próbálta nyugtatni, de ez szinte lehetetlennek bizonyult, csak annyit tehetett, hogy nem hagyta magára. A támasza lesz.