Ötödik Fejezet - Második

Drága Rózsácskák!

Meghoztam a következő részt! Nem tudom mit is mondjak.

Először, elnézést, hogy a múlt héten nem volt rész, az igazság az, hogy nagyon beteg voltam/vagyok és csak hellyel-közzel tudtam írni. Ezért elnézéseteket is kérem ha a rész nem lett túl kiváló vagy ha nem hoztam a tőlem megszokott szintet.

Másodszor, köszönöm, hogy bár kevesen, de kommenteltek! Tényleg nagyon jól esik.

Harmadik, és egyben számomra a legnagyobb dolog. Bevallom őszintén, napok óta csak ma néztem a blogomra, előtte csak a Word volt a barátom. De amikor ma feljöttem és láttam, feliratkozóim számát, hát annyira boldog lettem. A betegségem egyetlen jó dolga volt ez. Magamért blogolok, de örülök, amikor másoknak is tetszik amit írok. Nagyon-nagyon köszönöm ezt nektek!!!

Ölel;

Amnestia Simon

ui.: Ígérem nem lesz sok olyan, hogy bejegyzések elejére írok nektek!

"Tisztában lenni az igazsággal, és elfogadni azt,  két különböző dolog."

- Amanda Quick -

2009. május 10. 

London

 Michael Flinn már húsz éves korában is felkeltette mindenki figyelmét szépségével, bájával és az elragadó mosolyával. Lehetett ő csak a második gyermek az Edry grófi családban, a nők akkor is tapadtak rá. Kellő vagyonnal rendelkezett, még úgy is, hogy nem ő lesz a következő gróf, mindössze csak az öccse. De, nem is bánta, bátyja tökéletesen helytállt mindenben, amiben ő képtelen lett volna. Ha viszont ő született volna nyolc perccel előbb, most mindez az ő nyakába szakadt volna az apjuk halálával.

 Michael London sötét utcáit járta, nem tudott otthon maradni, apja már hetekkel ezelőtt meghalt, de ő képtelen volt egy házban maradni fivérével. Anyja pedig órákkal ezelőtt elment, ki tudja hova. Útja egyenesen a Fehér Holló nevezetű klubba vezetett. Nem egy átlagos klub volt, nők és férfiak egyaránt jártak ide, talán Michael Flinn, a nőcsábász ezért is élvezte ezt a helyet annyira.

 Belökte a masszív faajtót, orrát azonnal megcsapta a füst, az alkohol és a kéj szaga. Leült a szokásos asztalához, majd egy szőke, bögyös pincér lány lépett hozzá. Csak meg kellett néznie a férfi arcát, és csábos – legalábbis szerinte csábos, Michael szerint, enyhén visszataszító- mosoly ült ki az arcára. Azzal sarkon fordult, pár perc múlva pedig visszatért egy pohár jeges vodkával. A férfi ránézett a nőre, barna szemei mintha szikrát szórtak volna. A nő, amilyen gyorsan csak tudott, elment. Dühe oka? Igen egyszerű volt. Az apja. Alig halt meg pár hete, már is mindenki őt és Gabriellt zaklatja. Születési kivonat, kórházi papírok, házasság! Az ég szerelmére, az apja halála napján, már ott voltak, mint a keselyűk, azt hajtogatva, hogy az Edry címnek, azonnal kell egy viselő. Percekig csak ült és nézett ki a fejéből, majd egy ismerős, gyengéd hangra lett figyelmes. Fejét enyhén fordította oda, bár tudta a füle nem csapta be. A klubban szóló enyhe zenén keresztül is jól kilehetett venni a szavakat, és bár gyér volt a világítás, az alakok is jól felismerhetőek voltak. Egy nő és egy férfi ült pár méterrel Michaeltől, igen élénken beszélgettek, már-már veszekedtek. A férfi szőke hajú, kigyúrt volt. Testtartása egyenes, a tekintete pedig tiszteletet parancsoló, lerí róla a nemesi származás. A nő, nos, a nőt Michael mindenkinél jobban ismerte. Johanna Flinn, Edry grófné volt az, a tulajdon anyja. De mi az ördögöt keresett ő itt ilyen későn? Ezt a kérdést később is felteheti neki, most fülelt, hogy mindent halljon.

- A tulajdon lányod, Kristofer! – hallotta anyja hangját, amikor egy oktávval feljebb csúszott. Michael egy szót sem értett, de viszont abban már biztos volt, hogy valóban Kristofer Claire ült annál az asztalnál. A harmadik legnagyobb gróf Angliában. Volt egy fia, Colin, de hogy lánya lett volna, arról senki sem tudott, pedig a Flinn család általában mindenről tudott.

- Ő nem a gyerekem, ő csak egy hiba! Öt éven keresztül nem is tudtam még csak a létezéséről sem – szűrte ki a szavakat a fogai között. Mich a férfiről, az anyjára nézett. Aggodalmas tekintett ült ki az arcára, mindig ilyen volt, ha valami komolyan aggasztotta. Felkelt a székből, elővett a zsebéből egy húszast, majd az asztalra dobta és távozott.

Egyenesen hazament és várt.

Napjainkban...

Ha azt mondja valaki, hogy az élet egyszerű, a nagyobbnál is nagyobbat téved. Könnyű azoknak, akik nem veszik komolyan, könnyű azoknak, akiknek nincs céljuk és talán még azoknak is, akik nem is akarnak élni. Bár az utolsó vitatható.

Camille egy hónapja költözött Grower falai közé és bár még gyászolt, mégis hamar eltelt az első hónap. Egyetlen cél vezérelte: teljesíteni a nagyapja vágyát és megmenteni a gyárat. Lucien már járt kint, és minden jel szerinte az olajról még nem tudott. Egyelőre. Felmérte a költségeket és elkezdett intézkedni.

 Megismerkedett Lionellaval, Lucien húgával és arra jutott, hogy kedveli. Sok időt töltöttek együtt, olykor még barátnője Blythe is benézett. Sajnos keveset tartózkodott itthon, legtöbb idejét Franciaországban töltötte az egyetemen. Cam büszke volt barátnőjére, amiért így képes harcolni az álmaiért és irigyelte is, amiért ő már feladta azt. Mélyet sóhajtott, az utóbbi időben túl sokat gondolkozott.

- Valami baj van? – szólalt meg a tőle pár méterre álló Lionella. Nagyon hasonlított Lucienre. Ugyanaz a haj, szem, kisugárzás. Szeretett vele lenni, legfőképpen azért, mert így nem kellett Lucien társaságában tartózkodnia. Még mindig érezte azt az érzést, ennyi idő után is, és ez nagyon zavarta. Tartott tőle, hogy történik valami, ami visszavonhatatlan lesz és emlékeztette magát, - még ha meg is történne, de nem fog - akkor sem lehet semmi. Egyszerűen nem szerethet bele Lucien Bassba, nem lehet. Ha mégis, a szíve összetörne.

- Nem, nem semmi! – mosolygott rá. Nem lehetne vele, ő csak egy közrendű, Lucien pedig egy gróf. Még ha a mai viszonyok szerint lehetséges lenne közöttük a házasság, de nemesek és a Társaság nem fogadnák be. Csak a szeretője lehetne, az pedig biztos, hogy nem lesz! Erre megesküdött magának, itt és most Grower istállójában.

- Hát, ha te mondod, de mintha az utóbbi időben kissé máshol járnál. – Ella mindig őszinte volt vele, ez pedig jól esett neki. Mély lila lovaglóruhát viselt, ami tökéletesen illett karcsú testére, és gyönyörűen nézett ki benne. Hosszú fekete haja, - ami bár nem volt olyan hosszú, mint Camillé, - lófarokban omlott a vállára. Fekete csődörét nyergelte, ez volt a mindennapos rutinjuk. Ilyenkor elmehetett Growerből, és amíg Ellával ment valahova, nem kellett egy nappal előtte mindent bejelentenie Luciennek.

 Elfordította tekintetét a lánytól és a saját lovára koncentrált. Gyönyörű barna ló volt, erős és gyors. Beállította a kengyelt és felpattant. Fekete lovaglóruhája nagyon kényelmes volt, de hiányzott neki az ősrégi ruhája, ami az anyjáé volt. Ebbe bele volt hímezve Grower címere, két lábra ágaskodó ló és egy „G” betű. A régi ruhájába is volt valami hímezve, bár már meg volt kopva, valamennyire még kivehetők voltak a hollók. Egyszerű volt, de neki fogalma sem volt mit jelenthet. Lionella is nyeregben volt már és most úgy gondolta, kedve lenne versenyezni a lánnyal.

- Verseny a tóig! – azzal oldalba rúgta a kancát, aki lépésből azonnal átugrott vágtába.

 A nap lemenőben volt már, amikor Lucien a istállók felé tartott. Ezúttal nem a szokásos öltözéket viselte, hanem egy egyszerű farmert és fekete pulóvert. Április végéhez képest csípős idő volt. Egy hónapja élt a lánnyal egy fedél alatt és majd megőrült. Valamint volt egy olyan érzése, hogy lány kerüli. Ahogy a karámokhoz ért, nem látta őt, ezért a fedett karám felé vette az irányt. A húga igen jól kijött Camillel és valamiért ennek örült. Különösen érintette volna, ha a testvére és Cam nincsenek jóban. A fedett karám ajtaja nyitva volt és halk hangok szűrődtek ki. Belépett és ott állt, a gyönyörű barna lova mellett, amit neki ajándékozott. Először oda akart menni, majd meggondolta magát és figyelte mit csinál az ő amazonja. Amikor Camille egyet lépett jobbra, Aphrodité szintén tett egy lépést jobbra. Most Camille hátralépett, Aphrodité szintén. Lucien nem tudta meddig nézte őket, de amikor azt látta, hogy a ló meghajol, ő önkéntelenül is tapsolni kezdett. A lány kikerekedett szemekkel fordult hátra és nézett Lucien szemébe. Levette a ló zabláját, és hagyta had rohangálja ki magát. A zablát és minden más felszerelést hátra vitt és a helyére tett. Lucien követte és figyelte a precíz mozdulatokat, alig a lánytól egy méterre. Amikor Cam megfordult egyenesen a férfi mellkasának ütközött. Lenézett a lányra és most, megint más szemszínnel nézett rá, mint amilyenre ő számított. Ki ez a nő? Megérintette az arcát, mire a lány halványan remegni kezdett. Ez tetszett neki. Minden hátsó szándék nélkül érkezett, egyszerűen csak vele akart tölteni egy kis időt, semmi több. Sétálnak, beszélgetnek, talán még ki is lovagolhattak volna. Megmutatta volna neki milyen Grower a hold fényében. 

 Bal tenyere a derekára csúszott, ahol az érintése nyomán, még a ruhán keresztül is érezte, hogy felforrósodik a bőre. Csak trikót viselt, és lovaglónadrágot. Mellkasa egyre gyorsabban mozgott fel és le. Arca kipirult.  Jobb keze az arcáról a nyakára csúszott. Isten a tanúja, tényleg nem ezért jött, de nem tudott ellenállni. Arca egyre közelebb ért a lányéhoz. Camille megnyalta az ajkát, felkorbácsolva a férfi vágyát. 

- Ha nem akarod, csak szólj, és leállok. – lehelte, de remélte, hogy a lány nem fogja visszautasítani.

 Vágyott rá. Éjjelente vele álmodott, olyan intenzíven, amennyire még sosem. Látta Camille szemében felizzani a vágyat, de ez nem jelentett semmit. Ez a nő maga volt a megfejthetetlen rejtély.   

 Ajka milliméterekre volt a lányétól. Juliette késve ugyan, de bólintott arra, amit Lucien mondott. Szájával végig simított Camille csábító ajkain és akkor tudta, nem fog ellenkezni. Ajkuk lassú, már-már kínzó ismerkedésbe kezdtek. A férfi amilyen közel csak tudta, magához húzta, a lány pedig, tökéletesen illett karjaiba. Halk sóhaj, nyögés töltötte be a helyiség csöndjét.

- Luc… Lucien... - súgta két csók között. Kezeit a nyaka köré fonta, míg Lucien megemelte őt a fenekénél fogva. Camille átkulcsolta a lábát, majd a szertár ajtónak dőltek. A vágy csak úgy szállt a levegőben. Zihálás. Lucien szorosan magához ölelte a lányt. Még mindig a szertár oldalának dőltek, mellkasuk egyszerre mozgott, szívük egy ütemre vert. Camille arcát Lucien vállába temette, hogy a férfi ne lássa az arcán legördülő könnyeket