Tizenharmadik fejezet - Felkavart állóvízek

Sziasztok kis Drágák!

És igen, ez a nap is eljött, itt az új fejezet. Bocsánat, hogy sokat kellett rá várni, de itt a ballagás és, rengeteg a dolog és nekem is ki kell vennem a részem mindenből. Nos, de mindegy is! 

Várom a véleményeket!

Jó olvasást!

Ölel;
Amnestia Simon 

„Eljön a perc, mikor az ember felismeri, hogy nincs értelme tovább vándorolni. Akárhova megyünk, magunkat úgyis magunkkal visszük."

- Stephen King -

A kórházban egy percre sem volt nyugton senki. Hol nővérkék, hol orvosok rohantak a folyosón és látták el a bányában dolgozókat. Soha ennyi beteg nem volt még a Castel kórházban. Camillet már ellátták és most Adam mellett ült a folyosón várva, hogy az orvos mit mond Blythe állapotáról. Lucient egy vizsgálóba vitték a folyosó végén. Még mindig eszméletlen volt, amikor behozták őket. Gabriell és Lionella egy tapodtat sem tágítottak a férfi mellől. Ami nem volt meglepő, hisz ő sem tágított Blythe szobája elől. Már beszélt a szüleivel, teljesen összeomlottak. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy mindez megtörtént. Pont a jószívű, nagylelkű, mindig aranyos Blytheval. Ez egyszerűen nem történhetett meg, nem vele. Mag alá húzta a térdeit és átölelte azokat. Arcát térdére hajtotta. Még mindig azokat a koszos, szakadt és igen kellemetlen szagú ruhákat viselte. Haja csimbókokban volt összeragadva. Nekem kellett volna bajom, essen, nekem, nem nekik! Nekem!

- Húzódjatok teljesen a kövekhez! – Adam hangja magabiztos volt, de én nem voltam az. Egyáltalán nem.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? – Remegett meg a hangom.

- A robbanás nem lesz olyan nagy erejű. Plasztik keveréket használunk majd, a mérnökök pedig mindent ellenőriznek… - Plasztik? Pánik vett erőt rajtam. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek robbantani, hisz így is elég labilis az egész. - …onnan pedig sima liba lesz!! – Nem igazán értettem mit is mondott, de a lényeget felfogtam. Nekem csak annyi a dolgom, hogy Luciennel a kövekhez húzódjunk, minél közelebb Jakehez. Mély levegőt vettem, hogy kicsit megnyugodjak, de köhögésbe torkollott. Szörnyen égette a mellkasom. – Cami! Jól vagy?

- Igen! Csak…a levegő…- mondtam és megtöröltem a szám. A pólóm úja véres lett.

- Figyelj! Most menj oda Jakehez nehogy te is, elveszítsd az eszméletedet – ez jogos volt. A farzsebembe csúsztattam a rádiót, és hálát adtam a lovaglónadrág tervezőinek, amiért ilyen nadrágot terveztek, miközben Lucien fejét óvatosan a földre helyeztem. Karjai alá nyúltam és húzni kezdtem. Alig két-három métert kellett megtennem, de az is nehéz volt, helyesebben Lucien volt nehéz. Teljesen kifulladtam, mire oda értem. Eldöntöttem, ha kijutok innen, elkezdtek edzeni.  Elővettem a rádiót és benyomtam a gombot.

- Jól van Adam, itt vagyunk…

Camille oldalra pillantott, csak homályosan látta, hogy Adam továbbra is ott ült mellette, teljesen mozdulatlanul. Ő is koszos volt és elég fáradtnak nézett ki. Meredten bámult maga elé. Pár perccel ezelőtt jött el Jaketől. Szinte teljesen biztos volt, hogy le fog bénulni, de egyelőre még az orvosok sem tudnak semmi biztosan. Aggódott, hogy mi lesz így most. Rengeteg kérdés kavargott a fejében, de az első az volt; mi lesz most így a gyárral? Mit fognak most tenni az emberek? Kezével egyszerűen letörölte azokat a makacs könnycseppeket. Erősnek kell lennie, nem adhatja fel most, ha eddig meg tudta csinálni, tovább is menni fog.

Egy fehér köpenyt viselő férfi jött ki az egyik kórteremből. Már javában a harmincas éveit taposhatta, arca még is olyan kedves volt. Odasétált hozzájuk majd megállt előttük. Cam és Adam egyszerre álltak fel.

- Hogy vagy, Camille kedvesem? – kezdte el fikszírozni az arcát. 

- Jól Doki. Holnap kell jönnöm varrat váltásra – vonta meg a vállát. Fele annyira sem érdekelte mi van vele, – vagy hogy mi lesz vele – mint az, hogy Lucien, Blythe és Jake hogy van.

- Vivek, mondj valami jó hírt! – Szólt közbe Adam.

- Itt csak Dr. Vivek, oké srácok? – Kacsintott ránk. – Nos, hivatalosan semmilyen információt nem adhatok ki nektek, de … - levette a kitűzőjét, amin a neve volt és a zsebébe tette. - … nem hivatalosan adhatok párat. Gyertek, üljünk le az irodámban. – Elindult a folyosó vége felé, Adammal pedig követték őt. Kezeit tördelte, miközben a folyosón ment. Erről eszébe jutott, mikor először ment Lucienthez, pont ugyan ezt csinálta s mind ez csak alig pár hónappal ezelőtt, hihetetlennek tartotta az egészet.

Adam becsukta maguk mögött az ajtót. Vivek leült, majd két székre mutatott, hogy ők is üljenek csak le. Camille úgy érezte képtelen, lenne leülni egy egyszerűen csak a szék karfájának támaszkodott és Adam is így tett. Vivek egy ideig csak nézte őket, mintha azon gondolkozna milyen információkat is, osszon meg velük, végül vett egy mély levegőt és belekezdett.

- Azt hiszem, azt határozottan kijelenthetem, mind a hárman életben maradnak. – ettől a mondattól kiszaladt Camilleből a levegő, amit észre sem vett, hogy visszatartott. A mellette álló férfin is hasonló reakciót látott. – De, egészen biztos, hogy Jake és Blythe esetében maradandó károsodások lesznek. – A lánynak feltűnt, hogy Lucienről nem beszél. Nem tudta eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, ahogy abban sem volt biztos, mit is érez most pontosan vele kapcsolatban.

Teljesen összezavarodott. Az elmúlt időben, mintha minden a fejetetejére állt volna. Olyanokat tett, amiket soha, még csak képzelni, sem mert volna magáról. Lemondott az álmáról, hogy híres lóidomár lesz, de nem felejtette el. Azt sem, hogy az anyja mennyire jó volt benne, és hogy mennyire törekedett arra, mind ezt, megossza vele is.

Elveszette a nagyapját és még csak meggyászolni sem gyászolta rendesen. Inkább elmenekült, elkerülte az érzést, mint sem, hogy bevallja magának, Peter nincs többé. Pedig tudta, valahol mélyen tudta, hogy már semmi nem olyan és nem is lesz az, mint régen. Mindig erősnek, rendíthetetlennek és kitartónak mutatta magát, pedig valójában gyáva volt. Soha, semmivel sem nézett szembe, kivéve a gyár. Ezt az egy dolgot úgy érezte, nem hanyagolhatja, nem teheti meg, hogy elmeneküljön előle és mi lett a vége? Egy veszélyes játszma, egy veszélyes partnerrel.

Kár lett volna tagadnia, hisz kétségtelen, kezdett beleszeretni a férfiba. Hiba. Tudta, ezzel elköveti élete egyik legnagyobb hibáját. Nem tudta mit tehetne, de egyet biztosan tudott; Én nem leszek Lucien Anthony Bass játékszere!

- Ez mit takar pontosan doki? – elmélkedéséből Adam hangja rántotta vissza. Ránézett Vivekre, aki pontosan őt nézte és a tekintete elárulta, tudja, mi jár a fejében.

- Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy Jake le fog bénulni, de erről csak később szerezhetünk teljes bizonyosságot. A műtétek után többet fogunk tudni. – Camille emésztette egy ideig a hallottakat, és arra jutott, hogy hálás, amiért Jake él. Bár senki sem aggódott érte, elhatározta, mindent megtesz, hogy Jake tudja, ő mellette áll és támogatja.

- Vivek… - egy pillanatig tétovázott, majd még is csak feltette a kérdést. - …csak hármukról beszélsz. Mi van Daminnal? – Látta, hogy ez a kérdés nem csak a dokit, de Adamat is meglepte.

- Damin Colton? – Kihúzta a fiókot és egy sárga dossziét vett elő. Camillenak erről teljesen abszurd módon, a Miami helyszínelők jutott eszébe. Abba látott ilyen dossziékat. – Meg is van. A második emeleten fekszik. Rengeteg füstöt nyelt, de semmi egyéb baja. Ma engedik ki – ettől, sokkal nyugodtabb lett.

- És Blythe? – Már csak a kérdéstől is hevesebben kezdett verni a szíve. Nem veszítheti el, őt nem, azt nem éli túl.

- Az ő esete már komplikáltabb. Három napja van mesterséges kómában, és minél tovább van abban, az agya annál jobban károsul. – Úgy érezte, nem tud tovább megállni a lábán és leroskadt a székre. – Túl súlyosak voltak a sérülései, nincs annyi fájdalomcsillapító, ami ezt teljesen megszűntetné. Egy szerencséje volt, hogy a gerince nem sérült, így nem fenyegeti az a veszély, mint Jake barátjukat. Viszont, annyi csontja eltört, hogy kész csoda, de semmilyen létfontosságú szerve nem sérült és hogy egyáltalán életben maradt – könnyei, a megkönnyebbüléstől egyszerűen csak úgy kirobbantak belőle. Adam simogatta a vállát, ami jól esett neki, szüksége volt arra, hogy valaki ott legyen mellette. Blythe él, kómában van, de él. – Hosszú – hosszú procedúra lesz, de fel fog épülni – érezte, hogy nem mond el mindent. Felemelte a fejét és a doki szemébe nézett.

- Mit nem mondasz el Doki? – tette fel a kérdést Adam helyette, amiért nagyon hálás volt a férfinak. Vivek hangosan kifújta a levegőt.

- Fenn áll a veszély, hogy amnéziája lesz.  

Camilleban még órák múlva is csak ezek a szavak csengtek. Fenn áll a veszély, hogy amnéziája lesz.  Fenn áll a veszély, hogy amnéziája lesz. Fenn áll a veszély, hogy amnéziája lesz. Csak egyre ez. Nem, nem ez nem lehet, képtelen volt el hinni. Nem felejthet el semmit, az olyan lenne, mintha önmagát veszítené el. Blythe mindig az emlékeinek élt, fontosnak tartotta. Képes volt a legapróbb dolgokat is megtartani, csak, hogy később emlékeztesse arra, milyen is volt az esemény. Rengeteg képet csinált, és végül azt az őrült ötletet találta ki, hogy a hatalmas szobáját a képeivel tapétázza ki, és bele rángatta őt is. Egy héten keresztül dolgoztak vele, és így is maradt egy egész fal szabadon, ami csak arra vár, hogy Blythe emlékekkel töltse meg. De ha elveszíti az emlékeit, semmit nem fog megismerni.

Most, hogy ott ült az ágya mellett és látta, hogy legjobb barátnőjéből csövek lógnak ki, egyszerűen, majd megszakadt a szíve.

- Annyira sajnálom…- súgta a szavakat. – Az én hibám… ha hamarabb elmondtam volna, ha lett volna bátorságom, mind ez nem történik meg.

Könnyei sötét foltot hagytak a fehér kórházi lepedőn. Összetörve, üresnek érezte magát. Hogy a fenébe jutottam el idáig? Teljesen átlagos élete volt. Persze sokszor adottak nehézségek, próbatételek, de mindez így volt rendjén. Még az anyja halálát is feldolgozta, azt is, hogy az apja elhagyta, de ez, ezt már nem bírta.

Vállai rázkódtak a sírástól, már nem tudott gátat szabni nekik. Minden egyszerre akart kitörni belőle, mint egy vulkán. A nagyapja halála, hisz meg se gyászolta rendesen! Mert nem akarta felfogni. Nem akarta elfogadni, hogy amikor majd visszamegy a kis házba, már nem várja a nagyapja széttárt karokkal, már nem mondja neki, hogy „drága kis unokám”, nem fogja vigasztalni, már nem lesz a támasza, hogy a nagyapja után, már csak Blythe maradt neki és most őt is elveszíti.

Egy kéz érintette meg a vállát mire összerezzent. Felnézett és szinte Blythe kiköpött mását látta. Az anyját.

- Caroline… - suttogja erőtlenül a szavakat. El akarja mondani neki, mennyire sajnálja, de a szavak, nem jönnek az ajkára. Csak könnyes szemmel néz, ugyan abba a csokoládébarna szempárba, amit Bly örökölt. Várja, hogy mikor mondja azt neki, hogy ez mind az ő hibája. Nem is ellenkezne, mert így van ez az ő hibája. De, amikor Caroline egyszerűen csak leül mellé és megfogja a kezét, majd bátorítóan megszorítja, csak még jobban hullani kezdenek a könnyei, mintha soha nem is akarnának elapadni.

- Shhh…- vonja ölelésbe Camillet. – A lányom erős, küzdeni fog. – Egyszerű szavak, még is, annyira megnyugtatóak. Caroline egyenletesen simogatja a hátát, ami teljesen ellazítja Camille feszült izmait.

A szőke férfi kint ült a Castel kórház előtti padon és egy utolsót szívott a cigarettájából, mielőtt eldobta volna azt. A nap már lement, az idő is hűvösre fordult. Fejét hátradöntötte és nagy terpeszben helyezkedett el a padon. A zsebében lévő telefon ismét rezegni kezdett. Előhalászta, majd a képernyőn az apja neve volt olvasható. Nem volt sok kedve beszélni vele, de tudta, ha későbbre halasztja, csak rosszabb lesz, így hát felvette.

- Mi az ördögöt csinálsz te Castel Comeba? – Még csak megszólalni sem volt ideje. Ez annyira, az apjára vall. Minden csak róla szól, senki és semmi másról. Csak neki lehetett igaza és mindennek úgy kellett történnie, ahogy az Kristofer Clarie eltervezte, vagy eldöntötte. Nála a kettő, ugyan azt jelentette.

- Ez egy jó kérdés apa, talán később tudok rá válaszolni – egy durcás kisgyerek visszavágása. Valahogy az apja mindig a 8 éves kisfiút hozta ki belőle. Ő pedig mindig volt olyan bolond és belement a játékba.

- Ne feleselj velem Colin! Azonnal válaszolj! Mit keresel Castel Comeba? – tényleg, mit is keres itt? Oh, már emlékszik.

- Jöttem egy szívességgel Michaellnek és most törlesztettem – vonta meg a vállát, holott tudta, az apja ezt a mozdulatot úgy sem látja. Egy ideig csend volt a vonal végén, majd az apja ismét megszólalt.

- Amint tudsz, visszajössz Londonba, de egy perccel sem később! – Meg sem várta Colin válaszát, már le is tette. Nagyot sóhajtott és visszatette a telefont a zsebébe. Sosem fog változni semmi, kivéve persze, ha elmondja neki, hogy tudja megcsalta az anyját és még gyereke is lett tőle, de ez nem fog bekövetkezni. Legalábbis egyelőre.

Évekkel ezelőtt felfogadott egy magánnyomozót és kiderítette, hogy hívták a nőt, akivel viszonya volt az apjának. Erre főleg azért volt szükség, hogyha még is odáig fajulnának a dolgok, legyen mit felhasználnia ellene. Tévedés ne essék, szereti az apját, de a módszereit és azt, amit az anyjával tett, gyűlöli.

Ha már itt van, Castel Comeba, ki is használhatná az idő, és felkereshetné a nőt. De, szinte azonnal el is veti az ötletet, még nincs itt az ideje, és ha őszinte akart lenni magával, még nem állt készen arra, hogy találkozzon a féltestvérével. Idősebb volt nála, nem sokkal ugyan, talán egy évvel, de idősebb volt. Ismerte magát annyira, hogy tudja, ha megismeri és megkedveli, gondoskodni akar majd róla, meg akarja majd védeni. Egy szóval, felébrednek benne a bátyusféle védelmi ösztönök, vagy hogy nevezik ezt a dolgot. Erre pedig pillanatnyilag semmi szükség sem volt. Így is, elég állóvíz lett felkavarva egy időre.

Halk léptekre lett figyelmes. Kicsit oldalra fordította a fejét, amikor egy igen kicsi lányt látott meg. Helyesebben inkább apró. Komolyan ez a lány, nagyon kicsi volt. Ahogy a lámpa alá ért, jobban meg tudta nézni. Hosszú vörös haja volt, telt idomokkal. És még mindig nagyon kicsi. Felé közeledett, ahogy elhaladt mellette, mindössze egy pillantásra figyelt fel Colinra, majd tovább is ment. Aztán megtorpant.

- Bocsánat, mintha már láttam volna valahol – hangja rekedtes, és így közelebbről nézve látszott rajta, hogy nemrégiben az egereket itatta. Valami nagyon furcsát érzett Colin emiatt, amit egyáltalán nem tudott megmagyarázni, de nem is foglalkozott vele sokáig.

- Lehetséges, ott voltam a gyárnál. Én hoztam el Michaell Flinnt a helikopterrel.

- A helikopteres fickó – mondta. Colin képtelen volt megállni, hangosan, hátra vetett fejjel felnevetett. A lány pedig csak zavartan nézett rá.

- Bocsásson meg kisasszony, csak nem mindennap szólítják így az embert, emellett pedig, igen furcsa megnevezés – húzta mosolyra a száját. – De, ha nem tévedek, maga is ott volt – a lány csak bólintott. Különös érzelmek játszódtak le az arcán. Colin talán a bánat jeleit ismerte fel elsőre. – Jól érzi magát? – Kérdezte.

- Igen, persze, csak kissé fáradt vagyok, ennyi az egész. Nem nagy ügy – legyintett. – Mindenesetre, helikopteres fickó, köszönöm, hogy elhozta Michaellt, sokat jelent Luciennek és a többieknek, hogy ő is itt van. – Colin összehúzott szemmel nézte a lányt. Ezek szerint ismeri Basst. Bár, ez annyira nem meglepő. Az a fickó nagy nőcsábász hírben állt, és ez a nő, kétségtelenül szép volt. Nem feltűnően, de szép volt, bár valahogy nem tudta elképzelni, hogy Lucien ágyában kössön ki.

- Ez sem volt nagy ügy – utánozta a legyintést. Volt valami felettébb ismerős ebben a lányban, de valahogy nem tudott rájönni mi is az. – Szóval, maga ismeri a Bass famíliát – ez egy egyszerű megállapítás volt.

- Igen – rövid, tömör válasz, Colin pedig nem firtatta tovább.  – Nem ülne le? Kicsit furcsa folyton felfele nézni, és ami azt illeti, semmi kedvem felállni.

- Hát… miért ne?! – A lány oda ült mellé, de azért biztos egy méter távolságot megtartotta tőle. Okos lány!

- Nagyon tetszik, a helikpteres fickó elnevezés is, de talán a Colin is megteszi. – nyújt kezet a lány felé. – Colin Clarie. – Egy ideig tétovázik, hogy elfogadja-e a felajánlott kezet, végül csak elfogadja. Az apró kezei, szinte elvesznek, a férfi hatalmas kezei között.

- Camille Glanwille. – Colin egy pillanatra megmerevedik, majd tovább is lendül. Elengedi a lány kezeit, majd jobban megnézi magának. A szemei, amit először barnának gondolt, valójában zöldek, arany pöttyökkel.

Ez nem jó! Nagyon nem jó!

Ő Perlina Fell lánya!

Ördög és pokol, már csak ez hiányzott!

Most aztán nyakig benne vagy Colin!