Tizennegyedik fejezet - Fellángolás

Sziasztok Kis rózsák!

Sajnálom, hogy ennyit kellett várni és csak úgy eltűntem! Most vannak a vizsgáim és nem igen akadt időm semmire. Bocsánat kérésként, egy igen masszív, tartalmas és hosszú részt hoztam nektek! 

Nagyon örülnék a véleményeknek! 

Köszönöm szépen, azoknak, akik kommentelnek és részesei a Settlement világának! 

Köszönöm, hogy támogattok!  

Jó olvasást! 

Amnestia Simon

"Mindenkinek adódik egy olyan pillana az életében, amikor válaszás előtt áll. Amikor tudja, hogy lesz Előtte és Utána, és az a bizonyos pillanat a vízválasztó."

- Justina Chen Headley  

Klór.

Ez volt az első dolog, amit Lucien azonnal felismert.

Pityegés.

Ez volt a második dolog, amit az agya érzékelt.

Fehér.

Ez pedig, megpecsételte azt, amit gondolt. Ha tippelnie kellene, - fél vagyonát tenné rá – azt mondaná, hogy kórházban van. Ami pedig azt jelenti kijutottak gyárból. Szemeit először bántja fény, majd könnyen alkalmazkodik. A falak fehérek, az egész szóba szinte teljesen fehér. Kétségtelenül ez a szín uralja a szobát. Bár egy kórháztól, nem igen lehet mást várni. Egyetlen egy ágy van a szobában, mégpedig az övé. Tőle jobbra egy barna, igen viseletes kanapé helyezkedik el, amin két ember fekszik. Ahogy jobban fókuszál, ki tudja venni, hogy Gabriell és Mitchell az. Mind a ketten alszanak. Eddig észre sem vette, halk hortyogásukat, pedig még sem voltak olyan halkak. Körbe pillantott. A függönyök, bár be voltak húzva, még sem zárták ki teljesen a nap sugarait. Azok könyörtelenül betódultak a szobába. Az agya még elég kótyagos és kába volt.

- Hmmm… - egy röpke pillanatra megmerevedett, majd neki balra pillantott. Nem látott semmit, aztán a hang megismétlődött, ő pedig rájött, nem szemmagasságban kell keresgélnie, hanem sokkal lentebb.  Testtartása azonnal felenged. A húga tőle fél méterre aludt egy széken, teljesen kicsavarodva. Lucien nem hitte, hogy ilyen póz egyáltalán létezik. Nyaka oldalra bicsaklott, kétségtelen, hogy ez piszkosul fog neki fájni a későbbiekben. Egyik lába a combja alatt, másik a földön. Jobb karja az ölében, a bal pedig a szék karfáján pihenteti. Lehetetlenség így aludni, de úgy látszik Lionella erre nagyon is, rácáfol.

Mindenki itt van! Vagyis… majdnem.

Még pár percig csendben figyeli húgát, majd ülő helyzetbe tornázza magát. Nem is kell sok idő, hogy az oldalában éles, nyilalló fájdalom jelentkezzen.

- Basszus! – káromkodja el magát. Ez nehezebb lesz, mint gondolta. Eltelik jó néhány perc, mire a műveletet sikerül megvalósítani. Azzal már meg sem próbálkozik, hogy fel is keljen. Ha ez ilyen nehezen ment, kétség sem fér hozzá, hogy a felállás ennél, pokolibb élmény lenne, ő pedig, köszöni szépen, de kihagyná ezt a remek ajánlatot. Lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz.

Nem tudja mennyi idő is, telhetett el, de arra ébred, hogy érzi, valaki, figyeli őt. Kinyitja a szemeit. A nap már nem süt be, odakint sötét van. Elaludhatott. Kicsit arrébb fordítja a fejét, és Michaell tekintetével találkozik. Az felemeli a kezét és int neki. Lucien is így tesz, majd felszisszen. Ezek a nyomorult csövek! A férfi fel kell, majd oda sétál mellé és leül a bal oldali székre. Rég nem látta már barátját. Ami azt illeti, az alig pár napja küldött e-mailjére sem válaszolt még.

- Szevasz, haver! – suttogja, és féloldalas mosoly ül ki az arcára. – Szarul nézel ki! – mondja lazán. Na, igen, ez Michaell.

- Menj a francba! – vigyorog a férfira. Michaellel könnyű volt társalogni, természetéből fakadóan elragadó személyiség. Nem hibába, hogy Londonban minden nő megvesz érte. Van valami igazán különös benne. Az ember azt gondolná, féltékeny Gabriellre, mert nem Ő örökölte a grófi címet, a vagyont, a hírnevet és mindent más vele járóját, de az igazság az, hogy Michaell, ha tehette volna – és talán meg is tette – öröm táncot lejtett volna, amiért nem Ő örökölte Edryt. Számára ez inkább teher, mint sem áldás lett volna.

- Hogy érzed magad? – szemeiben valódi aggodalom tükröződött, bár mit is várt, Mich a barátjának tekinti őt, és ő mindig törődik a barátaival. Ez alól, ő sem volt kivétel.

- Cefetül – vallja be. Kár lenne hazudni, hisz valóban cefetül érezte magát. A csövek, amik a karjából lógtak ki, szúrtak. A lába, sajgott és a feje is. Talán agyrázkódása van. A mellkasáról már nem is beszélve, ami minden levegő vétel után egyre jobban fájt. A cső az orrában pedig, egyszerűen irritálta, legszívesebben kitépte volna, de akkor Lionella és az orvosokkal kellene szembe szállnia és sem ereje, sem kedve nincs hozzá. Egyébként is alul maradna, ebben egészen biztos volt. Az ikrek pedig, minden kétséget kizárólag jót mulatnának a dolgon.

- Úgy is nézel ki! Nagy szerencsétek volt! – Igen, ezzel nem tudott vitába szállni. Necces helyzet volt és akár alakulhatott volna sokkal rosszabbul is. Meghallhattak volna. Ami azt illeti, elég közel is voltak hozzá.

Lucienben felrémlik, az utolsó emléke Camillel, ami nem túl rózsás. Most még is mit csináljon? Kétség sem fér hozzá, hogy ezek után nem akarja majd látni őt. Egyáltalán jól van? Nem esett nagyobb baja? Ezek a gondolatok cikáztak a fejében. De, egyezséget kötöttek, Ő pedig, ha addig él is, de kötelezni fogja, hogy tartsa be! – Jól van… - Lucien, Michaellre néz. Nem érti, ezt most miért is mondja. – Látom a tekinteteden, hogy rá gondoltál. Csak … - dől hátra a székében és helyezkedik el kényelmesen. –… gondoltam, tájékoztatlak, hogy a kis vörössel minden rendben, még csak bent sem tartották. – Furcsa mód, ettől jobban érzi magát.

- Milyen nap van?

- Kedd.

- Micsoda? – ezek szerint, legalább három napra ki volt ütve. – Hogy a fene vinné el!

- Halkabban! – csitítja le. Mind a ketten oldalra néznek és Lionella barna szemeivel, találják magukat szembe. A fekete lány azonnal felpattan és Lucien karjaiba, veti magát.

- Áucs! – de azért, szorosan magához öleli.

- Jól vagy! Istenem, jól vagy! – könnyei elkezdenek hullani. Lucient azonnal elfogja a bűntudat. Sosem érdekelték mások, de a családja, - főként a húga - mindennél többet jelentettek neki.

- Igen Lio, jól vagyok! – mondja, csak hogy megnyugtassa húgát. Bólint, de a szeméből nem tűnik el az aggodalom.

- Tőletek aztán nem lehet aludni! – Gabriell is csatlakozik hozzájuk. – Szevasz, te idióta! – helyezi a vállára a kezét. – Szarul nézel ki! – Lucien és Michaell egyszerre törnek ki, hangos nevetésbe. Lionella és Gabriell pedig, hol a fekete hajú, hol pedig a barna hajú férfira néz. Mich csak legyint, mintha csak azt mondaná „ezt-ti-úgy-sem-érthetiek-meg”.

Pár óra múlva Gabriell elvitte Michet és Liot haza, hogy rendesen kipihenhessék magukat, majd visszajött.

- Mi történt? – a pár órával ezelőtti laza pillanat elmúlt és komor hangulat telepedett rájuk. Lucien látta, hogy Gabriell valamit el akar mondani neki, és az a valami, nem lesz éppen az ínyére. Gabriell fel alá járkált a szobába, Lucien pedig követe a tekintetével, egészen addig, amíg úgy nem érezte, szédül.

Gabe még folytatta egy ideig a járkálást, mintha egy örökre ott maradó ösvényt akarna taposni a kórházi szoba szőnyegébe, majd megtorpant és egyenesen Lucien szemébe nézett.

- Rengeteg minden történt. – mondta egyszerűen, és újra kezdte a járkálást, de eközben beszélt és olykor Lucienre pillantott. – Először is, mint láthattad, Mich itt van. Másodszor, Colin Clarie szintén Castel Comeba tartózkodik…- ennél a pontnál megállt és Lucra nézett, aki csak egy apró bólintással jelezte, tudomásul vette a hallottakat. Személy szerint, a két férfinak semmi baja sincs egymással, egyes egyedül Kristofer Clarie van azon, hogy minden áron megkeserítse az ő életét. Különböző okokból kifolyólag. Ezek közül pedig, Lucien egyiket sem érti, hogy neki mi köze is van hozzá. Colin egészen más. Őt kedveli, helyén van az esze és a szíve is. Sajnálja, hogy mint az egyik legbefolyásosabb grófi cím várományosa, nem ismerkedhetett meg vele jobban. Ha barátok nem is, de szövetségesek biztosan lehetnének. - … remek nem kaptad fel a vizet, ez jó. – nyugtázza egy bólintással magában. – Blythe kómába esett. – Erre Lucien összerezzent. Blythe, Camille legjobb barátnője.

- A fenébe! Mit mondanak az orvosok? – nem ismerte túl régóta a kreol bőrű, sötét barna hajú, igen temperamentumos lányt, de azt tudta, hogy keresve sem találna nála jobb embert Camille mellé. Őszintén kedveli a lányt, még a nagy szájával is ki tud békülni.

- Fogalmam sincs, csak annyit tudok, amennyit Adam elmondott. – Lucien összeráncolta a szemöldökét. Ismerős volt a neve, de mintha az agya nem akart volna emlékezni.

- Az meg ki a csoda?

- Ő az, aki kihozott benneteket a gyárból! – Lucien felfogta, de még mindig nem rémlett neki, ki is az. Mind ezt betudta, a balesetnek, majd az agya rendesen fog működni némi pihenés után. – Na mindegy! Szóval, azt mondta, Blythe jelenleg is mesterséges kómában van, már lassan egy hete. Olyan mértékben sérült, hogy máshogy nem tudták volna enyhíteni a fájdalmait. De viszont, minél tovább tartják ebben az állapotban, az agya annál jobban roncsolódik, ezen felül még fent áll az amnézia veszélye is. – Lucien pontosan értette, mit is jelent mind ez, akár örökre elfelejtheti Camillet, amit a lány biztosan nem élne túl, hisz ez egyenlő azzal, hogy elveszíti az utolsó igazán fontos személyt az életében. Ez teljesen összetöri Camillet. Bár mennyire is szeretné, most nem mehet oda hozzá. Egyébként sem repesne az örömtől, ha meglátná, főleg az utolsó beszélgetésükből kiindulva.

„- Miért…miért gondoltad meg magad végül?- a kérdés villámcsapásként ért. Először fogalmam sem volt, mire gondolhat, de aztán…- Már, mint, hogy segítesz nekem. Miért gondoltad meg magad? – jaj ne, csak ezt ne! Most mégis mit csináljak, az igazat mégsem mondhatom meg, de hazudni se hazudhatok. – Annyira nem lehet rossz…- ha megtudod, nem fogsz így vélekedni erről.

- Először, az keltette fel a figyelmem, ahogy megmondtad a magadét, előtte senki nem mert velem így beszélni. Aztán pedig, én…- túrtam a hajamba. Fogalmam sincs, hogyan folytassam, hogyan mondjam el neki. Csak meg akartalak fektetni. Ezt mégsem mondhatom neki! Ráemeltem a tekintettem és kiolvastam az arcából, nincs szükség arra, hogy magyarázkodjak, Camillenak, e nélkül is tudja, mire gondoltam.

 - Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. – mondta. Fel akart kelni, de elkaptam a csuklóját és szorosan tartottam, de nem tudtam mit is, mondhatnék neki. – Ne! Eressz el! 

- Azt már nem! – továbbra is erősen tartottam a csuklóját, de az erőm hirtelen, mintha szertefoszlott volna. A tüdőm égni kezdett és borzalmas, égető köhögés tört rám. Hallottam, ahogy a nevem kiálltja. Próbáltam elmondani, jól vagyok, semmi bajom, de már nem sikerült. Elvesztettem az eszméletem…”

- Figyelsz te rám? – Gabriell igen erőteljesen szólította meg.

- Bocs, elkalandoztam!

- Észrevettem! Na figyelj, szörnyű mind ez, ami most történik, de Arabella még mindig itt van, emlékszel? – a francba, teljesen ki ment a fejéből az, az ostoba, aljas nőszemély! Persze, hogy emlékszik. Mind az, hogy Camille karjai között pihent, alig két napja lett volna?

Ha Gabriell felhozta Arabellát, nyomos oknak kell lennie. Pontosan tudja, mennyire gyűlöl mindent, ami azzal a nővel kapcsolatos. És magát a nőt is! Lucien bólintott Gabriell felé, jelezve, teljesen figyel és hallgatja őt. – Átvette egész Growert! – tárja szét a karját. Lucnak néha, az, az érzése támad, hogy barátjának fontosabb Grower, mint neki.

- Ezt hogy érted? – ráncolta homlokát.

- Parancsolgat a személyzetnek, átrendezi a helyiségeket! Kész csoda, hogy a temetésedet még nem kezdte el szervezni! – Lucien gyanította, hogy ez a mondata nem tesz eleget a valóságnak. Szinte teljesen biztosra vette, hogy Arabella már évekkel ezelőtt megszervezte az ő temetését. Mindegy vágya az, hogy Grower az övé legyen. Neki csak a pénz, a hatalom és a nemesi cím számított, semmi más. – Ezen felül…- de a férfi nem fejezte be a mondatot. Lucien várt, hátha csak a megfelelő szavakat keresi, de Gabriell, nem folytatta.

- Ezen felül mi, Gabriell?! – Gabe leült a mellette lévő székre, nagyon úgy tűnt meg unta az ösvénygyártást.  

- Arabellaról, sok minden elmondható, de nem hülye és nem is vak. Látja, hogy érzelmeket táplálsz Camille iránt. – hangja gépies és nyugodt volt. Nem, nem is nyugodt, lemondó.

- Mire akarsz kilyukadni? – nézett barátja szemébe. Gabriell a farzsebéből egy papírt vett elő. Lucien már azelőtt tudta, hogy milyen papír az, amit a kezében tart Gabe, hogy átadta volna azt neki.

- Arabella világosan és teljesen egyértelműen kifejtette nekem, hogyha elveszed Camillet feleségül, a nemesi szabályok szerint, kitagadhatnak a grófi címből, és törvényesen kaparinthatja meg Growert, te pedig, mindent elvesztesz. A címed, a vagyonod, a befolyásod és mindent, aminek köze van Growerhez. Fattyúnak leszel titulálva…

Negyedik nap. Négy napja már, hogy nem látta Lucient, hogy kijutottak a gyárból, hogy az élete megint vett egy nagy kanyart és negyedik napja már, hogy megint a nagyapja sírjánál találta magát. Ugyanazt a szöveget olvasta újra, újra és újra;

„Peter Fell

(1945. június 15. – 2014. február 23.)
Apa, férfi, becsületes ember, kit a családja éltetett.”

- Annyira ócska, és elcsépelt szöveg! – igazán kitalálhatott volna valami jobbat is. A nagyapja nem csak tíz szót érdemel, hanem annál sokkal, de sokkal többet, de ő, ő képtelen volt megadni ezt neki. Elveszettnek és üresnek érezte magát, mintha legbelül egy hatalmas fekete lyuk tátongana, és mindent elszívna, ami az útjába kerül.

Előre hajolt, hogy megigazgassa a frissen hozott liliomokat. Bár, még csak április volt, a levegő melegnek mondható. Egy cseppeső nem esett már hetek óta. Ami Angliához képest elég szokatlannak volt. Ráült a sarkára és csak nézte a sírkövet. Tudta, hogy mennie kellene már, hisz órák óta itt van. Blythetól egyenesen idejön, minden áldott nap. Sokat beszélgetnek Carolineal, Bly édesanyjával. Gyermekkori badarságokat idéznek fel, hogy miket csináltak a legjobb barátnőjével, amikor még kicsik voltak. Ezektől, az emlékektől mindig sírhatnékja támadt, de lenyelte a torkában keletkező gombócot és rámosolygott az asszonyra. Erősnek kellett mutatnia magát. Nem törhetett össze még egyszer. Most neki kell, hogy a támasza legyen Carolinenak, és nem fordítva. De most, itt a nagyapja sírjánál, megengedhette magának, hogy sírjon és sírt is, könnyei megállíthatatlanul hullottak, majd egyszeriben elapadtak. Az elmúlt négy napban mindig ez történt.

Az első nap volt a legrosszabb. Akkor tudott meg mindent, Blythe és Jake állapotáról. Lucienhez pedig, nem ment be. Valamint, találkozott azzal a fura fickóval is, akit az óta nem is látott. De az első nap, nem csak ezért volt a legrosszabb. Egyáltalán nem tudott aludni, csak forgolódott az ágyában. Nem is akármelyikben. A régi ágyában. Örömmel fogadta, hogy a régi háza, semmit sem változott, Blythe rendesen gondozta, amíg távol volt. Felment az emeletre és azonnal bedőlt az ágyba, nagyapja szobáját jó messziről elkerülve. De álom, sehogy sem jött a szemére. Growernek egy méteres körzetébe sem akart kerülni, hosszú – hosszú ideig.

Aztán a második nap, valamelyest könnyebb volt. Az orvosok bizakodóak voltak Jake állapotát illetően, ugyan is az első három műtéte nagyon jól sikerült, de még hátra van kettő, amik akár sors döntőek is lehetnek. Ez valamennyire feldobta a napját, de Bly állapota, továbbra is változatlan maradt. Órákon átült az ágya mellett, fogta a kezét és beszélt, csak beszélt és beszélt. Hogy miről? Mindenről.

Az első lovaglásukról, az első találkozásuk, az első komolyabb fiú problémákról, hogy miket csináltak. Az első felvételit, hogy mennyire izgultak. Sok közös élményt mesélt el neki. Nem tudta, hogy halja el, de jól esett neki, hogy beszélhetett. Aztán jött Caroline és átvette a helyét. Ő maradt Blytheal.  Most sem ment be Lucienhez.

A harmadik nap, megint borzalmas volt. Jake egyik műtéte nem úgy sikerült, ahogy azt várták. Bement hozzá és borzalmasan festett. Mást, nem lehetett arra mondani, ahogy ott feküdt az ágyon félig öntudatlanul. Haja kócos volt, arca sápadt és beesett. Szemei véresek, a sok homoktól, ami belement. Körmei feltörve, berepedtek. Szája cserepes és természetellenesen lila. Ott maradt egy ideig beszélgettek, majd jött egy nővér, valami Aline, és átvette a helyét.

Amikor a folyosón sétált, találkozott Lionellával. Nem nézett rá megvetően, nem kezdett el vádaskodni, pedig Camille tudta, igenis megérdemelte volna. Mind e helyett, odasétált hozzá és megölelte. Súgott valamit a fülébe, megszorította a kezét, majd elsétált. Még látta, hogy egy Gabriellre nagyon hasonlító férfival ment el. Valószínűleg, Mitchaell Flinn volt az, Gabriell ikertestvére. Összeráncolt homlokkal gondolt arra, amit Lionella súgott neki. „Szüksége van rád!” Lenézett a kezeire, látta, ahogy remegtek. Nem tudott uralkodni magán. Rendeznie kellene az érzelmeit, de képtelen rá. Az agya már mindent felfogott, de a szíve… képtelen volt elfogadni bármit is.

Csak állt ott a folyosón remegő kezekkel és meredtem bámult maga elé. A lábai automatikusan mozdultak. Jobb láb, aztán bal. Meg sem álltak egészen a folyosó végén lévő korteremig. Pillanatokig csak állt és az ajtót nézte. Az agya kikapcsolt, csak a szíve működött, ami azt súgta neki; menj be hozzá!

Azt ajtó, halk kattanással jelezte, hogy kinyílt ő pedig belépett. A szobába homály volt, de nem volt teljesen sötét. Halk szuszogást lehetett hallani. Körbe pillantott és hálásan nyugtázta, hogy teljesen egyedül van a szobában. Csak ő és Lucien. Kettesben. A szíve, hevesebben kezdett verni, ettől az egy kósza gondolattól. Lassú léptekkel közeledett az ágy felé. Ott feküdt Lucien, biztonságban.

Fekete haja a szemébe lógott, ami most, így alvás közben egyáltalán nem zavarta. Izmos mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Arca kissé beesett volt, de egyébként egész jó színben festett. De akkor, miért nem ébredt már fel? Meg akarta érinteni a kezét, de szinte azonnal vissza is rántotta, amikor meglátta a kilógó csöveket. Jobban szemügyre vette a férfit. Mind két kezéből csövek lógtak ki, még az orránál is volt egy. Könnyek mardosták a szemeit, de visszanyelte őket. Nem sírhatott, most nem.

Óvatosan, megfogta a kezét, köröket rajzolva a kézfejére. A nagyapja is mindig ezt csinálta, ha meg akarta nyugtatni. Ezt a mozdulatot, most inkább a saját megnyugtatására tette.

Lucien mocorogni kezdett, Camille pedig azt hitte, hogy fel fog ébredni, pedig valójában csak… mocorgott. Várt egy pár pillantott, majd elengedte a kezét. Gyengéden és nagyon ügyelve arra, hogy ne okozzon neki fájdalmat, a mellkasára helyezte a kezét. Szépen, csendben indult meg az ajtó felé.

- Camille… Camille – a lány meg merevedett. Jaj ne! Felébredt! Futott át az agyán, de amikor megfordult, Lucien szemhéjai még mindig csukva voltak. Csak álmában motyogott. Az ő nevét motyogta. Ez valahogy megmelengette Camille szívét.

Negyedik nap. Ismét nem tudott aludni. Folyton Lucienről álmodott és a sötét szemeiről, pont, mint az első találkozásuk után. Minden ugyan úgy ment, mint az elsőző napokban. Bement Blythehoz, Jakhez, de Lucienhez nem. Aztán, kijött a temetőbe és most itt van, azóta is.

Elsimította a liliomok leveleit, holott semmi bajuk nem volt. Tökéletesen álltak. Mély levegőt vett és felállt. Leütögette térdéről a koszt, majd megint mély levegőt vett.

- Most megyek nagyapa! Majd holnap jövök!

Ahogy a sírok között sétált, meglátott egy kislányt. 9 éves körül lehetett. Hosszú, barna haja hullámokban omlott a vállára. Egy sír előtt ült törökülésben. Kis ökleivel törölte le a könnyeit. Camille megállt pár méterre tőle és figyelte. Oda akart menni, de valahogy még sem ment neki.

- Most vesztette el a szüleit. – a hirtelen hangra összerezzent. – Bocsásson meg! Nem akartam megijeszteni, csak láttam, hogy őt figyeli. – Camille megfordult és egy magas, fekete hajú nővel találta szembe magát.

- Semmi gond! – mosolyodott el halványan.

- Monic McCanzie vagyok. – nyújtott kezet. Camille elfogadta és megrázta azt.

- Camille Glanwille. – visszafordult a kislányhoz, aki most őket tanulmányozta. – Rokona? – kérdezte. A nő megrázta a fejét.

- Nem. A kirendelt gyámügyes felügyelője vagyok. – mosolyodott el szomorúan.

- Árvaházba fog kerülni? – még a gondolat is elszomorította. Még olyan fiatal. Szerető családban kellene felnőnie, kutyával vagy macskával. Barátokat kellene szereznie és nem egy árvaházba élnie, arra várva, hogy valakinek kelleni fog. Elég jó lesz valakinek. Nem szomorúságnak és árnyéknak kellene lennie az életében.

- Valószínűleg igen. – bólintott. Különösnek találta, hogy még soha sem látta ezt a kislányt itt. Castel Come kicsi, mindenkit ismert itt.

- Idevalósiak voltak a szülei? – kérdezte, majd visszafordult a nőhöz.

- Nem. Mr. és Mrs. Lane, Brightonban éltek, de a szüleik viszont itt. Azt kérték a végrendeltben, hogy ide temessék majd őket. – Camille bólintott, még haláluk után is közel akartak maradni a családjukhoz.

- Hogyan haltak meg?

- Repülő szerencsétlenség. Szerencsére Vanessa nem ment velük, így ő most életben van. – ez igaz volt, de vajon tényleg szerencsés? A szülei meghaltak, egyedül maradt és árvaházba fog kerülni.  Camille elindult a kislány felé. Érezte, ahogy a Miss. McCanzie figyeli őt, de csak ment tovább. Lassan közelítette meg a kislányt, mert nem akarta megijeszteni. Leült mellé, olyan egy méter távolságra.

- Szia! – köszönt Camille rá. A kislány ráemelte könnyes tekintetét.

- Szia.

- Camille vagyok, te pedig Vanessa, ha nem tévedek. – Vanessa csak bólintott, majd ismét a sírra nézett. Szótlanul ültek egymás mellett. Camille nem erőltette a beszélgetést, igazából azt se tudta, miért is jött ide. Talán megsajnálta a kislányt. Ő is korán elvesztette az anyját és az apját is, pontosan tudta mit érezhet a kislány. De, neki szerencséje volt. A nagyapja magához vette és felnevelte, de neki, nincs senkije, aki magához venné, gondoskodna róla.

- Elmentek… - szólalt meg hirtelen. Camille ránézett, de Vanessa csak a sírt bámulta. – Elmentek, engem pedig itt hagytak, pedig megígérték, hogy minden rendben lesz, hogy mindig velem lesznek! De, elmentek, engem pedig egyedül hagytak! – könnyei patakokban, hatalmas cseppekben hullottak, ölében fekvő öklöcskéire. Camille ölelésébe vonta, és ringatta, míg kicsit meg nem nyugodott.

Monic jelent meg mellettük. Leguggolt, hogy egymagadságban legyen velük.

- Sajnálom, de mennünk kell! – Tisztán látható volt Vanessa arcán, hogy nem akar menni, de mégis felállt. Camille is így tett. Vanessa belebújtatta kis kezeit Camilleba, mint valami mentőöv. Ő pedig lemosolygott a lányra. – Menj, szállj be a kocsiba, én is mindjárt megyek! – szólt Monic. De, Vanessa szorosabban fogta a kezét.

- Menj csak! – mosolygott le a kislányra és megsimogatta a feje búbját. Vanessa, vonakodva, de elindult a kocsihoz. Figyelte, ahogy beszállt a nagy fekete autóba, amiben szinte elveszett, olyan kicsi volt még.

- Kérem, tudom, hogy nem ismerjük egymást túl régóta, ami azt illeti, alig két órája, de felhívna, hogy, hogy van? – kérdezte Monictól.

- Szabály ellenes, de talán tehetek kivételt. – a zsebéből előhúzott egy névjegykártyát és átadta Camillenek.

- Köszönöm. 

- Csak hívjon fel és elmentem a számát. Majd értesítem. – intett egyet és elindult a kocsi fel. Beült, mondott valamit Vanessanak, mire a kislány elmosolyodott és Camille felé fordult. Felemelte apró kis kezeit és integetett neki, miközben a motor felpörgött és elindultak. Visszaintegetett neki, egészen addig, míg már nem látta őket.

Csak forgolódott az ágyban. Lerántotta magáról a takarót és lement a földszintre. Készített magának egy kakaót. Azt asztalra helyezte, majd ő is leült. A kicsiny, kerek és igen koros asztalon stócokban hevertek a levelek. Ennyi idő alatt még nem vette magát rá, hogy átnézze őket. Egy fintor kíséretében felkapta a kupacot és átnézte azt. Főleg számlák, vagy részvétel nyilvánítási kártyák. De a legutolsó borítékot jól ismerte. Ez változtatta meg az egész életét. Átlagos méretű, de már kicsit gyűrött. A boríték elején pedig három egyszerű szó állt, helyesebben az ő neve. Gyönyörű betűkkel. Camille Juliette Glanwille. Lucien levele. Kivette a papírt, és újra olvasta a sorokat, amiket még ma is kívülről tud. Mennyi minden változott. Lerakta a papírt, fogta a poharát és visszament a szobájába. Leült a fotelbe és kinézett az ablakon. Sötét volt ugyan, de jól láthatóak voltak a város fényei. Most nem látta, megszokott kémény füstöt, nem várta, vajon a nagyapja mikor jön haza. Most teljesen egyedül volt. Kortyolt egyet a hideg kakójából. Magányosnak érezte magát.

Elszundikálhatott, mert arra ébredt, hogy az ajtó becsukódott. Először azt hitte, hogy Peter jött haza, de ez lehetetlen volt, hisz a nagyapja meghalt. Másodszorra pedig, pedig pánik vett erőt rajta. Lehet, hogy elfelejtette bezárni az ajtót? Halkan felkelt és az első dolgot, ami a kezébe akadt felkapta. Úgy gondolta, amint belép a szobába, leütni, elszalad és a rendőrségig meg sem áll.

Hallotta, amikor a lépcső megnyikordul, mert még mindig nem volt ereje, hogy megjavítsa. Lépteit lehetett hallani a szőnyegen, egyre hangosabban és hangosabban. Camille kezei remegtek, szíve hevesen vert. Félt.

Az ajtó, nyikorogva nyílt ki. Az egész ház, ilyen nyikorgással volt megáldva. Lassan nyílt, majd meglátott egy fekete cipőt és előre lendült.

- Juliette! – a férfi elkapta a csuklóját, a lámpa hatalmas csörrenéssel tört szét, ő pedig a földre zuhant, magával húzva a férfi testét.

- Uh…- szaladt ki a levegő a lányból. Próbált kiszabadulni a test alól, kapálózott és rúgkapált, de teljesen hiábavalóan, nem volt esélye.

- Nyugodj már meg, én vagyok az! – ez a hang.

- Lucien… - Camille teste elernyed. Az agya nem tudott gondolkozni.

- Én vagyok az… - döntötte a homlokát a lányénak. Camille teljesen össze volt zavarodva.

- M-mit keresel itt? Neked…

- Kórházban kéne lennem? – emelkedett fel annyira, hogy ne nyomja össze Camillet és, hogy a szemébe tudjon nézni. – Tegnap engedtek ki!

- Oh… - csak ennyire futotta tőle. Pillanatokig csak néztek egymásra. Lucien arca, egyre közelebb és közelebb került az övéhez. – Mit csinálsz? – suttogta.

- Egy repülőből készülök kiugrani és nincs rajtam ejtőernyő. – ajka puhán érintette az övét, ami egy pillanat alatt elfeledtetett vele minden aggályát, minden szomorúságát, csak ők ketten léteztek. Lucien felhúzta magukat és két lépés alatt az ágyra hanyatlottak, szájuk egy pillanatra sem vált el egymástól. Az eddig elnyomott érzelmek, most egyszerre tódultak fel. Lucien óvatosan, pokoli ígéretekkel ingerelte az alsó ajkát, bebocsátást kérve. Camille nyögött egyet, Lucien pedig előre lendült, miközben kezei cirógatták.

- Istenem… - Camille még sosem érezte ezt. Mindene lángolt, minden érzéket olyan erősen és kiélezetten működött, mint még soha. A csípője, önálló életet élt.

- Ha… most nem állunk le… akkor… - szavai inkább hasonlítottak morgásra, mint szavakra. Camille értette, mire gondol, de nem tudta mi legyen.

- Ki akarod nyitni az ejtőernyőt? – suttogta a szájába. A férfi elmosolyodott.

- Mintha azt mondtam volna, nem hoztam. – Camille felnevetett. – Bármennyire is fáj a lelkemnek, de azt kell mondanom, hogy le kell állnunk, Hercegnő! – elmélkedett fel, két karjával közre fogva Camillet. Arca kipirult volt, ajaki megduzzadtak a csóktól, szemei csillogtak. Haja kócos, pizsamája félrecsúszott. Egy rövidnadrágot viselt és egy Bristol feliratú pólót. – A Bristolba jártál? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Ühüm…

- Az nincs messze az Etontól, ahova én jártam. – mosolyodott el. Csendben nézték egymást. Sokáig egyikük sem szólalt meg.

- Mit keresel itt? – szakította meg a szemkontaktust.

- Téged, mi mást? – szavaiból sütött a meglepettség. Mint, ha a válasz olyan egyértelmű lenne. Camille számára nem volt az. Még mindig nem tudta, pontosan mit is érez a férfi iránt, mint kellene tenni, vagy mit nem kellene tennie. – Jules, nézz rám, kérlek. – na ez a szó sem hagyhatja egy túl sűrűn a száját!  De még is ránézett és ő is felvonta a szemöldökét.

- Jules?

- Nem tetszik? Ki találhatok valami mást is! – simított végig a nyakán, majd az oldalán. Érintése nyomán, a bőr meg – meg remegett.

- Ne csináld ezt! Így lehetetlenség beszélgetni! – csapott a férfi kezére.

- Áucs! Mi van akkor, ha nem akarok beszélgetni? – szemei kihívóak voltak.

- Akkor ott az ajtó. – bökött az ajtó felé a fejével.

- Itt kényelmesebb. – csókolt bele a kulcscsontjánál lévő mélyedésbe.

- Lucien… - a férfi még egyszer megismételte a mozdulatot, majd leszállt a lányról, magával húzva őt is. Most egymással szemben ültek az ágyon.

- Bocsánat, csak… - túrt bele a hajába. – Tudtad, hogy gyönyörű vagy? – jobban meg sem lephették volna a férfi szavai. Camille csak megrázta a fejét. – Pedig az vagy!

- Mit keresel itt? – tette fel újra a kérdést. – Még pihenned kellene.

- Lehet, de muszáj volt beszélnem, látom és érintenem téged. – fogta kezébe a lány kezét. Az ujjaikkal játszadozott, amíg kereste a megfelelő szavakat.

- Most, úgy érzem magam, mint egy 17 éves kamasz, aki nem tudja, mit mondjon egy lánynak. Pedig, sem kamasz nem vagyok, és te sem egy lány vagy, hanem egy gyönyörű nő! – a kezeiket nézte. Valahogy, nem ment neki, hogy azokba a zöldes szemekbe nézzen. – Másfél hónapja élsz a házamba, én pedig nem vettem észre, mekkora érték vagy. Mindenkit úgy szeretsz, és úgy fogadsz el, ahogy van, nem akarod őket megváltoztatni. Erős vagy és független. Kiállsz azért, amiben hiszel, azokért, akiket szeretsz. Olyan erő van benned, ami csodálatos. Engem sosem érdekelt egy lány sem, egy éjszakánál tovább. – Camille ki akarta kapni a kezét, de Lucien nem engedte. – Várj, hallgass meg! – most már a szemébe nézett. Azt akarta, hogy tudja, őszintén beszél, hogy bízhat benne, hogy nem fogja becsapni. – De, aztán jöttél te, és minden más lett. Nem tudtalak elcsábítani, mindig kosarat adtál. Eközben pedig, mindig mellettem voltál. Tudod, Leonaról, még soha nem beszéltem, csak neked. Lionella sosem kedvelt meg senkit ennyi idő alatt ennyire, csak téged. Van valami benned, valami, ami jó hatással van az emberekre. A jót hozod ki belőlük és belőlem is. Soha, még csak eszembe sem jutott volna, hogy segítsek a gyárnak, de jöttél te, és bumm. Segíteni szeretnék azoknak az embereknek. Érted? – Camille megrázta a fejét. Erre, ezekre, a szavakra nem volt felkészülve. Ez sok volt az ő agyának és még több a szívének. Hiszen, alig két hónapja, hogy ismerik egymást! – Én sosem voltam jó, csak a családommal. Ebben pedig megint kivétel vagy. Megmozgattad a szívem, Camille Glanwille. – helyezte összekulcsolt kezüket a szívére. Camille érezte milyen esze-veszett tempóban ver. Hangja, most már csak suttogás volt. – Nagy esélyt látok rá, hogy elraboltad a szívem, Hercegnő!