Tizenegyedik fejezet - Én ...és te... a harmadik

Sziasztok Éjjeli Rózsák!

Szörnyen restellem, hogy ilyen későn hozok új fejezetet, de eskü, nem volt időm semmire. Szinte még élni sem, na jó ez egy kicsit így túlzás.

Szóval, meg hoztam az új részt, ami szerintem – magamhoz képest – igen terjedelmesre sikerült!

Jó olvasást kívánok hozzá és a véleményeket most is szívesen fogadom.

Ölel;

Amnestia Simon

HALLGASS MEG! 

„Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem.
Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének meleg, bársonyos érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát.  Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.”

- Stephenie Meyer- 

… jól van, menni fog ez. Mondogattam magamba. Pofon egyszerű, nem lesz semmi bajom. Oldalpillantást vetek vörös hajú barátnőmre, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy meg akar engem ölni. Nincs azaz Isten, hogy én felüljek erre az állatra.

- Na mi az Blythe, betojtál? – lépett oda mellém Camille. Morcos képet vágok, nincs olyan dolog, amitől megijedek, de ez egy ló! Hatalmas!

- Nem kell felülnöd rá Blythe drágám, ha nem szeretnél – guggolt le elém Cami anyukája és bátorítóan rám mosolygott. Kihúztam magam, és szembe néztem azzal a szörnnyel. Szörny volt, kétségtelenül. De én pedig egy 11 éves nagylány vagyok, és szembe nézek azzal a szörnnyel. Hallom, ahogy a mama felnevet mögöttem és Camille odavezeti a lovat. Perlina néni feláll és megfogja a kantárt, majd lenéz rám.

- Blythe bemutatom neked Pascalt, Pascal ő Blythe – paskolja meg a ló nyakát. – Egy igazi túl élő. Igaz fiú?...

- Ébredj! Gyerünk már! – Blythe érezte az ütéseket az arcán, de egyszerűen képtelen volt arra, hogy felébredjen. Az álmok sokkal, de sokkal hívogatóbbak voltak, biztonságosabbak.

… 97, 98, 99, 100, aki bújt, aki nem, megyek! – Húztam el a tenyerem a kezemtől. Körül néztem, de sehol sem láttam őket, pedig Camille sosem tudott rendesen elbújni. Körbementem, s benéztem minden bokorba, minden fa mögé, asztal alá, mindenhova, ahová úgy gondoltam elbújhattak. Halk kuncogást hallok, meg fordulok, és a csűrrel találom magam szemben. Elmosolyodom, majd halkan, lábujjhegyen oda lopózom.

- Megvagytok! – Két döbbent tekintet. Jake és Camille pislogtak párat, majd hangosan felnevettek…

- Nem bírom kihúzni. A kövek alá szorult; egészen biztos vagyok benne, hogy a lába eltört. Egyszer magához tér, egyszer nem – nehéz, ez jellemezte leginkább azt az értést, amit Blythe most érzett. Az agya küzdött az ellen, hogy felébredjen, hisz amíg alszik, nem érzi azt a fájdalmat, ami most még tompán égette a lábát.

Ismerős volt számára a hang. Két kísérlet után sikerül csak, kinyitnia a szemeit. Torka száraz volt és maróan fájt. Égette, mintha savat nyelt volna.

- Adam? – Hangja alig volt több suttogásnál. 

…futok, ahogy csak a lábam bírja. Látásomat kibuggyanó könnyeim homályosítják el. Kiabálnak utánam, hogy álljak meg, de nem bírok. Mindenem azt súgja, hogy oda kell mennem, mellette kell lennem. Ő is mellettem, lenne. A számomra már annyira jól ismert házhoz érek. Az ajtóban ott ül Mr. Glanwille. Rám néz, de mintha nem is látna, hanem átnézne rajtam. Fejével mégis biccent hátra, jelezve, hogy Camille bent van. Ahogy beérek a házba, meglátom, ahogy Peter bácsi ül a konyhába. Rám néz, lágyan elmosolyodik. Nem kell mondani, hogy tudjam, fent találom meg. Felszaladok a lépcsőn és megállok a szobaajtó előtt. Fülelek, hátha meghallok valamit, de semmi. Teljes csend. Óvatosan nyitok be. Ott fekszik az ágyon. Oda futok, felmászok a magas ágyra, és magamhoz ölelem keservesen síró barátnőm.

- A mama, Blythe, a mama… - simogatom a haját. Nekem is kellett egy kis idő, míg felfogtam, Perlina néni meghalt, nincs többé.

- Shh… - mondogatom…

   

- 5 ml morfiumot! – Egy idegene hang tölti meg Blythe elméjét. Mindene annyira fáj. Hangok, melyek sértik a fülét. Fáj tőle a feje, de ez a fájdalom semmi, ahhoz képest, ami az egész testét elönti.

- Hol találták meg? – Ezt a hangot viszont már ismerte, hallotta korábban is. Apa. Nem értett semmit. Fájt a feje, fájt gondolkozni. Mi történt? Hol vagyok? – Mondjon már valamit, doki!

- A második szint legbelsejéből hoztuk ki – ezt a hangot is ismerte. Ott volt vele, mellette. Segített neki.  Adam.

- Mi lesz most? – Az anyja aggódó hangja hallatán majd’ meg szakadt a szíve. Annyira kétségbeesett volt, annyira szomorú. Fel akart ébredni, szólni neki, hogy minden rendben lesz, nem lesz semmi baj. De ez képtelenség volt. Érezte, ahogy a morfium elkezd hatni a szervezetében. Az orvos utolsó mondata is alig jutottak már el hozzá.

- Mesterséges kómába helyezzük egy időre.

EZZELFOLYTASD!

…Emelj fel bátyus! – Kiáltozott Lionella. Mindössze 10 éves volt és nagyon eleven. Gyönyörű volt, teljesen az anyánkra ütött. Melegség volt benne, fény, játékosság, minden, ami apánkban nem volt meg. Felkaptam és a levegőbe dobáltam. Fiatal voltam és koromhoz képest is erős, könnyűszerrel dobáltam a levegőbe a kishúgom.

- Ezért meg büntet (titeket) a papa, ha megtudja – leraktam Liot a földre és megfordultam. A másik húgom, Leona állt ott. Kiköpött mása Lionellának, de még is meglehetett különböztetni őket. A szeme, apánké volt. A jelleme is inkább rá hasonlított, mint sem az anyámra, arra az angyali teremtményre. Oda sétáltam és leguggoltam elé.

- Akkor ez maradjon a mi hármunk titka – Lio elkezdett mögöttem kuncogni, mulatatta a dolog.  Az ő kedvét, soha nem lehetett elvenni.

- De…

- Ne már, Leo! – Ugrándozott oda az ikertestvére. Kis kék ruhácskája csak úgy lebegett körülötte. Ha most valaki így látná az ikreket, nem tudná megkülönböztetni őket. Néztem, ahogy Leona csücsörit, és gondolkozik.

- Rendben van! – Mondta végül. Magamhoz húztam a két pöttömöt, és a fülükbe súgtam.

- Nagyon szeretlek titeket! Ugye tudjátok? …

Lucien megrázta a fejét. Ritkán esik meg vele, hogy ébren érjék utol a múlt emlékei, amit oly gondosan próbált elrejteni. Az oxigén hiány lehet az oka - gondolta magában. Lenézett az ölében heverő vörös hajú lányra. Még éppen idejében ugrott rá és rántotta félre, így nem esett nagyobb bajuk, ami nagyon nagy szerencse. Akár meg is halhattak volna. Erős köhögő roham rázta a testét.

- Ha ilyen vészesen fog a levegő mindegy, hogy túléljük-e, fulladásban fogunk meghalni – hallotta meg Jake hangját. Csodálta, hogy a férfi még él, de örült is, mert így Camillenek nem kellett még egy valakit elveszítenie az életéből, úgy mintha soha ott sem lett volna.

   

  …Hogy érted azt, hogy Leonát teljesen eltűntetted? – Csaptam az asztalra. Előttem, Arabella állt, apán nővére. Hidegen és számítóan nézett rám. Volt valami a szemében, amit soha nem tudtam megfejteni és talán, soha nem is fogom tudni. De az, amit ez a nő művelt, egyszerűen elfogadhatatlan.

- Jól hallottad Lucien. Nem kis időmbe és pénzbe került, míg az a kölyök végérvényesen eltűnt a Bass családfából – és ezt képes volt teljesen nyugodtan mondani, míg engem majd szétvetett a düh. Nagy késztetést éreztem arra, hogy itt helyben fojtsam meg. Azaz egy szerencséje volt, hogy nem voltunk egyedül.

- Nem volt hozzá jogod! – Most már ököllel csaptam az asztalra, amitől összerezzent. Remek féljen csak, rettegjen, mert ha addig élek is, de ezt keservesen meg fogja fizetni.

- Lucien, kérlek! – A barátom, barna szemeivel találom magam szembe, eltakarva azt a számító dögöt. Tudtam, hogy engem és a húgom akarja védeni, nehogy hülyeséget csináljak, de a fenébe is, Leona is a húgom volt…

A hangok, amiket eddig hallott a felettük elmúltak. Vajon le fog jönni bárki is, hogy itt is szétnézzen? Vagy, azt gondolják majd, volt annyi eszük, hogy ennyire mélyre ne jöjjenek? Lucien nem tudta a válaszokat. Újabb köhögő roham tört rá és az emlékek is egyre jobban előre törtek, hiába próbált nekik gátat szabni.

- Jake? Magánál van még? – A válasz olyan későn érkezett, hogy Lucien már biztos volt benne, hogy a férfi eszméletét vesztette.

- Khm… igen. Éppen hogy. Ön hogy van? – Hangja valóban nem volt túl meggyőző és az sem segítette a helyzetét, hogy még több kő hullott rá. Lucien a falnak döntötte a fejét. Keze fel alá jár Camille haján. – Camille, hogy van?

- Eszméletlen! – Lucien nem tudta, hogy ez most jó vagy rossz. Vajon őt is kergetik a rémálmok, ahogy őt?

… csak az számít, hogy Lionel emléke fent maradjon!

- Maga teljesen megőrült! – Láttam Gabriellen, hogy már ő sem bírja sokáig. – De ez, nem csak erről szól igaz?- Lépett Gabriell egyet előrébb. Volt valami a mozgásában, ami egy veszélyes rókára emlékeztetett. Ha nem ismerném olyan régóta, biztos lennék benne, hogy Arabella legalább egy monoklival gazdagabban távozna az irodámból, ha nem kettővel. A másikat én adnám.

- Maga nagyon okos, Mr. Flinn – mosolyodott el a nagynéném, amitől szinte még a hideg is kirázott. – Valóban nem a bátyám iránti szeretetből tüntettem el annak a kis fruskának a nyomait – Megölöm! Gabriell éppen időben kapta el a kezem, mielőtt olyat tettem volna, amit később biztosan megbánok. És abban semmi gyengédség nem lett volna. – Ugyan már Lucien, hűtsd le magad!

- Miért tette? – tettem fel a kérdést. Valahogy úgy éreztem, muszáj tudom.

- A pénzért! Ha senki sem tudja bizonyítani, hogy az a kölyök valaha is élt, minden pénz, amit a bátyám, Lionel ráhagyott, rám száll. Nem kis pénzről beszélek ám – és akkor olyan történt, amit sosem gondoltam volna. Gabriell Flinn felpofozta Arabella Basst…

Camille mocorogni kezdett Lucien ölében és ez éppen elég volt, hogy kiragadja őt abból a pokoli emlékből. A keze mozdulatlanná merevedett és feszülten figyelte a lány minden mozdulatát. Amikor a tekintetük találkozott, nagyon sok mindent játszódott le, mint Lucienben, mint Camilleban. Megkönnyebbülés, félelem, vágy, fájdalom, szeretet. Lucien megcirógatta a lány arcát, le egészen az álla vonaláig.

- Szia.

- Szia neked is – felelte lágy mosollyal az arcán. Lucien nem gondolta volna, hogy ennyire megkönnyebbül, amikor Camille magához tér.

- Hogy érzed magad? – Kérdezte, miközben segített a lánynak felülni, de nem engedte messzire. Camille a hátát, Lucien mellkasának vetette és belebújt a férfi ölelésébe. Engedte, hogy megvédje őt az erős test.

- Mint akin átment egy úthenger, egy nagyon nagy úthenger – Lucien nem bírta megállni, hogy nem mosolyodjon el. Tisztán láthatóak voltak zúzódások és véraláfutások a testén. A férfi végig simított páron, vigyázva, ne hogy fájdalmat okozzon ezzel a lánynak. – És te? – Fordította kicsit oldalra a fejét, hogy jobban lássa a férfit.

- Szerintem én is találkoztam a te úthengereddel – nézett mélyen a lány szemébe. Volt benne valami… valami, amit már korábban is érzett, csak sehova nem tudta tenni. Azt mondaná, egy ismerős érzés, de ez lehetetlen, hisz alig más fél hónapja ismerte ezt a lányt, aki ennyire megbabonázta. Mert így volt, Camille teljesen megbabonázta.

A lány mosolyra húzta a száját, ami végül fájdalmas grimasszá alakult. Lucien összehúzta a szemöldökét, mire a lány csak megrázta a fejét, mintha azt mondta volna; Semmi komoly, ne aggódj!

- Jake? – Kérdezte inkább.

- Eszméletlen. Egyre fogy a levegő és… - Lucien nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett, Camille e nélkül is megértette. Ha elfogy a levegő, meghalnak. Újabb cirógatás, ami melegséggel töltötte el. Még akkor is, amikor elég hideg volt ide lent.

- Sajnálom, hogy bele kevertelek – fordította el a tekintetét a lány. Hangja teli volt megbánással és szomorúsággal.

- Nézz rám! – de Camille csak maga elé meredt. Nem tudott a férfi szemébe nézni, így nem, hogy tudta, talán miatta fognak meghalni. És kitudja, mi van Blythevel és Gabriellel, és itt volt még Jake is. Az ő lelkén fog száradni, hogy Lionella elveszíti a bátyát és talán az is, hogy Gabriellt elveszíti az ikertestvérét.  Mindez csak is miatta. Egy könnycsepp gördült végig koszos arcán és jött utána a többi is. – Juliette, kérlek, nézz rám! – Megfogta a lány állát és gyengéden, ne hogy fájdalmat okozzon neki, feléje fordította az arcát. A lány így egy igen kellemetlen pózba került. – Nem a te hibád. Ilyenre még csak ne is gondolj!

- De…

- Nincs de! Mi döntöttünk úgy, hogy utánad jövünk és segítünk neked. Előbb - utóbb, le kellett volna jönnünk. Ez állt az egyezségünkben – ez részben igaz volt, de ha ő, nem rohan el olyan hirtelen, most mindannyian biztonságban lennének Growerben és nem itt, ülnének a bánya mélyén, fogyó oxigénnel.

- Igen, de ha én nem kereslek meg, akkor most ez nem lenne. Biztonságban lennétek! – Kapott Lucien pólójába. – Én annyira sajnálom, Lucien. Annyira… - a mondatot már nem tudta befejezni, ugyan is Lucien ajkai beléfojtották a szót. Ajaki érdesek volt ugyan, de még is a csók lágy és óvatos volt. Camille pár pillanatig lefagyott a meglepettségtől, de utána ő is viszonozta a csókot. Érezte, Lucien meleg kezét a csípőjén, amikor gyengéden arra kényszeríttette a lány testét, hogy felé forduljon a szűk helyen. Kezét a férfi nyaka köré fonta és belebújta az ölelésébe. Semmi más nem létezett, csak ő és Lucien. Ez a csók, semmihez sem volt fogható, még csak összehasonlítani sem lehetett az előzőkkel. Annyi érzelem volt benne, hogy Camille úgy érzete, megfullad. De jól esett neki, szüksége volt a férfi érintésére, szüksége volt Lucien erejére és érezte, hogy neki is szüksége van őrá. Együtt. A csók csak egyre mélyült. Lucien két kézzel beletúrt a lány hajába és úgy fogta két tenyere közé az arcát. Camille pedig megmarkolta Lucien ébenfekete haját, mire morgással válaszolt.

Csak úgy falták egymást, mintha ez lenne az utolsó dolog, amit az életükben csinálnak. Ajkaik csak akkor váltak el, amikor már teljesen kifogytak a levegőből, ami így is fogytán volt. Camille, Lucien mellkasára hajtotta a fejét, kezével szorosan kapaszkodott a férfiba, az, pedig a lány nyakába fúrta a fejét és gyengéden simogatta a hátát. Ez valamelyest megnyugtatta a lányt.

- Ez volt a harmadik – mondta a lány. Hangja zihált és rekedtes volt az előbbiek miatt. 

- Micsoda? – Kérdezte a Lucien, miközben továbbra is a lány hátát simogatta, de fejét felemelte, hogy a lány szemébe nézhessen. Azokba a tökéletes zöldes barna szemekbe, amiben mg mindig ott csillogott a csók utóhatása.

- Hogy megcsókoltál – Lucien hangos nevetésbe tőrt ki, ami egyáltalán nem illett a mostani helyzetükhöz.

- Te számoltad? – Döntötte homlokát a lányénak és orrát az ő orrához dörgölte. Bizalmas mozdulat volt ez, ami megmelengette a lány szívét.

- Sosem lehet tudni – vonta meg a vállát és mosolyodott el.

- Többet nem kell számolnod! – lehelt egy újabb gyengéd csókot a lány ajkaira. Camille egy mély levegőt vett, majd megakadta a mozdulat közben és azonnal kifújta a levegőt.

- Érzed ez? – Nézett a férfira. Ő is nagy levegőt vett és azonnal tudta mire is gondol Camille.

- Igen. Ez olaj.