A nevem Cathleen...

Sziasztok Kisrózsák!

Igen egy újabb novella, mely „A nevem Cathleen…” címet viseli. Bátorkodtam jelentkezni egy újabb novella versenyre, remélem, elnyeri a tetszéseteket. A legjobb munkám e? Nem igazán, de határozottan úgy gondolom, hogy a Settlement nyitása óta rengeteget fejlődtem.

A versenyről részletesebben ITT olvashattok!

Jó olvasást a novellához!

Oh, és nefelejts el nyomot hagyni!

Ölel;

Amnestia Simon 

"Egy ember soha és sehol sem veszhet el annyira, mint önnön magányos agyának végtelen és bonyolult folyosóin, ahová senki sem nyúlhat utána, ahonnan senki sem szabadíthatja ki."

-        Isaac Asimov –

…megint ugyan az. Az orvos bejön, megméri a vérnyomásom, megnézi a pupilláim, megkérdezi, fáj e valamim. Beleszúr valamit az infúziós csövembe, de mint általában, most sem érzem a változást. Majd elmegy és délután tér vissza, utána pedig este. 

Egyre rövidülnek a látogatásai, és ez nem tetszik nekem. Beteg vagyok, mindig figyelnie kellene rám, de ő nem figyel, itt hagy. Az idő csak telik és telik, de semmi változás, valami baj lehet a gyógyszeremmel. Ajtó kinyílik, én pedig az órára nézek. Hamarabb jött. Felülök az ágyban, hátamat a támlának vetem. Ócska barna tincseim a szemembe lógnak. Egy egyszerű mozdulattal hátra hajítom azokat, majd felnézek az orvosomra. Meglepetten látom, hogy nem ő az. Összehúzott szemmel méregetem a nőt. Mert, hogy nő. 

- Jó napot! – hangja kedves, mosolya megnyugtató. – A nevem Dr. Lawnce. De kérem, szólítson csak Sabinenak – mondja nekem. Még a neve is szép, ahogy ez a nő is. Magas, karcsú, hosszú szőkés barna hajú és gyönyörű zöld szemei vannak. Teljesen az ellentetem. Az én hajam csoki barna, alacsony vagyok és kicsit sem karcsú. – Ön, ha nem tévedek, Cathleen Lender, igaz? – bólintok, nincs kedvem vele beszélgetni. Az orvosomat akarom, ő figyeljen rám, ne ez a nő. – Felteszek önnek pár kérdést, szeretném, ha válaszolna rájuk – húzott egy széket az ágyam mellé és leült rá, mintha joga lenne hozzá. Azon a széken ül, amin ő szokott. 

Megint csak bólintok, majd válaszolok, ha úgy gondolom érdemes. Elővesz egy füzetet, és jegyzetelni kezd rá, majd leveszi az ágyam szélére helyezett kórlapot. Végig összehúzott szemmel figyelem, mit is csinál. Furán érzem magam tőle. Tetőtől talpig végig mérem, nem törődve azzal, hogy észre veszi e ezt a gesztust. Fekete magas sarkút visel, amiben minden gond nélkül jár.  Szőkés barna haja szabadon omlik egészen le a mellei alá. Zöld szemei szemüveg mögé bújnak. Fekete kosztüm ruha, fehér ing és a már jól megszokott fehér orvosi köpenyt viseli. Teljesen makulátlan és ez nagyon nem tetszik. A karomon lévő karszalagot kezdem el piszkálni. Táskájából egy diktafont vesz elő, melyet az ágyam mellett lévő asztalra helyez.

- Dr. Sabine Lawnce, 2008. május 22. 14: 20 perc. Helyszín: manhattani közkórház – szólal meg és mond be pár információt. – A páciens neve, Cathleen Lender, 21 éves nő. Egy hete tartózkodik az intézményben, immár a 3. alkalommal. – miközben beszél, magának is jegyzetel. Nem értem mire kell ez az egész, és nagyon nem tetszik. Érzem, ahogy egyre jobban ideges leszek. – Rendben Cathleen, most pedig jöjjenek a kérdések… - nézett fel rám.

A doktornő, alig 20 perc múlva távozott. Nem válaszoltam egy kérdésére sem. Kinek képzeli ez magát? Oldalra fordultam és kinéztem az ablakon. Csend volt, csak olykor lehetett hallani egy – egy léptet a folyosón. Felismertem az ő lépteit, de nem volt egyedül. Az a nő volt vele, hallottam, ahogy kopog a magas sarkúja. 

- Jutottál valamire Sabine? – álltak meg az ajtóm előtt. Hallottam, ahogy benyitott, majd becsukta az ajtót. Miért nem jön be? Beszélgethetnénk. 

- Nem igen hajlandó beszélni velem, ami azt illeti egy szót sem szólt hozzám – a nő hangja, ugyan olyan volt, mint eddig. Egy valamiben még is eltért. Bizalmaskodó volt, túlbizalmaskodó. Honnan ismeri az én Johnomat? 

- Értem. De eddig jutottál valamire? – hirtelen ötlettől vezérelve, megfogtam a mellettem lévő vázát, amibe még a bátyám hozott virágot és ököllel bele vágtam. Éreztem, ahogy felhasítja a bőröm. Nem fájt, sőt szinte jól esett. 

Az ajtó kivágódott és ott volt ő. Szőke haj, kék szem. Egyszerűen tökéletes. Előbb a földön heverő üvegre és virágokra nézett, majd rám és a kezemre. 

- Mi történt? – nem ő kérdezte. Miért nem ő kérdezi? Miért nem ő aggódik értem? 

- Én… én… - csak ökögtem – makogtam itt. –… véletlen volt – mondtam inkább. A doki furcsán nézett rám, mint aki nem hisz nekem, mint aki átlát rajtam, hogy hazudok. De John nem, ő nem így nézett rám. Szemeiben aggodalom csillogott. Szinte azonnal elkezdte bekötözni a sebeimet. Érintésétől és figyelmétől sokkal jobban éreztem magam, már nem voltam olyan magányos.  

Kezei óvatosan érintették a bőröm. Jóleső melegséggel töltött el. De egy valami még is zavart. A doktornő, vagy, hogy is nevezzem, még mindig itt volt és engem nézett. Nézésében nem volt semmi különös, olyan volt, mint az együtt töltött 20 percben is, kifürkészhetetlen. Ki a csoda ez a nő és mit keres itt?  

- Figyelj rám, egy pillanatra Cathleen – fogta meg az állam John és kényszerített, hogy nézzek rá, nem mintha, magamtól ezt nem tettem volna meg. Valami megváltozott a szemében, azokban a csodálatos, óceánra emlékeztető szemekben. Bólintottam, hogy figyelek. – Már tudod, hogy Ő… - mutatott a szőkés barna hajú nőre, aki ott állt ahol eddig, az ágyam végében. - … Dr. Lawnce. Azért van itt, mert én megkértem – szemeim elkerekedtek a hallottaktól. Megnyaltam az alsó ajkam, majd most először a nő jelenlétében, megszólaltam. 

- De miért? – láttam a meglepettséget a szemében. Tudom, hogy mire számított, hogy nem fogok beszélni. Mindig így volt, másokkal nem voltam hajlandó beszélni, csak is vele. – Nem értem… - fogtam meg a fejem. 

- Hogy segítsek önnek – lépett az ágy másik oldalára és lefejtette kezeimet a fejemről. – Én nem egy olyan orvos vagyok, mint Mr. Hale, de nagyon hasonló. Pszichológus vagyok – megremegtem. Pszichológus? Minek? Leráztam az érintését magamról, ő pedig nem ellenkezett. – Figyeljen rám Cathleen! – hangja határozott volt, de én mégsem törődtem vele, nem rá van szükségem, hanem Johnra, másra nem. Az említett személyre pillantottam, aki mozdulatlanul ült a széken, ahol korábban ez a nő. Idegesség vesz erőt rajtam. Érzem, ahogy körmeim a csuklómba vájnak. Mar, de jól esik. Piros hegek maradnak utána. – Kérem, Cathleen, hagyja abba! – próbálja elkapni a csuklóm, de nem engedem. Végre megmozdul. Fecskendőt vesz elő a kezéből és az infúziós csövemhez lépek. Körmeim továbbra is fel alá szántják a bőröm. Tudom, mi fog történni, nem fog hatni, hisz eddig sem hatott, ez most miért lenne más? De tévednem kell. A testem egyre nehezebb, a látásom egyre ködösebb. Mozgásom pillanatról, pillanatra lassul, majd magához ölel a sötétség. Halványan, az öntudatlanság peremén, még hallom a hangokat, végre rám figyelnek. 

Érzem, hogy nem vagyok egyedül. Ki akarom nyitni a szemeim, de nem vagyok rá képes. Mintha ólom nehezedne rájuk. Hangok szűrödnek be a fejembe. Furcsa hangok. 

- John, mindent megteszek, hogy segítsek neki, de ha nem engedi…

- Tudom, Sabine, tudom – John hangja, furcsán ideges. Nem bírom kinyitni a szemem. 

- Először, azt hittem, hogy késztetést érez arra, hogy bántsa magát. Erre utaltak a vágások a testén, ahogy pár órával ezelőtt marta a karját. De aztán elgondolkoztam. Lehet, hogy pánik beteg, és ennek következtében tesz kárt magában, de akkor mindezt úgy tenné, hogy más ne lássa – ezek rólam beszélnek, fogom fel. 

- Mire akarsz kilyukadni? 

- Minden egyes sérülését mások tudtára adta. Vágyik arra, hogy … 

- Nem! – John hangja keményen csattan. Érzem, ahogy a testem összerezzen a hangra. Mi az? Miért lett ennyire ideges? – Az lehetetlen, olyan fiatal még… - érzem, hogy engem néz. Mi a baj velem? 

- Gyógyítható, te is tudod. De több betegséget is színlelt már. A vagdosás még csak a kezdet lehetett. Utána néztem kicsit, és több kórházban is volt már. Mindig különféle panaszokkal. Vakbélgyulladás, Cysta, Vesekő, Törött csont és még sorolhatnám. Ez nem természetes.  

- Csak figyelemre van szüksége! – honnan tudja ez a nő, milyen bajaim voltak. 

- John… 

- Kezd felébredni – hallom, ahogy a szék nyikordul. Végre, van elég erőm, ahhoz, hogy kinyissam a szemem, és ott van Ő. Lágy mosoly, gyönyörű tekintet. – Üdv – ez az egyszerű szó is. 

- Üdv – felelem. 

- Beszélnünk kell, Cathleen – leül mellém, majd Dr. Lawncere néz. A nő egyszerűen csak bólint, majd visszafordul felém. – Kezdjük, előröl. Ő, Dr. Sabine Lawnce, a klingodczi Intézményből és azért van itt, hogy segítsen neked, és nekem. Utána néztünk, az előző leleteidnek, ahol több betegséggel kerültél be a kórházba, mind ez nagyon rövid idő alatt, ami nem normális. 

- És itt jövök én a képbe – vág közbe a doktornő és az ágyam mellé lép. Az agyam még nagyon kába, nehezen fogom fel a szavakat, valahogy már nem éreztem ellenszenvet e nő iránt, elvégre, Ő is rám figyelt.  

- Nem értem. 

- Arra gyanakszom, hogy Münchausen szindrómában szenved. Biztos vagyok benne, hogy tudja, mi az a münchausen szindróma – bólintok, valóban tudom, kár lenne tagadni. – Felsorolok pár betegséget, kérem, azokkal, amikkel tisztában van, bólintással jelezze. 

- R-rendben – Johnra pillantok, aki bátorító mosolyt küld felém. 

- Kezdjük egyszerűbbekkel. Cysta? – bólintok. – Vesekő? – ismételten. – Bélelzáródás? – megint csak bólintottam. Minden betegségnek tudtam a tünetét és jelentését. Sok féle hangzott el, mint például; Vakbél, Gyomorfekély, Crohn-betegség, Melanoma, Skarlát, Vérhas, Wilson – kór. A legtöbbel már kezeltek, sőt műtét közeli esethez is értem már. Egytől egyik, kórházban kezeltek minddel. Most, legutóbb, gyomorfekéllyel hoztak be, de nem találtak semmit. Ránéztem Johnra, és nem ismertem fel az arckifejezését. Úgy tudnám körül írni, mintha aki rájön, vagy megvilágosodik valamivel kapcsolatban. 

Dr. Lawnce nem sokkal később távozott Johnnal együtt. Másnap, a bátyám, Caleb jött be hozzám. Már tudott, a doktornő elméletéről, hallottam, amikor erről beszélnek, ahogy rólam beszélnek. Furcsa, elégedett érzés töltött el, hogy én vagyok a beszédtéma, de ezt, nem tudnám megmagyarázni. Mesélt a múltunkról, hogy gyerekkorunkban egyáltalán nem figyeltek ránk, egymásra voltunk utalva, csak egymásban bízhatunk, csak egymásra számíthattunk és mintha ez, megerősítette volna a doktornő feltételezését. Nem engedtek haza. Átszállítottak a klingodczi Klinikára. Több pszichológussal is beszéltem már és mind egytől egyik meg volt róla győződve, hogy münchausen szindrómában szenvedek. Amíg itt voltam, újabb betegségek jelentkeztek nálam, melyekről kiderült, nem valós betegségek. Csak színlelem őket. Olykor, anélkül, hogy ennek tudatában lennék.

Már több hónapja voltam a Klingodcz lakója, amikor véglegesen meg tudták állapítani, hogy münchausen szindrómám van. Dr. Lawnce ragaszkodott hozzá, hogy ő foglalkozzon velem. A mai nap sem volt, másképp. Mindennap, ugyan abban az időben jött. A szokásos procedúra ment le, mint a legelső találkozásunkkor. 

Évekkel később… 

Az ablaknál álltam, és a kinti virágos kertre néztem, amikor belépett. Meglepetten vettem észre, hogy nem a szokásos fekete kosztüm összeállítást viseli, hanem halvány bézsbe öltözött és egy nagyobb szatyor is volt nála. Leült a szokásos helyére, elővette a diktafont, és bele mondta, amit eddig is. 

- Dr. Sabine Lawnce, 2021. március 29. 15: 30 perc. Helyszín: klingodczi klinika – szólal meg. – A páciens neve, Cathleen Lender, 34 éves nő. 13 éve tartózkodik az intézményben – már 13 éve? Hogy telik az idő… - A páciensen, 21 éves korában diagnosztizálták a münchausen szindrómát. Az elmúlt 13 éven, Cathleen kellő figyelmet kapott, amit évről évre csökkentettük. Megjegyzendő, hogy Dr. John Hale, az elmúlt 13 évben rendszeres látogatója volt, Miss. Lendernek, ami nagyon jó hatással volt a betegre. Ezekben, az években, fellelhetőek voltak, különböző színlelt betegségek is, voltak olyanok, melyek többször fordultak elő… - hallgatom, Sabine hangját, miközben kifele nézek az ablakon. Egy fekete BMW áll meg az épület előtt. A szívem nagyot dobban, csak John jár ilyen kocsival. Legalábbis ide, csak ő jár, ilyen kocsival. Sabine még mindig beszél, fél füllel, hallom, amit mond, de semmi újjal nem szolgál. – Miss. Lender, az elmúl másfél évben, semmilyen betegséget nem produkált, így a vezetőség engedélyével elhagyhatja a Klingodcz épületét. – megdermedek. Lassan, nagyon lassan, megfordulok. Sabine kikapcsolja a diktafont és feláll. – Bizony Cathleen, John felügyeletével, elhagyhatod a kórházunkat… 

Tehát, te kedves új klingodczi lakó, aki most itt élsz a 1102 szobában, ne add fel. Én 13 évig voltam eme szoba lakója és most szabad vagyok. Van út a gyógyulásra, van út oda, hogy újra szabad légy és egészséges. Csak ne add fel. Már ismered a történetem. Itt hagyom neked ezt a füzetet, hogy majd, mikor úgy érzed, fel akarod adni, eszedbe jussak, hogy erőt adjak neked. Dr. Lawnce mindenben a segítségedre lesz, csak engedned kell neki. Ebben a kisfüzetkébe, minden érzésem benne van, minden, ami itt történt velem. Tudni fogod, hogy hogyan éld túl, hogyan légy erős. 

Majd neked is lesz egy Johnod, aki segít neked, de ha mégsem, bátorkodj szólni, Sabine Lawncenek, hivatkozva erre a füzetre. És mond azt, hogy Cathleent keresed. 

Emlékszel, arra a mondatomra, hogy a doktornő máshogy volt öltözve, meg volt az oka. Ma már, nem Cathleen Lendernek hívnak, 2021. március 29.-e óta, már Cathleen Lender Hale.

A nevem Cathleen és 13 évig kezeltek münchausen szindrómával…