Nyolcadik fejezet - Mindennek vége?

Sziasztok kis rózsák!

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már hónapok óta, a Szürke Ötven Árnyalat világában égek! A könyv, egyszerűen lenyűgözött, hihetetlen milyen értékeket hordoz magában! Mindegyik szereplők, egytől egyik elvarázsolt! Teljesen más, mint ha egy Cassie, Claudia, Jeaniene vagy bármilyen már írótól olvasnék.

De, nem is húzom az időt, itt a következő, szép terjedelemmel rendelkező új rész! Köszönöm szépen a visszajelzéseket, nagyon hálás vagyok értük! 

Kíváncsian várom a mostani véleményeteket is! 

Fifty Shades Of Grey

"Egy ember soha és sehol sem veszhet el annyira, mint önnön magányos agyának végtelen és bonyolult folyosóin,  ahová senki sem nyúlhat utána, ahonnan senki sem szabadíthatja ki."

- Isaac Asimov -

„….. a halál pillanatában mindenki gondolkozik valamin. Ahogy, az emberek mondanák, lepereg az életük előttük. Valami, ilyesmi történhetett velem is. Égető fájdalom terjedt szét a mellkasomban, olya fájdalom volt ez, amilyet még nem éreztem soha. Minden olyan gyorsan történt, szinte felfogni sem volt időm. Egyik pillanatban még mellette álltam, a másikban már a földön feküdtem. Az agyam fel sem tudta fogni mi is történik körülöttem. Az égés, szűnni nem akaró fájdalomként égetett belűről. Egy hang próbált bejutni a fejembe, de nem volt erőm beengedni. Már az is szörnyen zavart, ami a fülemen keresztül szivárgott be. Zaj, robbanás, kiáltás, sikoly. A nevem is elhangozott, de képtelen voltam arra, hogy feleljek. Egy hang sem jött ki a torkomon. Kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit. Mindent beborított a sötét füst. 
- Megtaláltam! – elég közelről, talán egy méterről jöhetett a hang. Ismerős volt. Andrew. Igen, biztosan ő. – Tarts ki, Blade, minden rendben lesz! Minden rendben lesz! – de tévedett, semmi sem lesz rendben. Xera elbukott, és sokan meghaltak, túl sokan. Még mondhatott valamint, talán meg is érintett, de a sötétség teljesen körül ölelt. 
Minden hófehér. Teljesen fehér. A falak, a bútorok, minden. Meghaltam, most már biztos. - Tévedsz gyermekem, még nem haltál meg – hangja lágy, gyengéd volt, valamint kisértetiesen ismerős…..” 

- Hé! – kapott Camille a könyv után. - A legjobb résznél tartottam! – Szúrós pillantást vetett a könyvtolvajra, de azonnal gyengédség költözött zöld szemeiben, amikor meglátta ki is a tolvaj valójában. – Blythe! – ugrott a nyakába gyermekkorának megkeserítőjének. Egész nap a könyvtár szobában volt, teljesen egyedül. Lucien és a többiek, mind a dolgozószobában voltak, Arabella társaságában. Természetesen ő nem vehetett részt ebben a beszélgetésben, még akkor sem, ha ismerte az egész történetet. És ezt, meg is értette, nem volt családtag, csak egy betolakodó, akit önös célok vezéreltek.

- Visszajöttem! – súgta barátnője fülébe.

 Posseidon most is nemesi léptekkel ügetett. Mellette Brises nyergében Blythe. Camille nagyon örült a lánynak, jobban, mint gondolta volna. Észre sem vette, mennyire hiányzik neki legjobb barátnője. Egy ideig csendben ügettek egymás mellett. De ez nem olyan csend volt, ami feszültséget kelt, ez amolyan megnyugtató csend.  Bly mellett sosem érezte, azt hogy meg kell felelnie, vagy hogy muszáj mondania valamit. Vele önmaga tudott lenni. A csendes, visszahúzódó, olykor akaratos Cami. Mellette minden bajt eltudott felejteni, vagy mindent meg tudtak beszélni.

Annyi minden kavargott benne, annyi mindenről szeretett volna beszélni legjobb barátnőjével, de valahogy, a szavak, elhagyták.

- És, mond csak, mi lesz a gyárral? – Blythe, sosem köntörfalazott, mindent egyenesen megmondott, ezt szerette benne. De, a kérdés, felért egy kisebb pofonnal. Rég nem foglalkozott a gyárral. Lucien megígérte, hogy mindent megtesz. Már előkészületeket is tett, de, konkrét lépések még nem történtek, ő még is bízott a férfiban, abban, hogy megmenti az embereket.

- Fogalmam sincs! Lucien…- nem tudta befejezni, hogyan is fejezhette volna be? Lucien mindent meg tesz! Vagy. Egyelőre, semmi változás!

- Nem tudja, igaz? Nem mondtad el neki? – Blythe megállította Brisest és a Camille felé fordult. – Miért nem mondtad el neki?

- Mert…- Miért is? Pedig tudta a választ, egészen biztosan. Camille kihúzta magát a nyeregben és megállította Posseidont, majd belenézett Bly mogyoróbarna szemeibe. -… mert, ha elmondom, nem segít. Túl veszélyesnek találná, túl kockázatosnak.

- Camille! Ha pedig nem mondod el, még nagyobb baj lehet! Ki tudja, talán, még akkor is segítene. És Lucien Bassról beszélünk, Grower grófjáról! Előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, megtudja! - Bly egy ideig csak nézte barátnőjét. Látta rajta, hogy ezzel az elevenébe talált. Nem akarta megbántani, sosem akart ilyet tenni, de Camillenek ezzel tisztában kell lennie.

- Tudom! – Felelte végül Camille. – Tudom, és el is mondom neki, mindent elmondok, csak… mi lesz, ha nem segít? – Hangja kétségbe esett volt, olyannyira, amennyire talán még sosem. Félt, hogy mi lesz az emberekkel. Mi lesz, ha nem tudja megtartani nagyapjának tett ígéretét, ha nem tudja megmenteni az embereket? 

 Camille végig pásztázta Growert. Gyönyörű volt, így tavasszal. A fák zöldbe borultak, a virágok kinyíltak. Igazán, lenyűgöző látványt nyújtott. Ha beljebb mentek volna, távolabb a kastélytól, egy kisebb patakot találnak, egy kis mezővel, pöttöm virágokkal. Cami tudta, hogy ott van, Lionella mutatta meg neki, Ő pedig imádta. Emlékszik, mit mondott neki akkor a lány. 
„Amikor szomorú, bizonytalan vagy csak szimplán nem tudtam, mit tegyek, ide jöttem. A patak hangja, a virágok illata, mindig megnyugtatott. Még nevet is adtam a pataknak, Leona…”                   

  

Az ember soha nem lehet elég óvatos, amikor hatalmat ad mások kezébe. Egyesek nem olyan gondosak, mint lenniük kellene. Lucien végre kettesben maradhatott barátjával, Gabriellel. Kellett neki pár pillanat, mire lenyugodott, Arabella igen felkavaró jelenség volt önmagában is, és amikor kinyitotta a száját, mintha maga a katasztrófa zúdult volna az emberiségre.

Lucien a papírokra meredt. Valami nagyon nem stimmelt, nagyon nem. Miért akarná Arabelle megvenni Rutherfillet? Mi értelme, helyesebben, mi haszna származna belőle?

- Mi legyen Lucien? – a férfi barátjára nézett. Hogy mi legyen? Kibaszott jó kérdés! Lucien nem tudta mi legyen!

- Nem tudom, komolyan! – túrt bele a sötét tincseibe. Figyelmét, újra a papírokra fordította. Lennie kell itt még valaminek, amiről nem tud, amit az emberei sem tudtak kideríteni, több mint egy hónap leforgása alatt. Válaszok kellenek, még pedig hamar. – Beszélek vele! – jelentette ki, miközben az asztalra hajította a papírokat.

- Mich, talán tudta segíteni – mondta óvatosan Gabe. Luciennek, nem volt semmi baja Gabriell ikertestvérével, csak hát, Michael Flinnt megtalálni olyan volt, mint repülőt keresni a Bermuda háromszögben. Lehetetlen küldetés.  Ha a férfi, nem akarta, hogy megtalálják, nem is találták meg.

- Talán, de ki tudja, merre jár?!

- Hát, most éppen Londonban tartózkodik – felelte vigyorogva Gabriell. – Michaelnél jobb intézőt nem fogsz találni. Tudom, hogy elég csél-csap, de ismered őt. – Gabriellnek igaza volt. Bár, nem Mich örökölte az Edry címet, nem lett belőle gróf, még is teljes odaadással tett mindent, ami a családhoz fűződött. Segített a bírok ügyeiben és minden másban. Mind eközben pedig, élvezte az életet, amiért nem lehetett hibáztatni. Lucien is pontosan tudta, milyen az az élet.

- Akkor már is küldök neki egy e-mailt, és meg kérem, jöjjön ide – felelte Lucien. Legalább ezt le tudták. Michael majd minden eshetőségről tájékoztatja, ami felmerülhet és semmi sem fogja felkészületlenül érni. - Már csak az a kérdés, milyen titka van Rutherfille-nek?

- Én máshogy fogalmaznék Lucien! – nézett egyenesen barátja szemébe. – Már csak az a kérdés, milyen titka van Camille Glanwillenek!?

 Camille, mást sem csinált, csak forgolódott az ágyban, nem tudott aludni. Utálta, amikor Blythenak igaza volt. Beszélnie kell Luciennel, ha pedig a férfi visszautasítja, teljesen igaza lesz. De, sajnos ez, nem volt ilyen egyszerű, nem akarta, hogy a férfi… maga sem tudta, mit nem akart. Talán, elveszíteni? Képtelenség. Hogy máshogy nézzen rá, mint eddig? Sokkal hihetőbb. Camille lerántotta magáról a takarót. Lábai alatt a parketta hideg volt, ő mégsem vesződött a papuccsal. Nem akarta felverni a házban alvókat. Még csak az kéne, hogy Blythe mindent kifürkésző szemeivel találkozzon, vagy Lionellaval, aki egy szempillantás alatt átlát rajta, vagy esetleg Gabriellel, akit bár nem ismert, még is tartott tőle.

 Keenan, a komornyik már minden lámpát lekapcsolt, a függönyöket elhúzta. Hűvös és sötét volt, ahogy kilépett a folyosóra. Szorosan a falmentén haladt, nehogy neki menjen valaminek. Lucien vagy a szobájában, vagy a dolgozószobában lesz. Camille nagyon remélte, hogy még nem alszik, bár fogalma sem volt, mennyi lehetett az idő.

 Egyszerű pizsamát viselt, amit még a nagyapjától kapott. Kék, hosszú nadrág, és egy egyszerű fehér felső, amire az van írva, hogy Live your dream. A nagyapja mindig ezt mondta neki, élje az álmait. Küzdjön! Camille elhúzta az egyik ablak előtti vörös függönyt és elé táruló nagy ablakon nézett ki a holdra. Majd nem telihold volt. Lóidomár leszek nagyapa! Nem fogom feladni az álmaim, megígérem! Küzdeni fogok, míg bírja szívem! Érted és anyáért!

 A lány elfojtotta feltörni készülő könnyeit és elengedte a függönyt, az pedig halk suhogással hullott vissza a helyére, Camille pedig ismét a falhoz lapult. Tudta, melyik Lucien szobája és nagyon remélte ébren találja a férfit. Nem is kellett sokat mennie, a folyosó első szobája volt az övé. A lány lehajolt és benézett a kulcslyukon. Megkönnyebbülésére, fény szűrődött ki rajta. Kopogásra emelte a kezét, majd mégsem kopogott be. A hirtelen jött bátorsága, egy pillanat alatt oda lett. Meg kell mondanod neki! Mondta egy belső hang, Camille tudta, hogy igaz. Ismét kopogásra emelte a kezét, és három, igen erőtlen kopogtatásra futotta. Pillanatokkal később, meg is érkezett a válasz.

- Tessék! – Cam, nagy levegőt vett és benyitott. Lucien a szobájában elhelyezett íróasztal mögött ült. Ez az asztal, sokkal kisebb és egyszerűbb volt, mint ami lent található, de sokkal barátságosabb is. A férfi haja vizes és kócos volt. Nem rég zuhanyozhatott le. Szemei alatt pedig karikák húzódtak, amit eddig észre sem vett. Nem aludhatott valami sokat az elmúlt két napban. Camille belépett és óvatosan becsukta az ajtót maga mögött.

 Lucient, semmi sem lephette volna meg jobban, mint Camille Glanwille éjszakai látogatása. Különféle képek jutottak eszébe, és a lány, egyikben sem viselt túl sok ruhát. A férfi gyorsan elhessegette ezeket, a képeket és megpróbált összpontosítani, elég nehéznek bizonyult.

- Minden rendben? – A szék, hangosan nyikordult miközben Lucien felállt. Camille egyhelyben toporgott, alig egy méterre az ajtótól. Nagyon úgy festett, mint aki maga sem tudja, mit szeretne. Fejét leszegte, ujjait pedig tördelte.

A férfi, tetőtől-talpig végig mérte a lányt, egyszerű még is szexin ható pizsamát viselt. Haja egyszerű lófarokba volt kötve, még is akadt pár megzabolázatlan vörös tincs. Camille végül ráemelte tekintetét, Lucien pedig, nem tudta mit is lát a lány szemeiben.

- Muszáj beszélnem veled Lucien, még akkor is, ha ezzel mindennek véget vetek! – Mondta egy szuszra. Lucien összeráncolta a homlokát. Egyszerű termo nadrágot és fehér felsőt viselt. Elég fáradtnak érezte magát, több mint fáradtnak.

 Látta Camille szemében a kétségbeesést. Semmi sem lehet olyan rossz, hogy a így nézzen, pont ő, akit olyannak ismert meg, hogy erős és mindent kibír. Főleg nem, hogy mindennek vége lenne. Lucien nem állt még készen rá, hogy elengedje a lányt. Még nem, és talán sosem fogja tudni. Ez a hirtelen felismerés miatt, lépett egyet hátra, amit Cam félre érthetett, a szemében megbújó rémület, ugyan is még nagyobb lett. Lucien nagy levegőt vett, hogy kissé megnyugodjon.

- Juliette, kérlek, nyugodj meg! – Mondta, de nem tudta, saját megnyugtatására vagy a lányéra. - Foglalj helyet és mond el, miért jöttél, hajnal fél 3-kor! – Mutatott a székre, majd miután a lány helyett foglalt, ő maga is leült. Fáradtan dörzsölte meg a szemeit.  

 Szobája egyszerű berendezésű volt, egy nagy ágy, íróasztal, két szék és egy kis kanapé, meg egy televízió. Semmi különös, a húga szobájával ellentétben. Bár, Lio ritkán volt itt, a szobája, nos, mintha sosem hagyta volna el tulajdonosa.

- A gyárról van szó…- kezdte a lány. Hangja halk és erőtlen volt. Luciennek, nagyon figyelnie kellett, hogy hallja mit is mond a lány. Bár, nem értette, miért olyan fontos ilyen késői órában Rutherfilleről beszélni. Igaz, hogy ő maga is, akart erről beszélni a lánnyal, de…-… ez nem egy egyszerű gyár.

- Erre magam is rájöttem. De még mielőtt belekezdenél, tudnod kell, hogy Arabelle meg akarja venni a gyárat. – Lucien figyelte a lány reakcióját, de ha a hallottak ki is váltottak valamit a lányból, bizony nagyon jól titkolta.

- Értem – egyszerű, rövid, nem túl ragozott szó volt, Lucien még is értette. Camille lemondott a gyárról.