Kimaradt jelenetek #1

Drága Rózsácskák!

Tudom, hogy rettenetesen eltűntem és sajnálom, az indokot chat-ben olvashatjátók! 

Sokan jeleztétek felém, hogy kíváncsiak vagytok mi történt abban az egy hónapban, ami kimaradt. Milyen beszélgetések folyhattak le Lionella és Camille között. Mi történt Lucien és Cam között. Vagyis sok – sok kérdés merült fel bennetek, teljesen jogosan. Őszintén, azért hagytam ki a jelenteket, mert nem volt ötletem.

Én magam is érzem, hogy a történet kissé kidolgozatlan, ezért, arra gondoltam, hogy megírom nektek a kimaradt jeleneteket, emellett pedig, amint befejezem a 24-25 részt, „újra” írom az egészet.

Kiegészítem, egy – két új jelenetet is beleteszek és egy kerek egész lesz. De akkor lássuk is, az első kimaradt jelenetet, még pedig onnan, hogy Lucien magára hagyja Camille-t, húga társaságában, a vihar után.

Lionella Abigaile Bass

„Hiába erős valaki, mindenkinél van egy pont, ahol összeomlik.”

- Amanda Quick - 

A vihar végre elvonult. Az ablak előtt egy hosszú fekete hajú lány állt, elrévedten nézett ki az ablakon. Nem egészen erre számított, amikor úgy döntött haza jön. A nap lassan megjelent a horizonton, mindig, az egyik kedvenc tevékenysége volt, a napfelkelte nézése. Főleg Growerből, gyönyörű látvány. Mikor még gyerek volt, sokat játszott kint a bátyával, napkeltekor, amit apja, sosem nézett jó szemmel.

 Halk, nyöszörgő hang zökkentette ki a lányt, a múlt árnyaiból. Visszasétált az ágyhoz, és leült az ott álló székre.

 Nézte, alaposan felmérte, ki is Camille. Teljesen másnak képzelte el, mint ahogy a bátyja leírta őt neki. Teljes ellentmondás volt a lány. Lucien azt mondta akaratos és igen erőteljes, de az arca semmi ilyet nem árult el. Igen visszahúzódónak és ártatlannak tűnt, mint sem lázadónak, olyannak, aki visszaszól a bátyjának. Camille mocorgott és motyogott álmában, de úgy gondolta még több órába is beletelhet mire, felébred, így nagyon halkan kilopózott a szobából és lement a fölszintre egyenesen a bátyja dolgozószobájába. Egyszerű farmert viselt, egy fekete kötött pólóval. Haja göndörfürtökben omlott a vállára, le egészen a háta közepéig. Magas szárú fekete csizmát viselt, aminek kopogása betöltötte az egész kastély előszobáját. Magabiztos léptekkel közeledett az iroda felé. Egy-egy halk mondatot el is kapott a bátya és a legjobb barátja Gabriell között.

- Nagyon furcsa nekem ez az egész Lucien! – Lionella nem ment be azonnal a szobába. Tudta, hogy most, olyanokat is meghallhat, amiket később nem biztos, hogy megoszt vele a bátyja.

- Hát, nem vagy vele egyedül barátom. Minden lehetséges emberemet, rá állítottam az ügyre. Mindent tudni akarok a gyárról, hogy pontosan, hányan, kik és mit művelnek ott! – Gyár? A faluszéli gyár? Lio semmit sem értett az egészből. E-mailjeiben erről még csak említést sem tedd Luc. Bár annyira ő sem volt ostoba, tisztában volt vele, hogy a hetekben mekkora robbanások voltak ott és hogy sok ember lelte halálát.

- Annyi biztos Lucien, ez nem egy egyszerű fa feldolgozó gyár. Az egy álca. Valami egészen más folyik itt a háttérben! Nagyon észnél kell lenned, mielőtt megveszed! – Lucien meg akarja venni a gyárat? Mi a fészkes fene folyik itt?

- Tudom Gabe. Tudom.

- Lucien, el kell vonatkoztatnod a lánytól, félre kell ezt most tenned, fűzzön hozzá, ilyen rövid idő alatt bármilyen érzelem! – tehát Lio nem tévedett. Luciennek nem közömbös a lány. Évek óta vár erre a pillanatra, mégsem tud ön felett örülni…

- Nem fűzök hozzá semmilyen érzelmet, erről biztosíthatlak! – Na persze, mi pedig teljesen hülyék vagyunk! Forgatta a szemeit Lionnella. Hallgatózhatott volna még tovább, de sem az idő, sem a lelkiismeret nem engedte ezt meg neki. Kopogásra nyújtotta a kezét, de az előbb tárult ki és ott állt előtte Gabriell Flinn. A lány megtorpant, arcára igen furcsa arckifejezés ült ki, mire Gabriell mosolyogva nézett rá, majd egy biccentéssel elment mellett, utat engedve ezzel a lánynak, aki be is lépett a kicsiny irodába.

 Semmit sem változott, minden ugyan olyan volt, mit egy éve, amikor utoljára itt járt. Az ismerős illat, a járólap, a falak és a képek. Szó szerint semmi sem változott, csak a mahagóni asztal mögött ülő férfi. Szemei beesettek a kevés alvás miatt, és valami más is megváltozott. A szeme, ragyogott. Nem sötét ónix-ként csillant, valóban ragyogott. Az anyja jutott az eszébe, milyen is volt még régen. Nem sokra emlékezett, de a szemére, igen. Mindig mosolygott a szeme, Lionak nagyon hiányzott, ahogy a bátya is.

Megállt a mahagóni asztal előtt és a bátyát figyelte, aki időközben egy telefonbeszélgetést is elkezdett bonyolítani. Túl gyors. Mindig az volt, sosem tudott vele rendesen lépést tartani, senki sem. Lio elkezdte körbejárni a kicsiny szobát. Minden kép, minden teljesen ugyan ott volt. Senki sem gondolná, hogy a Nagy Lucien A. Bass képeket tart az irodájában, pedig így volt. Volt egy nagy családi, az egyetlen kép, amin az apja is szerepelt. Mellette, egy az anyjáról, amint két kicsi gyereket tart a karjaiban. Lionella ajakai megremegtek, miközben elfojtotta a sírást. Régen volt, nagyon régen, de mái napig érezte hiányát.

-  Lio…? – jött egy bátortalan kérdés a háta mögül. – Minden rendben? – Lucien volt az

Követte húga tekintetét a képre, azonnal megértette, miért lett ilyen szomorú a lány.

Régi história volt ez a családban és évekig erről beszélt mindenki nagyon sokáig. Régen fordult elő, hogy a Bass családba ikrek szülessenek. A balesetben, ahol a szülik életüket, vesztették, meghalt Lionella iker testvére. Leona és Lionnela mindig együtt voltak lesem lehetett egymásról vakarni őket, de Leonát azóta mindenki elfelejtette, hála a nagynénjüknek Arabellának.

- Jól vagyok Luc. Csak, olyan érzés néha, mintha még élne – nevetett fel keserűen. Valóban így volt, olykor, ha erősen koncentrált érzett valamit, ami elég nagy hülyeség. 

- És ő? – Lionella tudta kire gondol. Egy emelettel fentebb aludt, békésen. A tegnapi vihar, nagyon kikészíthette, ha ennyire elfáradt.

- Ő is jól van – felet könnyed hangnemmel. Bátya felé fordult és felvette a régi, jól megszokott maszkot, minden érzelmet eltűntetve Leona említésének okán. – Most pedig komolyan, Luc. Mi van köztetek?

- Semmi! – Túl gyors volt a válasz. Lucien elindult az íróasztalához és helyet foglalt a helyén. Lio követte és leült vele szembe. Lucien most is, a szokásos fekete összeállítást viselte, haja kócosan állt, mint amit még soha nem ért fésű, és talán így is volt. Emlékezett, amikor kicsik voltak is mindig kerülte az ilyesmit. Anyjuk végig kergette a házon, hogy elkapja. Ez az emlék megmosolyogtatta őt. – Te, meg mint mosolyogsz?

- Semmi, semmi érdekesen! – Legyintett. – Te pedig ne terelj, a húgod vagyok nem, pedig Gabriell – ahogy kimondta a mondatot tudta, hogy el is követett egy hibát. Lucien egyik szemöldöke a magasba szökött, gonosz vigyor ült ki az arcára. Lebukott.

- Tehát hallgatóztál? – Hazudhatott is volna neki, de sosem tudott igazán jól hazudni.

- Talán…- kezdte. -… hallottam pár szót – és küldött egy lehengerlő mosolyt a bátyának, az meg hangosan felnevetett.

 Végső soron, Lucnak sikerült teljesen más felé terelni a beszélgetést. Semmit sem tudott meg Camilleről, sem a gyárral kapcsolatos terveiről és ez bosszantotta. Mindig el tudta terelni, de ha nem tőle, hát majd a lánytól tud meg mindent, mert abban egészen biztos volt, hogy a kettőnek köze van egymáshoz. De annál inkább beszélgettek minden másról. Nem is gondolta volna, hogy ennyire hiányzik neki ez a hely és úgy minden.

 Már este volt, mikor Lionella ágyba került. Halkan hallotta, ahogy a bátya és Camille beszélgetnek, ki tudja miről, de ez nem is az ő dolga volt. Őt csak az érdekelte, hogy a bátyának ne törjék össze a szívét ismét. Oldalára fordult és kinézett az ablakon. Valaha, ő is volt szerelmes, de az már nem most volt és talán sosem lesz újra az. Nagyot sóhajtott. Egyszer minden a helyére áll. Ismerős arcképpel és hanggal merült mély álomba és tudta, mire reggel felébred, meg fogja bánni, hogy engedett a csábításnak.