Hetedik fejezet - Látogatás

"Az illúzió fátyolszerűen illékony, mint a felhő az égen és nem is okoz annál nagyobb örömet.

A valóság viszont láng, amely elemészt."

 - Mary Jo Putney -

 Lucienben mérhetetlen düh kezdett el száguldozni, Camille teljesen értetlen volt, és Lionella, nos, ha Camille és Lucien nem fogja két oldalról közre, akkor olyat tesz, amit később biztosan meg bán. Felképeli nagynénjét.

Vannak dolgok, amik még Lucien híres türelmét is túl szárnyalják -gondolta Gabriell magában. Megdöbbentette, hogy Arabella idemert jönni, holott tudja, Lucien nem tűri meg ebben a házban. Egyben pedig tisztelte is az asszonyt, nem a merészsége miatt, mert ez a nő nem merész, hanem ostoba. A ravaszsága miatt. Tudta, hogy sem Lio, sem Luc nem fog ekkora tömeg előtt jelentet rendezni. Most már csak akkor, egyetlen egy kérdés maradt, mi a francot keres itt ez a nőszemély? Ismerte a történetet. Mindenki ismerte, csak úgy tettek, mintha elfelejtették volna. Pedig nem így volt.   

 Évek teltek el azóta, hogy utoljára látta a nőt és nem volt túl kellemes. A nő most is, mint mindig tökéletes eleganciával jelent meg. Fekete haja tökéletes lokniban omlott vállára. Vonásai a Bass családot tükrözték, tagadhatatlan a rokoni kapcsolat, bár volt egy olyan érzése, hogy sem Lionella, sem Lucien nem bánta volna, ha letagadható lenne.

Arabella elragadó mosollyal közeledett, bár Gabriell, inkább egy viperához hasonlította volna. Volt valami a szemében, ami semmi jót nem kecsegtet.

 Lassan lépkedett, feltűnés mentesen. Camille időközben arrébb lépdelt és megkapaszkodott a szék támlájában. Csodásan nézett ki, el kellett ismernie magának, de arcán tükröződött, hogy semmit sem ért az egészből. Hogy is érthetné? Arabella körültekintő volt. Gabe még vetett egy futó pillantást a lányra, majd tovább haladt. Mindenki csak figyelt és nem szólt. Tudták, hogy bárki bármit mondana, ki törne a katasztrófa. Így ő cselekedett, jobb híján. Elhaladt Lucien mellett, és egy figyelmeztető pillantást vetett barátjára, aki mintha ezt észre sem vette volna. Tekintetét az előtte álló nőre összpontosította. Lionella pedig, nem sok kellett hozzá, hogy elveszítse az önuralmát. Gyorsan elkapta róla a tekintetét és tovább haladt.

- Lady Bass! – Hajolt meg előtte, az illemnek megfelelően. – Felkérhetem? – Merész húzás volt, de el kellett tüntetnie őt a tömeg szeme elől, már ha az ilyen lehetséges.

- Mr. Flinn! – Leplezetlenül mérte végig a férfit. – Természetesen! – Kesztyűs kezét a férfi tenyerébe helyezte és követte őt a terem közepébe.

- Kérem, folytassák! – Mondta nyugodt hangon Gabriell. Pillanatokkal később a zene ismét felhangzott. Oldalról látta, ahogy Camille leültet Lionellát és egy pohár inni valót, kínál a lánynak. Lucien pedig, mint a kámfor úgy tűnt el a teremből. Jobb is…- gondolta. Nem hiányzott semmiféle nyilvános vita. Mindenki más pedig úgy tett, mintha semmi sem történt volna.  

- Szép volt Gabriell. – Gabe Arabellára helyezte tekintetét. Most, hogy ezt elrendezte, nem lett semmilyen jelenet, alig várta, hogy vége legyen a táncnak. Legszívesebben…Nem, nem is szabad erre gondolnia.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, asszonyom – felelte kimért hangon. Nem volt kedve a báj csevelyhez, de volt egy olyan érzése, itt még nem ért véget a beszélgetés.

- Felnőttél – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

- Gondolom, egyszer mindenki felnő. – mondta, bár maga sem tudta, miért nem hagyta szó nélkül a kijelentést.

- Valóban. Mindig is nyugodt voltál és felelősség teljes. Apád biztosan büszke lenne rád.

 A férfi nem válaszolt, jobbnak látta csendben maradni, és egyébként sem tudott volna erre mit felelni. Arabella pedig, nem szólt többet, csak hagyta, hogy Gabriell vezesse. Majd mikor véget ért a tánc, a férfi illendően meghajolt és távozott magára hagyva a nőt.  

 Gabriell egyenesen Lionellahoz ment, aki időközben már egyedül ült. Észrevehette a férfit, ugyanis felemelte a fejét. Szemei szomorúságot sugalltak, Gabriell pedig, aki mindig tudta, hogy mit tegyen, tanácstalanná vált. 

  Az üveg, hangos csattanással tört szét a falon, majd hullott a földre. Lucien erőtlenül rogyott le a zongoraszékre. A teremben, nem sok kellett, hogy elveszítse a fejét, és elevenen fojtsa meg Arabella Mary Bass-t, apja nővérét. Ökölbe szorította a kezét, körmei a tenyerébe mélyedtek, de nem törődött a fájdalommal. Minél hamarabb meg kell nyugodnia. Ingjét már kigombolta, úgy érezte, megfullad benne. Két kézzel csapott a zongora masszív tetejére, mire halk síkoltás hangozott az ajtó felől. Ő volt az. Biztos volt benne. Enyhén oldalra fordította a tekintetét és meglátta őt. Tökéletes volt, neki legalább is az volt. Maga sem értette önmagát. Minden annyira zavaros volt körülötte.  Feje, nem volt tiszta, nem tudod tisztán és ésszerűen gondolkozni, és ez nem vallott rá. Mindig minden helyzetben ésszerűen és logikusan tudott gondolkodni, majd döntést hozni. De ez a lány… komolyan, mint gondolt akkor, amikor elküldte neki Keenannel azt a levelet? Mit gondolt akkor, amikor végül megjelent nála és beleegyezett minden feltételbe? És akkor, amikor bement hozzá a kórházba? Na és akkor, amikor megcsókolta? Egyáltalán nem volt ésszerű, semmi sem volt az, az ő közelében.

- Lucien…- hallotta a hangját, de nem jutott el a tudatáig. Az arcát kémlelte. Mi lehet ebben a lányban, ami miatt ez történt vele? Szerelem? Nem! Az nem létezik, nem egy Bass életében. Anyja sem szerelemből nősült, hanem mert a szülei így akarták. Mert elvárták az anyjától, hogy jól házasodjon. Ahogy tőle is elvárják. 

 Amikor először meglátta, ugyan olyannak gondolta, mint a többi lányt. Azt gondolta, könnyen megkaphatná, ha akarja, hisz ez mindig is így volt. De amióta ez a lány, ez a nőszemély feltűnt az életében, egyetlen nőre sem volt képes úgy nézni többé. Nem volt képes velük ágyba bújni. Egyszerűen nem ment neki. És csodálkoznia kellett, egyáltalán nem volt olyan, mint a többi lány. Teljesen más volt.

 Még mindig az arcát nézte. Camille, beljebb lépett a dolgozószobába és óvatosan behajtotta az ajtót. Tekintetéről sütött az aggodalom. Ő érte aggódik? Ez a gondolat, furcsa mód, melegen érintette. Tett egy lépét a férfi felé, majd megtorpant.

 Tehetetlennek és furcsán gyengének érezte magát. Nem akarta, hogy ezt a lány is lássa, de azt sem akarta, hogy elmenjen. A sors iróniája. De ez a nő, Arabella egyszerűen…még a gondolatra is felforrósodott a vére és fellángolt, parázsló tüze. Erősen megmarkolta a zongora szélét. Ujjai elfehéredtek és szinte zsibbadtak is, de a tekintetét nem vette le a lány arcáról. Nem látta a szemit, de szinte teljesen biztos volt benne, hogy a zöld egyik legcsodálatosabb árnyalatában csillog.

- Lucien…- próbálta ismét. Ezúttal Lucien végre felfogta, hogy mondania kéne valamit, de egyszerűen egyetlen szó sem jött ki a torkán. Camille, óvatosan sétált felé. Lucien pedig tudta, egyetlen jel, hogy nem akarja itt látni, és a lány elmegy. Magára hagyja, de Lucien semmi ilyet nem tett. Hagyta, hogy a lány, közeledjen, majd letérdeljen elé. Nem kellettek szavak, hogy a lány megértse őt. Felemelte kesztyűs kezét, és óvatosan lefejtette Lucien ujjait a zongora széléről és két keze közé, fektette. Lucien keze teljesen betakarta Camille apró kezeit. – Tudod…- szólalt meg a lány. –… amikor kislány voltam, és ideges valami butaság miatt, mindig kirohantam a házból a mellettünk lévő erdőbe és oda bújtam el. Volt egy kis helyem, ahol mindig megnyugodtam, vagy valami hasonló. Úgy gondoltam, ott maradok és…- felnevetett. Lucien pedig várta, hogy folytassa, hisz szinte sosem mesélt magáról, főleg nem a múltjáról. -… de aztán végül a hideg és az éhség győzött és haza mentem. De rendszeresen visszajártam. Szerettem azt a helyet. Úgy gondolom, neked is tetszene – fejezte be. Lucien nem igen értette, miért mondta ezt, de úgy gondolta, ez most nem is lényeges. Hála neki, a dühe is kicsit alább hagyott. Sokáig mind a ketten csendben voltak. Végül Lucien törte meg a csendet, hangja alig volt hallható, így Camillenek nagyon fülelnie kellett, hogy rendesen hallja, mint is mond a férfi.

- 8 évvel ezelőtt a szüleim meghaltak egy balesetben. – Lucien, maga sem tudta, miért kezdett el beszélni erről. Évek óta nem beszélt erről senkinek, de most, úgy érezte, muszáj erről beszélnie valakinek. A szavak pedig, csak úgy áradtak belőle. – A szüleim, Lucynda és Lionel elutaztak anyám szüleihez és magukkal, vitték a húgom. Hazafelé jövet pedig, zuhogott az eső. Régi módiak voltak, így lovas kocsival mentek. A lovak megcsúsztak a hintó, pedig beleborult az árokba. Az apám azonnal meghalt. Egy fadarab szúródott az oldalában és elvérzett. – Camille csak hallgatta, és örül, hogy Lionak nem esett semmi baja. Valahogy érezte, hogy Lucien erről még nem mesélt senkinek sem. Szemei a távolba meredtek, őt nézte ugyan, de mintha nem is látná. Valahol teljesen máshol járt. – Az anyám és a húgom ott feküdtek, a hintó alatt. Lionella és én pedig itthon voltunk, biztonságban.

- Te és Lionella? De akkor ki…? – Camille nem értette, ha Lionella otthon volt, akkor ez azt jelenti, hogy Luciennek volt egy másik húga is.

- Lionellanak volt egy iker testvére, Leona Amanda Bass. Mire kiértek a kocsihoz, mire rájöttünk, hogy valami baj van, addigra mind a ketten eszméletüket vesztették. Visszahozták őket ide, de anya, másnapra meghalt. Leona pedig, azt hittük túl éli, de a szervezete mindig is gyenge volt, könnyen megbetegedett és tüdőgyulladást kapott. Lionella egész éjszaka és egész nap mellette volt, egy percre sem hagyta magára, végig fogta a kezét. De egy nap, Lionella zokogva futott be a dolgozó szobámba. Mindenki ott volt, Arabella, a férje és mindenki más, akinek fontosabb volt, az hogy ki viszi tovább a címet, mint az, hogy a szüleim meghaltak a húgom pedig haldoklik. – Camille szemei könnybe lábadtak, de nem folytak le. Csendben maradt, és bátorítóan megszorította Lucien kezét, amit azóta is fogott. – A nyakamba vetette magát, és azt mondogatta, Nem mozdul, nem mozdul!. Bátyus, nem mozdul. Miért nem mozdul meg? Nem mozdul. Hirtelen nem tudtam, miről beszél. Mindenki őt nézte és engem. Azt várták tőlem, hogy parancsoljam ki az irodából, és rájuk figyeljek. De ő csak egyre hajtogatta. Nem mozdul, nem mozdul, nem mozdul, nem mozdul! És akkor, leesett. Lio egyszer sem hagyta ott Leonát, de most ott volt. Leraktam a húgom és kirontottam a szobából, egyenesen a beteg szobába. És nem mozdult, mert meghalt. A láz és a betegség elvitte. A teste feladta a küzdelmet – nem bírta tovább visszatartani a könnyeit. Azok lecsurogtak az arcán. Lucien háta mögé állt, kezét nem elengedve és átölelte. Mást nem tudott tenni. Pár percig csend volt, Camille azt hitte, hogy Lucien befejezte, de aztán megint megszólalt. – Pár héttel később, nem tudom hogyan, de Arabella eltussolta, Leona halálát. Nem tudom miért, de az emberek megfeledkeztek róla, és mindenki azt hiszi, hogy csak Lio és én vagyunk, Lucynda és Lionel egyetlen gyermekei. – De miért tette? Cam nem értette, de most ez nem is volt fontos. Az a nő, aki elvette Leona eszméjét, az emlékét bemocskolta ezzel, most a bálteremben volt. Teljesen megértette Lucien dühét.

 Lucien arrébb csusszant, Camille pedig leült. Szorosan ölelte a férfit, az pedig szorosan kapaszkodott belé, mint egy mentő mellény. Cam, nem tudta mennyi idő telhetett el, meddig ülhettek ott és, hogy Lucien mikor aludhatott el az ölében, de nem is érdekelte. A halványan megvilágított szobában is látta azt a képet, amin rajta volt az a kislány. Az a kislány, akit mindenki elfelejtett, pedig nem lett volna szabad. Fejét Lucien fejére hajtotta. Hátát a támlának vetette és hálát adott az égnek, amiért ilyen a szék. Lassan simogatta a férfi fekete haját. Tekintete továbbra is a kandalló feletti képre szegeződött. Furcsa ez a helyzet, hogy mit hozott számára az élet, de örült neki. Örült, hogy megismerte ezt a férfit. Gyengéden simogatta tovább, majd ő is álomba szenderült. És álmodott. Nagyon furcsát álmodott. Egy szőke hajú férfiről, akit még soha az életben nem látott az előtt.