"Az illúzió
fátyolszerűen illékony, mint a felhő az égen és nem is okoz annál nagyobb
örömet.
A valóság viszont láng,
amely elemészt."
- Mary Jo Putney -
Lucienben mérhetetlen düh kezdett el
száguldozni, Camille teljesen értetlen volt, és Lionella, nos, ha Camille és Lucien
nem fogja két oldalról közre, akkor olyat tesz, amit később biztosan meg bán.
Felképeli nagynénjét.
Vannak dolgok, amik még
Lucien híres türelmét is túl szárnyalják -gondolta Gabriell magában. Megdöbbentette, hogy Arabella idemert
jönni, holott tudja, Lucien nem tűri meg ebben a házban. Egyben pedig tisztelte
is az asszonyt, nem a merészsége miatt, mert ez a nő nem merész, hanem ostoba.
A ravaszsága miatt. Tudta, hogy sem Lio, sem Luc nem fog ekkora tömeg előtt
jelentet rendezni. Most már csak akkor, egyetlen egy kérdés maradt, mi a
francot keres itt ez a nőszemély? Ismerte a történetet. Mindenki ismerte, csak
úgy tettek, mintha elfelejtették volna. Pedig nem így volt.
Évek teltek el azóta, hogy utoljára látta a
nőt és nem volt túl kellemes. A nő most is, mint mindig tökéletes eleganciával
jelent meg. Fekete haja tökéletes lokniban omlott vállára. Vonásai a Bass
családot tükrözték, tagadhatatlan a rokoni kapcsolat, bár volt egy olyan
érzése, hogy sem Lionella, sem Lucien nem bánta volna, ha letagadható lenne.
Arabella elragadó
mosollyal közeledett, bár Gabriell, inkább egy viperához hasonlította volna.
Volt valami a szemében, ami semmi jót nem kecsegtet.
Lassan lépkedett, feltűnés mentesen. Camille
időközben arrébb lépdelt és megkapaszkodott a szék támlájában. Csodásan nézett
ki, el kellett ismernie magának, de arcán tükröződött, hogy semmit sem ért az
egészből. Hogy is érthetné? Arabella körültekintő volt. Gabe még vetett egy
futó pillantást a lányra, majd tovább haladt. Mindenki csak figyelt és nem
szólt. Tudták, hogy bárki bármit mondana, ki törne a katasztrófa. Így ő
cselekedett, jobb híján. Elhaladt Lucien mellett, és egy figyelmeztető
pillantást vetett barátjára, aki mintha ezt észre sem vette volna. Tekintetét
az előtte álló nőre összpontosította. Lionella pedig, nem sok kellett hozzá,
hogy elveszítse az önuralmát. Gyorsan elkapta róla a tekintetét és tovább
haladt.
- Lady Bass! – Hajolt
meg előtte, az illemnek megfelelően. – Felkérhetem? – Merész húzás volt, de el
kellett tüntetnie őt a tömeg szeme elől, már ha az ilyen lehetséges.
- Mr. Flinn! – Leplezetlenül
mérte végig a férfit. – Természetesen! – Kesztyűs kezét a férfi tenyerébe
helyezte és követte őt a terem közepébe.
- Kérem, folytassák! – Mondta
nyugodt hangon Gabriell. Pillanatokkal később a zene ismét felhangzott.
Oldalról látta, ahogy Camille leültet Lionellát és egy pohár inni valót, kínál
a lánynak. Lucien pedig, mint a kámfor úgy tűnt el a teremből. Jobb is…- gondolta.
Nem hiányzott semmiféle nyilvános vita. Mindenki más pedig úgy tett, mintha
semmi sem történt volna.
- Szép volt Gabriell. –
Gabe Arabellára helyezte tekintetét. Most, hogy ezt elrendezte, nem lett
semmilyen jelenet, alig várta, hogy vége legyen a táncnak. Legszívesebben…Nem,
nem is szabad erre gondolnia.
- Minden tőlem telhetőt
megteszek, asszonyom – felelte kimért hangon. Nem volt kedve a báj csevelyhez,
de volt egy olyan érzése, itt még nem ért véget a beszélgetés.
- Felnőttél – jelentette
ki nemes egyszerűséggel.
- Gondolom, egyszer
mindenki felnő. – mondta, bár maga sem tudta, miért nem hagyta szó nélkül a
kijelentést.
- Valóban. Mindig is
nyugodt voltál és felelősség teljes. Apád biztosan büszke lenne rád.
A férfi nem válaszolt, jobbnak látta csendben
maradni, és egyébként sem tudott volna erre mit felelni. Arabella pedig, nem
szólt többet, csak hagyta, hogy Gabriell vezesse. Majd mikor véget ért a tánc,
a férfi illendően meghajolt és távozott magára hagyva a nőt.
Gabriell egyenesen Lionellahoz ment, aki
időközben már egyedül ült. Észrevehette a férfit, ugyanis felemelte a fejét.
Szemei szomorúságot sugalltak, Gabriell pedig, aki mindig tudta, hogy mit
tegyen, tanácstalanná vált.
- Lucien…- hallotta a
hangját, de nem jutott el a tudatáig. Az arcát kémlelte. Mi lehet ebben a
lányban, ami miatt ez történt vele? Szerelem? Nem! Az nem létezik, nem egy Bass
életében. Anyja sem szerelemből nősült, hanem mert a szülei így akarták. Mert
elvárták az anyjától, hogy jól házasodjon. Ahogy tőle is elvárják.
Amikor először meglátta, ugyan olyannak
gondolta, mint a többi lányt. Azt gondolta, könnyen megkaphatná, ha akarja,
hisz ez mindig is így volt. De amióta ez a lány, ez a nőszemély feltűnt az
életében, egyetlen nőre sem volt képes úgy nézni többé. Nem volt képes velük
ágyba bújni. Egyszerűen nem ment neki. És csodálkoznia kellett, egyáltalán nem
volt olyan, mint a többi lány. Teljesen más volt.
Még mindig az arcát nézte. Camille, beljebb
lépett a dolgozószobába és óvatosan behajtotta az ajtót. Tekintetéről sütött az
aggodalom. Ő érte aggódik? Ez a gondolat, furcsa mód, melegen érintette. Tett
egy lépét a férfi felé, majd megtorpant.
Tehetetlennek és furcsán gyengének érezte
magát. Nem akarta, hogy ezt a lány is lássa, de azt sem akarta, hogy elmenjen.
A sors iróniája. De ez a nő, Arabella egyszerűen…még a gondolatra is
felforrósodott a vére és fellángolt, parázsló tüze. Erősen megmarkolta a
zongora szélét. Ujjai elfehéredtek és szinte zsibbadtak is, de a tekintetét nem
vette le a lány arcáról. Nem látta a szemit, de szinte teljesen biztos volt
benne, hogy a zöld egyik legcsodálatosabb árnyalatában csillog.
- Lucien…- próbálta
ismét. Ezúttal Lucien végre felfogta, hogy mondania kéne valamit, de egyszerűen
egyetlen szó sem jött ki a torkán. Camille, óvatosan sétált felé. Lucien pedig
tudta, egyetlen jel, hogy nem akarja itt látni, és a lány elmegy. Magára
hagyja, de Lucien semmi ilyet nem tett. Hagyta, hogy a lány, közeledjen, majd
letérdeljen elé. Nem kellettek szavak, hogy a lány megértse őt. Felemelte
kesztyűs kezét, és óvatosan lefejtette Lucien ujjait a zongora széléről és két
keze közé, fektette. Lucien keze teljesen betakarta Camille apró kezeit. –
Tudod…- szólalt meg a lány. –… amikor kislány voltam, és ideges valami butaság
miatt, mindig kirohantam a házból a mellettünk lévő erdőbe és oda bújtam el.
Volt egy kis helyem, ahol mindig megnyugodtam, vagy valami hasonló. Úgy
gondoltam, ott maradok és…- felnevetett. Lucien pedig várta, hogy folytassa,
hisz szinte sosem mesélt magáról, főleg nem a múltjáról. -… de aztán végül a
hideg és az éhség győzött és haza mentem. De rendszeresen visszajártam.
Szerettem azt a helyet. Úgy gondolom, neked is tetszene – fejezte be. Lucien
nem igen értette, miért mondta ezt, de úgy gondolta, ez most nem is lényeges.
Hála neki, a dühe is kicsit alább hagyott. Sokáig mind a ketten csendben
voltak. Végül Lucien törte meg a csendet, hangja alig volt hallható, így
Camillenek nagyon fülelnie kellett, hogy rendesen hallja, mint is mond a férfi.
- 8 évvel ezelőtt a
szüleim meghaltak egy balesetben. – Lucien, maga sem tudta, miért kezdett el
beszélni erről. Évek óta nem beszélt erről senkinek, de most, úgy érezte,
muszáj erről beszélnie valakinek. A szavak pedig, csak úgy áradtak belőle. – A
szüleim, Lucynda és Lionel elutaztak anyám szüleihez és magukkal, vitték a
húgom. Hazafelé jövet pedig, zuhogott az eső. Régi módiak voltak, így lovas
kocsival mentek. A lovak megcsúsztak a hintó, pedig beleborult az árokba. Az apám
azonnal meghalt. Egy fadarab szúródott az oldalában és elvérzett. – Camille
csak hallgatta, és örül, hogy Lionak nem esett semmi baja. Valahogy érezte,
hogy Lucien erről még nem mesélt senkinek sem. Szemei a távolba meredtek, őt
nézte ugyan, de mintha nem is látná. Valahol teljesen máshol járt. – Az anyám
és a húgom ott feküdtek, a hintó alatt. Lionella és én pedig itthon voltunk,
biztonságban.
- Te és Lionella? De
akkor ki…? – Camille nem értette, ha Lionella otthon volt, akkor ez azt
jelenti, hogy Luciennek volt egy másik húga is.
- Lionellanak volt egy
iker testvére, Leona Amanda Bass. Mire kiértek a kocsihoz, mire rájöttünk, hogy
valami baj van, addigra mind a ketten eszméletüket vesztették. Visszahozták
őket ide, de anya, másnapra meghalt. Leona pedig, azt hittük túl éli, de a
szervezete mindig is gyenge volt, könnyen megbetegedett és tüdőgyulladást
kapott. Lionella egész éjszaka és egész nap mellette volt, egy percre sem
hagyta magára, végig fogta a kezét. De egy nap, Lionella zokogva futott be a dolgozó
szobámba. Mindenki ott volt, Arabella, a férje és mindenki más, akinek
fontosabb volt, az hogy ki viszi tovább a címet, mint az, hogy a szüleim
meghaltak a húgom pedig haldoklik. – Camille szemei könnybe lábadtak, de nem
folytak le. Csendben maradt, és bátorítóan megszorította Lucien kezét, amit
azóta is fogott. – A nyakamba vetette magát, és azt mondogatta, Nem mozdul,
nem mozdul!. Bátyus, nem mozdul. Miért nem mozdul meg? Nem mozdul. Hirtelen
nem tudtam, miről beszél. Mindenki őt nézte és engem. Azt várták tőlem, hogy
parancsoljam ki az irodából, és rájuk figyeljek. De ő csak egyre hajtogatta. Nem
mozdul, nem mozdul, nem mozdul, nem mozdul! És akkor, leesett. Lio egyszer
sem hagyta ott Leonát, de most ott volt. Leraktam a húgom és kirontottam a szobából,
egyenesen a beteg szobába. És nem mozdult, mert meghalt. A láz és a betegség
elvitte. A teste feladta a küzdelmet – nem bírta tovább visszatartani a
könnyeit. Azok lecsurogtak az arcán. Lucien háta mögé állt, kezét nem elengedve
és átölelte. Mást nem tudott tenni. Pár percig csend volt, Camille azt hitte,
hogy Lucien befejezte, de aztán megint megszólalt. – Pár héttel később, nem
tudom hogyan, de Arabella eltussolta, Leona halálát. Nem tudom miért, de az
emberek megfeledkeztek róla, és mindenki azt hiszi, hogy csak Lio és én
vagyunk, Lucynda és Lionel egyetlen gyermekei. – De miért tette? Cam nem
értette, de most ez nem is volt fontos. Az a nő, aki elvette Leona eszméjét, az
emlékét bemocskolta ezzel, most a bálteremben volt. Teljesen megértette Lucien
dühét.
Lucien arrébb csusszant, Camille pedig leült.
Szorosan ölelte a férfit, az pedig szorosan kapaszkodott belé, mint egy mentő
mellény. Cam, nem tudta mennyi idő telhetett el, meddig ülhettek ott és, hogy
Lucien mikor aludhatott el az ölében, de nem is érdekelte. A halványan
megvilágított szobában is látta azt a képet, amin rajta volt az a kislány. Az a
kislány, akit mindenki elfelejtett, pedig nem lett volna szabad. Fejét Lucien fejére hajtotta. Hátát a támlának
vetette és hálát adott az égnek, amiért ilyen a szék. Lassan simogatta a férfi
fekete haját. Tekintete továbbra is a kandalló feletti képre szegeződött.
Furcsa ez a helyzet, hogy mit hozott számára az élet, de örült neki. Örült,
hogy megismerte ezt a férfit. Gyengéden simogatta tovább, majd ő is álomba
szenderült. És álmodott. Nagyon furcsát álmodott. Egy szőke hajú férfiről, akit
még soha az életben nem látott az előtt.
Drága Amnestia Simon!
VálaszTörlésHűűű!
Annyira élethű módjára sikerült leírnod ezt a részt is, mintha itt a szemeim előtt, a valóságban láttam volna.
A lelki szemeim előtt, viszont láttam is. ^_^
Arabella nem lett a szívem csücske. De bevallom, mikor a neve felmerült, már akkor, vhogy éreztem, hogy ő nem éppen egy pozitív karakter. Viszont Gabriell, annál inkább.
Imádtam, ahogy közbelépett, és megelőzött egy csak még bonyolultabbnak tűnő problémát. Bár, lehet, hogy jobb le volna, ha hagyta volna, hogy megtörténjen az aminek kellett volna.
Hiszen, jobb ha előbb dől el egy vita, vagyis ha előbb robban ki, mint később.
Lucien dühe, haragja egyértelműnek tűnt, és azt kell, hogy mondjam, csodálom amiért, volt benne annyi erő, hogy ne rohanjon neki a nagynénjének, ott mindenki előtt.
Igaz, az meglepett, hogy Camille-nak így megnyílt. Furcsálltam is. Hiszen eddig egy olyan személynek ismertem meg, aki nem szeret magáról beszélni. Inkább zárkózott.
De valahol, valamikor eljön az az idő, amikor már akár akarjuk akár nem, de mégis megtörünk, és kinyílunk egy olyan személy előtt, aki előtt az egyik pillanatban még akarnánk, viszont a másik pillanatban meg nem. Csakhogy, ne tudja meg az illető, hogy milyen fájdalmas avagy elcseszett múlttal rendelkezünk.
Én legalábbis valami ilyesmit gondolok Lucien-ről, az mellett, hogy ő egy rendes, törődő kedves férfi, még ha utálja is ő eme gondolatokat - véleményeket róla. :)
Csodálatosan megtudtad fogni és tartani azt az élményt, amellyel ezt a részt is felemelően elénk tártál.
Köszönöm! Köszönöm, hogy írod ezt a gyönyörű, mesébe (de a valóságba is) illő történetet. :)
Alig várom már a folytatást! ;)
Ölel, Dóry :)
UI: És, igen. Megéri várni a részekre. ;)
Drága Dóry!
VálaszTörlésKöszönöm, a kommented!
Miközben írok, én magam is elképzelem, és bele élem magam a karakterek helyzetébe, szituációjába. Ezzel, próbálva, minél élethűben átadni a történetet.
Lucien viselkedése azért nem érthető, annyira, mert van egy hónapos kimaradás a történetben, ami így utólag, nem volt bölcs döntés. Pont ezért, hoztam létre a Kimaradt jelenetek oldalt és majd ha végeztem, egy kerek egészként, újra felteszem az egészet! :)
Lucien számomra, egy különös ember. Olyan, aki önmagával sincs tisztában. Szeretne bízni és szeretni, de nem képes erre, olyan könnyen, mint mások!
Szeretnék élményt adni az olvasóimnak, valamit, ami megmarad bennük, és nem csak úgy, hogy ja igen, ismerős ez a blog. Hanem, olyat, hogy rendszeresen visszajárjanak, fent van e már az új rész. Nem tudom érted e :)
Reményeim szerint, ma felkerül egy kis novella, ha sikerül befejeznem. Nem szeretném elkapkodni, hogy utána, összecsapott legyen!
Ölel; Amnestia S.
Ui: Köszönöm, hogy mindig kommentelsz és elmondod, mi a véleményed az adott részről. Szívből hálás vagyok érte! :)