Kilencedik fejezet - Rutherfille

Sziasztok Kis Drágák!

Hosszú kimaradás után, meghoztam a következő részt. Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, szerintem még sosem kaptam ennyit és nagyon hálás vagyok értük. Ez egy szép, terjedelmes rész lett szerintem.

Boldog Nőnapot kívánok mindenkinek, jó olvasást!

Kíváncsian várom a véleményeteket!

Ölel;

Amnestia Simon

"Még a legvadabb fantázia is, az igazság magván alapszik."

- Castle c. film –

- Nem szép dolog a hallgatózás – Lionella úgy egyenesedett ki, mint akit hátba vágtak. Egyenesen Gabriell világos barna szemeivel és bágyadt mosolyával találta magát szembe. Szemei elkerekedtek, erre nem számított, sok mindent számításba vett, de a férfi felbukkanását nem.

- Gabriell…                                                                            

- Igen, ez lenne a nevem, ha nem tévedek. Bár, olykor megesik, hogy az ellenkezőjét kívánom – szélesedett ki a mosolya. Be kellett vallania, élvezte a helyzetet – Nos, szabad tudni, mit keresel a bátyád szobája előtt? – dőlt a falnak. A sötétség miatt, nem tudta rendesen megnézni milyen ruhát is visel a férfi. Lionella lázasan kutakodott az agyában, valami frappáns válasz után, de az csak nem érkezett, így csak kitágult szemmel nézett rá. A szituáció határozottan kezd egyre kínosabb lenni. A lány érezte, ahogy pír szökik az arcára, majd a füléhez is elér, csak hálálkodni tudott, amiért a sötétben ezt nem volt látható. De ezzel egy időben Gabriell mosolya, vigyorrá változott, ebben egészen biztos volt, ismerte már annyira, hogy tudja. Lionella kételkedett abban, hogy ez a helyzet, lehet még ennél is kellemetlenebb, s lám tévednie kellett.

Halk csoszogásra lettek figyelmesek mind a ketten. Gabriell átnézett a lány feje fölött, a lány pedig hátra fordult, de nem sokat látottak a sötét folyosón. A hang egyre közelebbről jött, ő pedig hirtelen ötlettől vezérelve, megragadta a karját és az eggyel arrébb lévő szobába rángatta. A húzta, nem lett volna túl jó és találó kifejezés. Gabe halkan becsukta az ajtót, de még mielőtt ezt megtette volna, megleste ki is, ólálkodik ilyen későn – persze, rajtuk kívül – a folyosón. Keenan, a franc essen beléd, hogy még ilyenkor is a munkán jár az eszed!     

- Csak Keenan - mondta, miközben visszafordult a lányhoz. Egy szürke trikót, egy fekete nadrágot viselt és mezítláb volt. Ezen felül pedig, irtó csábítóan nézett ki. Fekete haja kócosan omlott a vállára. Szemei, kitágulva lesték a férfi minden mozdulatát, mint a sas, az áldozatát. Vannak érzések, amiket jobb békén hagyni – gondolta magában Gabriell. – Nos, akkor, hol is tartottunk?  - lépett közelebb a lányhoz. Érezte a testéből áradó hőt, és látta kezének remegését. Ezt, ő hozta volna ki belőle? Látta, ahogy egyre szaporábban veszi a levegőt, és mindenhova néz, csak a szemébe nem, ami egyáltalán nem volt jellemző Lionellara.

- Én… - mintha nem találta volna a szavakat, ami szintén nem volt jellemző rá. -… aj, hallottam, amikor Camille kijött a szobájából, és hát, tudod milyen, vagyok. Szeretek mindenről tudni – mondta.

- És a hallgatózás tökéletes arra, hogy mindent megtudj igaz? – Húzta fel egyik szemöldökét.

- Tudod jól, hogy nem szoktam hallgatózni! – Húzta ki magát. – A mostani alkalom, maga volt a kivétel – fordította el a fejét. Gabriell összehúzott szemmel nézett rá. Nem sokat változott az évek alatt, vagy csak neki nem. Bár, az utóbbi időben többször is látta a lányt, de jobban megfigyelni nem volt alkalma. Utoljára 15 évesen látta, amikor úgy döntött, hogy elkötözik Growerből, Queen nénikéjéhez, Párizsba. 5 éven át, élt ott, és csak nagyon ritkán járt haza, inkább Lucien ment, csak hogy elszabaduljon Growerből. Gabriell akkor még csak 19 éves volt, de már grófi teendőit látta el. Lionella pedig, Franciaországba menekült Leona emléke elől.

- Szóval, mennyit tudsz? – Ült le Gabriell az ágy szélére, és intett a lánynak, ő is foglaljon helyet. Előbbi gondolatait, jó messzire űzte. Lio, így is tett, és leült a legközelebbi, de egyben legtávolabbi fotelre a férfitől.

- Hm, lássuk csak – mondta a lány, majd kinyitotta az egyik ujját. – Camille Glanwille, felkereste a bátyám, a gyár miatt, ha minden igaz. Fogalmam sincs miért, de Luc segít neki – kinyitott még egy ujjat. – Van valami, amit nem tudtok a gyárról, de a lány igen – még egy ujj került kinyitásra. – Ezen felül, vagy vaknak, vagy hülyének kell lenni ahhoz, hogy ne vedd észre, van köztük valami. Ami igen különös, tekintve a múltbeli eseményeket És végezetül… - kinyitotta a gyűrűs ujját is -… a boszorkány meg akarja venni a gyárat – fejezte be.

- Ezek szerint, elég sokat tudsz – mondta. - Camille, pár hónappal ezelőtt, ideállított, és segítséget kért Lucientől, ő pedig, hozta a formáját. Elküldte, de aztán, valamiért meggondolta magát. Ne kérdezd miért, mert fogalmam sincs róla. Egy egyezséget ajánlott a lánynak, mi szerint, ha három teljes hónapon keresztül egy fedél alatt él vele, az ő szabályai szerint, megmenti a gyárat.

- Ez annyira rá vall – mormogta Lio. Gabriell felállt és ösvényt kezdett taposni a szőnyegbe.

- Igen. De Camille, nem jelent meg a kiszabott időn belül. Később pedig megtudtuk, hogy a gyár ismét felrobbant. Camille, ott tartózkodott a nagyapjával. Peter meghalt, Camille agyrázkódással és pár zúzódással megúszta, ki tudja hogyan, Luc pedig ide hozta, és kezdetét vette az egyezségük.

- Ez mind szép és jó lenne, ha nem Lucienről beszélnénk – állt fel Lio is. – A bátyám nem ilyen, nem segít senkinek sem csak úgy! - Kivéve a családját. – Lucien arrogáns és azt hiszi, amit akar azt meg is, kapja. Emellett pedig, egy igazi ős bunkó tud lenni – Gabriellnek sokat kellett pislognia, hogy felfogja, a lány komolyan azt mondta-e, amit hallani vélt. Röviden és tömören, jellemezte Lucien felszíni ismertető jegyeit. – Oh, és majdnem kihagytam, hogy több nő fordult már meg az ágyában, mint egy kurtizánnak – kész, Gabriell nem bírta tovább, nevetésbe tőrt ki. Ez hihetetlen. Tökéletesen jellemezte Lucient. Kellett pár pillanat, mire Gabriell, megint összpontosítani tudott.

- Ne haragudj, csak, annyira tökéletesen sikerült leírnod.

- Lehet, de most, teljesen más, mint eddig.

- Camille megváltoztatta, még akkor is, ha az elején teljesen kerülte – Gabriell figyelte Lio reakcióját, de ha volt is ilyen, nagyon jól palástolta. Minderre vagy már számított, vagy tudott róla.

 Ismét felrémlett előtte a kép, amikor Lionella még fiatal volt, nem mintha most nem lenne az. Amikor még gyerek volt, azokkal a gyermeki vonásokkal. Most pedig itt állt előtte ugyan az a lány kész nőként. Gabriell megrázta a fejét. Nem lehet, hogy a legjobb barátja húga iránt érezzen valamit, teljesen ki van zárva. De mégis, ahogy a lányra nézett, valami egészen különöset érzett. Érzett már korábban is ilyet, csak nem figyelt oda rá. Szépnek látta, több mit szépnek. Eddig nem vette észre, hogy a jobb szeme alatt ott van egy parányi anyajegy, hogy a szemszíne mennyire különleges árnyalatban fénylik. Az ajkai lágy vonásait és hogy mennyire vágyik arra, hogy megízlelje azokat.

- Gabriell, talán van valami az arcomon, hogy így nézel rám? – Mint a jeges víz, úgy érte a valóság utol a férfit. Lionella értetlen arccal nézett rá.

- Ne haragudj, elgondolkoztam – felelte. Leült az ágyra, úgy érezte szüksége, van a biztos talaj érzésére. Könyökeit a térdére támasztotta, fejét pedig lehajtotta. Micsoda gondolatok. Nem kívánhatom Lucien húgát! De mégis, kívánta. Mióta találja vonzónak? Mikor kezdte el így megfigyelni, így tekinteni rá?

Két láb jelent meg szemei előtt. Két mezítelen láb, aztán két térd, hajzuhatag végül egy barna szempár. Lionella guggolt előtte, tekintetében aggodalom tükröződött. Oh, mennyire gyönyörű volt.

- Hirtelen nagyon elsápadtál, minden rendben? – nem, semmi sem volt rendben. Kavarogtak a gondolatai és az sem segített, hogy ilyen közel voltak egymáshoz. A lány előbbi zavara, most sehol sem volt.  Csak aggódó tekintete, ami annyira édessé tette arcát és kívánatossá az ajkát. Nem, nem teheti, de még is megtette.

Ajkai lágyan, óvatosan követelőztek, menekülő utat hagyva a lánynak. De ő nem futott el, ott maradt, vele. Karjai Gabriell nyaka köré csavarodottak. A férfi egy pillanatig gondolkozott – mielőtt elveszti teljesen az önuralmát – és inkább ő csúszott le a lányhoz. Hanyatt fektette őt a szőnyegen. A vörös kárpit puha, selymes volt, akár csak Lionella ében fekete haja. Mellkasa, mint egy rémült kismadárnak, úgy emelkedett és süllyedt. Pillái lehunyva, olyan törékenynek és sebezhetőnek tűnt. De Gabriell érezte, milyen erővel kapaszkodik a nyakába. Minden volt, csak erőtlen nem. Ő nem csukta be a szemét, mindent látni akart. Keze becsúszott a trikó alá. Forró ás selymes volt. Lassan, már-már kínzó lassúsággal húzta le a lányról a felsőt. Lionella szeme kinyitódott, s zok vágytól voltak ködösek. Gabriell megcsókolta a hasát, majd egyre feljebb és feljebb kalandozott elidőzve, itt-ott. Lio megvonaglott, amikor a kulcscsont feletti részhez ért. A lány is érintette, ott ahol érte. A vállán, az állán és úgy kapott a szája után, mintha az lenne a víz, amire szomjazik.  Ajkaik csak addig váltak el, míg levegőhöz jutotta, majd újra, megújult erővel ízlelték egymást.

Lionella nem emlékezett mikor és hogyan keveredtek az ágyra, de ott voltak és lényegében mindegy is, hogyan. Gabriell simogatta, becézgette, csókolta mindenhol. Végtagjaik teljesen összegabalyodtak. Nem sok kellett, hogy mind a ketten átlépjenek határokat, hogy bőr a bőrhöz, és hús a húshoz érjen. De nem tették, nem tehették. Legalább is, nem ebben a szent pillanatban, amikor a bátya a szomszéd szobában van. Újra és újra megcsókolta a férfit, míg nem lihegve, egymás homlokának dőlve nem feküdtek az ágyon egymás mellett. Tudta, hogy ez az idill nem fog sokáig tartani, másnap beszélniük kell majd erről, de ő most nem akart ezzel foglalkozni, csak élvezi a pillanatot. Pillái egyre nehezebbek lettek, míg nem lecsukódtak.

Órákkal később ébredt, a férfi karjai között, meztelen felsőtestük összért. Gabriell keze a lány hasán nyugodott, jóleső melegséget árasztva. Gabriell lélegzete egyenletes volt és halkan hortyogott. Ez mosolyt csalt Lionella arcára. Barna haja szemébe lógott. Ráférne már egy vágás. Felemelte a kezét és kisimított a rakoncátlan hajtincset. A férfi szeme kinyílt, s találkozott Lionellaéval.

- Gyönyörű vagy – suttogta. Lionella elmosolyodott. Ismét megsimogatta az arcát, ő pedig jó esően bújt az érintésbe. Szemei rabul ejtették a lány tekintetét. Szinte szemükkel szerelmeskedtek, ha testükkel nem is. Ez a rövid pillanat, amit átéltek, többet jelentett neki, mint az a férfi gondolná. Sokáig nézték egymást, kitudja meddig, talán míg az egyikük ismét el nem aludt, de Lionella egyvalamiben egészen biztos volt:

Soha egy férfi sem csókolta úgy, mint aznap éjjel Gabriell Flinn.

Álmából, egy hatalmas durranás és fény húzta vissza a valóságba.        

 Vége. Hát ennyi volt. Az emberek, a gyár, a nagyapjának tett ígéret, a remény utolsó szikrája, mindennek vége. Camille szinte automatikus mozdulatokat tett. Felállt, majd Lucienre nézett. Magába szívta a férfi külsejét, mindent meg akart jegyezni, mindenre emlékezni akart. Az alig észrevehető hullámokat a hajában, a szinte ónixként ható sötét szemeit, a ráncokat a körül, amikor mosolyog. Szájának ívét, az egész férfit. Semmit sem akar, soha elfelejteni, hisz ezzel vége az egyezségüknek, rövidesen, napokon belül, talán már holnap, el kell hagyni a kastélyt. Mélyen a férfi szemébe nézett.

- Köszönök mindent, Mr. Bass – hangja hűvös és távolság tartó volt, majd megfordult és az ajtó felé indult. Nincs miről beszélniük tovább. Lenyelte a feltörni készülő könnyeit, majd a szobájában, nem itt a férfi előtt.

 Észre sem vette a szék csikordulását, csak egy erő kéz szorítását a csuklóján. Különféle érzelmek játszódtak le a férfi arcán, hangja még is nyugodt és erős volt.

 - Félre értettél. Ezzel, nem azt akartam mondani, hogy Rutherfille az övé is lesz, csak szerettem volna, ha tisztában vagy mindennel – a lány értetlenül nézett rá, hisz az imént mondta, hogy a nagynénje meg akarja venni a gyárat. Lucien és közte ilyesfajta megállapodásról nem volt szó, csak pénzbeli támogatásról.

- De hát… a megállapodásunkban…- kezdte Camille, de a férfi közbe vágott.

- Tudom! Betűről, betűre ismerem a megállapodásunk Juliette! De viszont, nem emlékszem olyan pontra, ami megtiltaná, hogy felvásároljam – sok féle érzelem játszódott le a lányban, de főleg a remény és a félelem keveréke.

- De, miért tennél ilyet? Semmit sem tudsz a gyárról! – Szinte már kiabálta a szavakat. Nem maradt már ereje. Nem akart titkolózni, nem akart elrejteni semmit többé. Nem… nem akart ártani a férfinak, semmilyen módon.

- Valóban, nem tudok mindent, de mint említettem, erre magam is rájöttem. Ennek fejében, Juliette, remélem most már mindent, elárulsz nekem – cirógatta meg a lány arcát. Legutóbb a lány elmenekült előle, ő pedig nem ment utána. De most, remélte, hogy nem fut el, mert Isten rá a tanúja, még a szobájába is utána megy.

Camille elütötte a férfi kezét, majd hátat fordított neki és az ablakhoz sétált. Annyi minden történt egy hónap alatt. Még nem tudta túl tenni magát Peter halálán, de próbálkozott. Azóta nem ment vissza a kisházba, pedig, az volt az otthona, de még nem állt rá készen.

- A nagyapám családjáé a gyár, már évtizedek óta – szólal meg egy kis idő után. Ahogy kinézett az ablakon, nem látott mást, csak épületeket. Ebből a szobából, nem az erődre nézett az ablak, hanem az utcára, mégsem lehetett látni a gyárat, még csak a füstöt sem.

Lucien oda lépett mellé, de ezúttal nem érintette meg. Ő is kinézett az ablakon, olykor pedig a lányra. Camille érezte, mikor nézte őt, s mikor a sivár, kietlen utcát.

- Tehát a nagyapád abból a Fell családból való. Egyenes leszármazottja Jospeh Fellnek. Érdekes – fordul a lány felé. Camillet akár meg is lephette volna, hogy tudja, ki volt az első Fell a gyár életében, de valahogy mégsem ez történt.

- Igen

- Mindig is érdekelt, miből tartotta fent magát ilyen sokig egy fafeldolgozó gyár – Lucien mélyen a lány szemébe nézett. Érdeklődés csillogott benne, de volt ott még valami, valami, amit a lány nem tudott meg mondani micsoda. A férfi kinyújtotta a kezét és megérintette a lány karját. Az ezúttal nem ütötte el a kezét. – Bennem megbízhatsz – Camille, annyira bízni akart benne, de valahogy nem ment neki. De tisztában volt vele, hogy muszáj beszélni, innen már nincs vissza út.

- Valóban nem egy egyszerű gyárról van szó. Aki jobban elgondolkozik, könnyen rájöhet, hogy amit a gyár hivatalosan művel, nem elég, hogy fent tartsa magát – fejezte be Camille. Ismét kinézett az ablakon.

- Miért nem mondtad már el az elején? És miért olyan nehéz elmondani most? – a férfi hangja mögüle jött. A lány érezte, hogy közeledne felé, de még sem teszi. Elgondolkozott, mikor is kezdett, többet érezni a gróf iránt. Mindig is egy beképzelt, öntelt és arrogáns alaknak tartotta, akit nem érdekel senki és semmi, csak saját maga. Soha nem akart megismerkedni vele, hisz ki ő? Egy egyszerű brightoni lány. De az első találkozásokról, már megfogta benne valami. Talán a szeme. És onnantól kezdve, a kémia határozottan működött kötöttük. De ő mindig is úgy gondolta, ez csak testi vonzalom, de pár nappal ezelőtt, ott a könyvtárban, valami egészen megváltozott. Meglátta Luciennek a jó oldalát. Nem azt, amit egy hónapon keresztül mutatott.

Érezte a férfiből áradó hőt. Annyira hozzá akart bújni, annyira vágyott a szeretetre, az Ő szeretetére. Maga sem gondolta volna, hogy ennyire.

- Mert, azt hiszem, nem fogsz segíteni – fordult szembe a férfival. Érezte, hogy túl közel, veszélyesen közel vannak egymáshoz.

- Tégy próbára! – simította végig az arcát. Meglepte, amikor a lány nem húzódott el, sőt szinte belebújt az érintésbe. Másik kezét a derekára tette és még közelebb vonta magához. A picsába most a gyárral! Csak a lány lebegett a szemei előtt, hogy mennyire megcsókolná, mindenhol.

Camille hirtelen összerezzent, Luciennek pedig eltelt pár pillanatig, mire felfogta mi is történt. Ahogy kinézett az ablakon, hatalmas fényt látott. Alig bírt Camille után kapni, amikor az térdre rogyott.   

- Rutherfille…