"Könnyebb az élet, ha az ember érzéketlen.
Mégis sok minden szól amellett, hogy tartsuk észben
mindenkinek a különleges és értékes voltát, akivel csak összehoz a
sors."
- Mary Jo Putney -
Sosem történt még vele ilyen. Mindig tudta
irányítani magát, tudta mit akar és azt el is vette. Senkitől sem kért engedélyt,
senki sem akadályozhatta meg. Ma viszont elvesztette az önuralmát. Nem tudott
ellenállni, meg kellett csókolnia. Fejét Camille nyakába fúrta, haja mennyi
illatot árasztott. Megőrült tőle. A lány teste enyhén remegett. Még mindig
ugyan abban a pózban álltak. Camille lába a dereka köré csavarva, kezei a
nyakába kulcsolva, arcát a vállába temette. Lucien kezei szorosan tartották a
lányt, szinte az ajtóhoz préselte. El kell engednie, tudta, de képtelen volt
rá. Kavargott a feje, orrát betöltötte a lány illata, őt akarta, mindenestül.
Camille teste még mindig remegett. Lucien kinyitotta, eddig szorosan lehunyt
szemeit. Miért remeg? A bőre forró, és ő is melegíti a testéve, fázni nem
fázhat. Hát akkor miért remeg? Óvatosan két lábra állítja a lányt, az pedig,
mint valami mentőöv, hátát az ajtónak vetette. Feje lehorgasztva, kósza
hajtincsei az arcába lógnak. Camille álla alá nyúlt, kényszerítve, hogy
ránézzen. Gyönyörű zöld szemeit könnyek tarkították és a vágy maradék
szikrájától, csillognak. Lucien hüvelyk ujjával letörölte a könnyeket. Nem
tudta miért sír, mi okozhatta ezt, de rossz volt így látnia.
- Juliette...- maga sem
tudta kérdésnek, vagy felszólításnak szánta-e, hogy kimondta a lány nevét.
Hangja erőteljes volt, de még bizonytalan. Sosem volt dolga síró nőkkel. Kivéve
a húgát persze, de ő teljesen más téma. Bátyként tudta mi a dolga, ösztönösen
cselekedett, de most teljesen tanácstalan volt. A lány lehunyta a szemeit,
olyan törékenynek tűnt. – Nézz rám! – Hangja parancsoló volt. De a szemek nem
tárultak elé, Camille csak tagadóan intette a fejét. – Azt mondtam, nézz rám! –
Ismételte meg erősebben. Camille kinyitotta a szemeit, a vágy utolsó nyomai is
eltűntek, nem maradt más csak, szomorúság. Fészkes fene!
- Nekem...nekem…- hangja
fátyolos volt és erőtlen. Megbánta volta? Mert komolyan, Lucien semmit sem
bánt. Ha nem egy istállóban lettek volna, hanem valami kényelmes helyen, szinte
biztos volt, hogy magévá teszi. Az övé lett volna, teljes
egészében. Kénköves pokol! Camille mély levegőt vett, majd még egyet
és még egyet. – Nekem most, el kell mennem – sikerült végre kimondania. A férfi
pedig alig akart hinni a fülének. Most csókolta meg, úgy ahogy még nőt soha az
életben, érzelmekkel. Erre ez a nőszemély azt mondja neki, hogy el kell mennie.
Menten neki meg a falnak. De nem indult el, ott állt és csak nézte Lucient. –
Ha el akarok készülni az estére, indulnom kell – szólalt meg. Az
este? Összeráncolta a homlokát és úgy nézett le a lányra. Az álarcos
bál! Teljesen megfeledkezett a húga által rendezett estélyről. Camille
kihasználta Lucien pillanatnyi zavartságát és kiviharzott a szertárból, egyedül
hagyva a férfit sötét gondolataival.
Camille erőtlenül rogyott a földre. Hogy is
gondolhatta, hogy mindezt elkerülheti három hónapon keresztül? Képtelenség lett
volna! Ez a férfi, rejtélyes, de van valami benne, ami vonzza Camillet,
testestül-lelkestül.
Pár óra múlva Cam egy egész alakos tükör előtt
állt, és alig ismerte meg magát. Igazából, fel sem ismerte magát. Gyönyörű
ruhát viselt, soha életében nem volt még ilyen szép ruhában. Testszínű volt az
alapvászon, arra mélykék virág minták húzódtak, egészen az aljáig. Haját
kontyban tűzték fel, és valamivel befújták, eltüntetve a vörös árnyalatot. Pár
tincs megzabolázhatatlan volt, így az arcát keresztezték. Amikor feltette a
mélykék maszkot, nem is lehetett felismerni. Ékszert nem viselt, csak egy
egyszerű fülbevalót, semmi egyebet. A szíve hevesen zakatolt még mindig. Mikor
visszajött, a nap már lement, Lionella pedig már mindenhol kereste. Nem mondta
el neki, mi történt, hogy is mondhatta volna el? Ő maga is alig akarta elhinni.
Megnyalta alsó ajkát, szinte még érezte a csók ízét. Megrázta a fejét, hátha
jobb lesz tőle, de nem. Egy fejrázás nem old meg semmit, és ezt ő is tudta.
Mély levegőt vett, felhelyezte a maszkot és lement a bálterembe.
Őrülten sokat voltak. Csupa olyan ember, akik
rangba, társadalomban magasabbak, mint amilyen Camille valaha is lesz. Zsongott
a feje. Tudta, hogy az emberek nem ismerik fel, hisz ugyan kik is ismernének
fel egy egyszerű embert, akinek a nagyapja egy gyárban dolgozott. Az emlékre a
gyász elsöprő erővel érintette. Az elmúlt egy hónapban mást sem csinált, csak
gyászolt. Próbálta elterelni a figyelmét, kisebb nagyobb sikerekkel. Hol a
könyvtárba, hol a lovardában, valami egyszerű dologgal, olykor Lucien
társaságában. Igazából mindegy volt neki, csak ne gondoljon a nagyapja aranyos,
mindig mosolygós arcára. Azonnal le kellett ülnie, vagy elájul. A terem egyik
végébe ment, ahova kanapékat, foteleket helyeztek, azok számára, akik le
szeretnének ülni. Átvágott a tömegen és leült. Azonnali megkönnyebbülés járta
át a testét. Hogy fogja túlélni az estét? Azt tervezte, hogy gondosan elkerüli
Lucient, de most annyira vágyott arra, hogy valaki mellette legyen. Le is
léphetne hamarabb, ugyan ki venné észre? Ella, ő határozottan észrevenné.
Megint sóhajtott. Átvészeli, nem gondol a nagyapjára, kizárja az elméjéből
azokat a sötét szemeket és minden rendben lesz. Az elkövetkezendő időt pedig
átvészeli úgy, ahogy az elmúlt egy hónapot. Utána pedig a gyárban dolgozó
emberek mind megmenekülnek, neki pedig nyugodt lesz a lelkiismerete. Halk,
megnyugtató zene töltötte be a termet. Lágy és dallamos hangok. Tökéletes.
Camille nem igazán értett a zenéhez, de jól esett neki ez a megnyugtató hang. Az
ölében összekulcsolt kesztyűs kezére nézett. Mennyi minden változott meg,
mindössze egy hónap és pár hét alatt.
Árnyék vetült a lányra.
Camille már akkor tudta ki közeledik felé, mielőtt az odaért volna hozzá.
Mindig megérzi a közelségét, mindig. Felemelte a fejét és azokkal az ijesztő,
de csodás szempárral találta magát szemben. Lucien fehér öltönyt és hozzá illő
nadrágot viselt. Ezüstszínű nyakkendővel, ugyanilyen álarccal. Csak a fél arcát
takarta, eszméletlenül jól nézett ki. A szíve ki is hagyott pár ütemet, már ha
ez lehetséges. Felkavarja ez a férfi, de közben meg is nyugtatja. Ki érti ezt?
- Szabad? – Nyújtotta
kesztyűs kezét felé. Camille nem tudta, mit is tegyen, a keze önkéntelenül
mozdult. Pillanatokkal később már a tánctéren voltak. Lucien keze a derekán,
szorosan tartva őt. Ekkor villant be a tény, miszerint ő nem is tud táncolni.
- Én, nem tudok táncolni
– suttogta. Lucien arcán mosoly terült szét, nem gúnyos mosoly, amolyan elnéző
mosoly.
- Én, vezetlek és nem
lesz semmi gond – de lesz! gondolta. El fog esni, rálép, a lábára
vagy mind a ketten elesnek. Egyik verzió sem tetszett neki túlzottan. – El
foglak kapni – súgta Camille fülébe. Lehelete csiklandozta a fülét. Érezte,
hogy pír önti el az arcát. Most felettébb hálás volt, amiért maszk volt rajta.
Hogy ismerhette fel? Nem érthette, de amikor fordultak egyet, és meglátta
Lionella mosolygó arcát, minden összeállt. Lemondó sóhaj hagyta el az ajkait. –
Ne hibáztasd. Kizsaroltam belőle – mondta könnyedén, szeretetteljesen.
- Mindjárt gondoltam.
- Csodálatosan nézel ki
– nézett le rá, azokkal a gyönyörű szemekkel.
- Te sem panaszkodhatsz
– tényleg eszméletlenül nézett ki. Nem csoda, hogy a nők oda vannak érte, az
már igen, hogy miért szingli még.
Lassú táncba kezdtek. Óvatos ismerkedésbe és
Camillenak be kellett vallania, Lucien tényleg vigyázott rá. A lány felemelte a
tekintetét, és biztos volt benne, hogy a zöld legcsodálatosabb színében
pompázik. Nyugodt volt, valamilyen oknál fogva, és boldog. Minden problémája,
mintha kiszállt volna az ablakon, csak ő és Lucien maradtak a teremben.
Megszűnt minden. Halkan, hallotta a hegedű megnyugtató hangját, a zongora lágy
dallamát, de más nem szűrődött be. Egy tökéletes pillanat volt, amit történjék
bármi, mindig a szívében fog őrizni. Ahogy maga Grower is, mindig a szívében
fog élni.
A dal, egyszeriben csak abba maradt, egy férfi szólalt
meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése