2014. november 4., kedd

Hatodik fejezet - Álarc

"Könnyebb az élet, ha az ember érzéketlen.
Mégis sok minden szól amellett, hogy tartsuk észben mindenkinek a különleges és értékes voltát, akivel csak összehoz a sors."


- Mary Jo Putney -

 Sosem történt még vele ilyen. Mindig tudta irányítani magát, tudta mit akar és azt el is vette. Senkitől sem kért engedélyt, senki sem akadályozhatta meg. Ma viszont elvesztette az önuralmát. Nem tudott ellenállni, meg kellett csókolnia. Fejét Camille nyakába fúrta, haja mennyi illatot árasztott. Megőrült tőle. A lány teste enyhén remegett. Még mindig ugyan abban a pózban álltak. Camille lába a dereka köré csavarva, kezei a nyakába kulcsolva, arcát a vállába temette. Lucien kezei szorosan tartották a lányt, szinte az ajtóhoz préselte. El kell engednie, tudta, de képtelen volt rá. Kavargott a feje, orrát betöltötte a lány illata, őt akarta, mindenestül. Camille teste még mindig remegett. Lucien kinyitotta, eddig szorosan lehunyt szemeit. Miért remeg? A bőre forró, és ő is melegíti a testéve, fázni nem fázhat. Hát akkor miért remeg? Óvatosan két lábra állítja a lányt, az pedig, mint valami mentőöv, hátát az ajtónak vetette. Feje lehorgasztva, kósza hajtincsei az arcába lógnak. Camille álla alá nyúlt, kényszerítve, hogy ránézzen. Gyönyörű zöld szemeit könnyek tarkították és a vágy maradék szikrájától, csillognak. Lucien hüvelyk ujjával letörölte a könnyeket. Nem tudta miért sír, mi okozhatta ezt, de rossz volt így látnia.

- Juliette...- maga sem tudta kérdésnek, vagy felszólításnak szánta-e, hogy kimondta a lány nevét. Hangja erőteljes volt, de még bizonytalan. Sosem volt dolga síró nőkkel. Kivéve a húgát persze, de ő teljesen más téma. Bátyként tudta mi a dolga, ösztönösen cselekedett, de most teljesen tanácstalan volt. A lány lehunyta a szemeit, olyan törékenynek tűnt. – Nézz rám! – Hangja parancsoló volt. De a szemek nem tárultak elé, Camille csak tagadóan intette a fejét. – Azt mondtam, nézz rám! – Ismételte meg erősebben. Camille kinyitotta a szemeit, a vágy utolsó nyomai is eltűntek, nem maradt más csak, szomorúság. Fészkes fene!
- Nekem...nekem…- hangja fátyolos volt és erőtlen. Megbánta volta? Mert komolyan, Lucien semmit sem bánt. Ha nem egy istállóban lettek volna, hanem valami kényelmes helyen, szinte biztos volt, hogy magévá teszi. Az övé lett volna, teljes egészében. Kénköves pokol! Camille mély levegőt vett, majd még egyet és még egyet. – Nekem most, el kell mennem – sikerült végre kimondania. A férfi pedig alig akart hinni a fülének. Most csókolta meg, úgy ahogy még nőt soha az életben, érzelmekkel. Erre ez a nőszemély azt mondja neki, hogy el kell mennie. Menten neki meg a falnak. De nem indult el, ott állt és csak nézte Lucient. – Ha el akarok készülni az estére, indulnom kell – szólalt meg.  Az este? Összeráncolta a homlokát és úgy nézett le a lányra. Az álarcos bál! Teljesen megfeledkezett a húga által rendezett estélyről. Camille kihasználta Lucien pillanatnyi zavartságát és kiviharzott a szertárból, egyedül hagyva a férfit sötét gondolataival.  

 Camille erőtlenül rogyott a földre. Hogy is gondolhatta, hogy mindezt elkerülheti három hónapon keresztül? Képtelenség lett volna! Ez a férfi, rejtélyes, de van valami benne, ami vonzza Camillet, testestül-lelkestül.
 Pár óra múlva Cam egy egész alakos tükör előtt állt, és alig ismerte meg magát. Igazából, fel sem ismerte magát. Gyönyörű ruhát viselt, soha életében nem volt még ilyen szép ruhában. Testszínű volt az alapvászon, arra mélykék virág minták húzódtak, egészen az aljáig. Haját kontyban tűzték fel, és valamivel befújták, eltüntetve a vörös árnyalatot. Pár tincs megzabolázhatatlan volt, így az arcát keresztezték. Amikor feltette a mélykék maszkot, nem is lehetett felismerni. Ékszert nem viselt, csak egy egyszerű fülbevalót, semmi egyebet. A szíve hevesen zakatolt még mindig. Mikor visszajött, a nap már lement, Lionella pedig már mindenhol kereste. Nem mondta el neki, mi történt, hogy is mondhatta volna el? Ő maga is alig akarta elhinni. Megnyalta alsó ajkát, szinte még érezte a csók ízét. Megrázta a fejét, hátha jobb lesz tőle, de nem. Egy fejrázás nem old meg semmit, és ezt ő is tudta. Mély levegőt vett, felhelyezte a maszkot és lement a bálterembe.
 Őrülten sokat voltak. Csupa olyan ember, akik rangba, társadalomban magasabbak, mint amilyen Camille valaha is lesz. Zsongott a feje. Tudta, hogy az emberek nem ismerik fel, hisz ugyan kik is ismernének fel egy egyszerű embert, akinek a nagyapja egy gyárban dolgozott. Az emlékre a gyász elsöprő erővel érintette. Az elmúlt egy hónapban mást sem csinált, csak gyászolt. Próbálta elterelni a figyelmét, kisebb nagyobb sikerekkel. Hol a könyvtárba, hol a lovardában, valami egyszerű dologgal, olykor Lucien társaságában. Igazából mindegy volt neki, csak ne gondoljon a nagyapja aranyos, mindig mosolygós arcára. Azonnal le kellett ülnie, vagy elájul. A terem egyik végébe ment, ahova kanapékat, foteleket helyeztek, azok számára, akik le szeretnének ülni. Átvágott a tömegen és leült. Azonnali megkönnyebbülés járta át a testét. Hogy fogja túlélni az estét? Azt tervezte, hogy gondosan elkerüli Lucient, de most annyira vágyott arra, hogy valaki mellette legyen. Le is léphetne hamarabb, ugyan ki venné észre? Ella, ő határozottan észrevenné. Megint sóhajtott. Átvészeli, nem gondol a nagyapjára, kizárja az elméjéből azokat a sötét szemeket és minden rendben lesz. Az elkövetkezendő időt pedig átvészeli úgy, ahogy az elmúlt egy hónapot. Utána pedig a gyárban dolgozó emberek mind megmenekülnek, neki pedig nyugodt lesz a lelkiismerete. Halk, megnyugtató zene töltötte be a termet. Lágy és dallamos hangok. Tökéletes. Camille nem igazán értett a zenéhez, de jól esett neki ez a megnyugtató hang. Az ölében összekulcsolt kesztyűs kezére nézett. Mennyi minden változott meg, mindössze egy hónap és pár hét alatt.
Árnyék vetült a lányra. Camille már akkor tudta ki közeledik felé, mielőtt az odaért volna hozzá. Mindig megérzi a közelségét, mindig. Felemelte a fejét és azokkal az ijesztő, de csodás szempárral találta magát szemben. Lucien fehér öltönyt és hozzá illő nadrágot viselt. Ezüstszínű nyakkendővel, ugyanilyen álarccal. Csak a fél arcát takarta, eszméletlenül jól nézett ki. A szíve ki is hagyott pár ütemet, már ha ez lehetséges. Felkavarja ez a férfi, de közben meg is nyugtatja. Ki érti ezt?
- Szabad? – Nyújtotta kesztyűs kezét felé. Camille nem tudta, mit is tegyen, a keze önkéntelenül mozdult. Pillanatokkal később már a tánctéren voltak. Lucien keze a derekán, szorosan tartva őt. Ekkor villant be a tény, miszerint ő nem is tud táncolni.

- Én, nem tudok táncolni – suttogta. Lucien arcán mosoly terült szét, nem gúnyos mosoly, amolyan elnéző mosoly.
- Én, vezetlek és nem lesz semmi gond – de lesz! gondolta. El fog esni, rálép, a lábára vagy mind a ketten elesnek. Egyik verzió sem tetszett neki túlzottan. – El foglak kapni – súgta Camille fülébe. Lehelete csiklandozta a fülét. Érezte, hogy pír önti el az arcát. Most felettébb hálás volt, amiért maszk volt rajta. Hogy ismerhette fel? Nem érthette, de amikor fordultak egyet, és meglátta Lionella mosolygó arcát, minden összeállt. Lemondó sóhaj hagyta el az ajkait. – Ne hibáztasd. Kizsaroltam belőle – mondta könnyedén, szeretetteljesen.
- Mindjárt gondoltam.
- Csodálatosan nézel ki – nézett le rá, azokkal a gyönyörű szemekkel.
- Te sem panaszkodhatsz – tényleg eszméletlenül nézett ki. Nem csoda, hogy a nők oda vannak érte, az már igen, hogy miért szingli még.
 Lassú táncba kezdtek. Óvatos ismerkedésbe és Camillenak be kellett vallania, Lucien tényleg vigyázott rá. A lány felemelte a tekintetét, és biztos volt benne, hogy a zöld legcsodálatosabb színében pompázik. Nyugodt volt, valamilyen oknál fogva, és boldog. Minden problémája, mintha kiszállt volna az ablakon, csak ő és Lucien maradtak a teremben. Megszűnt minden. Halkan, hallotta a hegedű megnyugtató hangját, a zongora lágy dallamát, de más nem szűrődött be. Egy tökéletes pillanat volt, amit történjék bármi, mindig a szívében fog őrizni. Ahogy maga Grower is, mindig a szívében fog élni.
A dal, egyszeriben csak abba maradt, egy férfi szólalt meg.

- Lady Arabella Mary Bass – Lucien karja megfeszült Camille derekán. A levegő hirtelen mintha megfagyott volna. Camille észre sem vette, mikor került oda Lionella is, de határozottan ott állt. Cam felszisszent a szorítás alatt, de az csak nem akart engedni rajta. Fogalma sem volt mi történik, és hogy ki lehet ez a nő, aki a fekete álarc mögött rejtőzött.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése