Érzéki táncok

Sziasztok kis Rózsák! 

Na szóval, még mindig nem rész, de hamarosan, ígérem csak kissé meg vagyok magammal csúszva. Lett munkám, edzés, írás és közben élni és valóra váltani a terveket, de mind e közben a barátaidat se hanyagold el, kissé bonyolult. Ha még barátom is lenne, jönnek a teljes apokalipszis. Zombikkal meg minden. 

Jaj, de elkalandoztam. Ismét egy versenyre vetemedtem. Igen különös témában. Itt kategóriák voltak, és én az egyebet választottam, mert nem hinném, hogy ez a novella be illene egy romantikus kategóriába. 

Őszintén, nagyon szeretném, ha erről kapnék visszajelzést, mert ilyen "stílusban" még soha nem írtam. Vagy, bármi ehhez fogható írásom még nem volt. Szóval, nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! 

Mindazon által, ajánlom mindenkinek ezt a kis novellát! 

Ölel;

Amnestia Simon

„A szenvedély nélküli ember, a tökéletes igaz ember: szörnyalak; angyal, akinek még nem nőttek szárnyai…”

-Honoré de Balzac-

Semmi sem fogható ahhoz, amit akkor érzel, amikor súlytalan vagy. Minden gondod elszáll. Csak te vagy és senki más. Amikor átjár a zene, mindenről elfeledkezel és a mozdulatok, ösztönből jönnek, nem, pedig azért mert megtanultad őket. Ilyenkor nem számít, hogy kecsesen ível e a nyakat, a lábadat tökéletesen tartod, a hátad egyenes az ujjaid pedig precízek. Mind ez nem számít, mert ilyenkor csak te vagy és senki más.

Hiába fáradsz, izzadsz, kapkodod a levegőt, akkor is csinálod, mert mindennél jobban élvezed. Amikor magadnak táncolsz, nem számít, ha elrontod, ha nem tökéletes, ha könnyebben feladod, hisz nincs senki, aki kinevessen, gúnyolódjon rajtad. De, egy mindig számít, hogy legyen kitartásod. Állj fel és mutasd meg, hogy meg tudod csinálni és ragyogj, ahogy a legfényesebb csillagok fénylenek az égen.

Semmi sem fogható ahhoz, amit akkor érzel, amikor a szél az arcodba fúj és száguldasz. Felszabadulsz, szinte szállsz. Nincs rajtad nyomás, félelem, mert tudod, meg tudod csinálni. Egyik akadályt ugrod át a másik után. A homok porzik utánad, egyé válsz a lovaddal. Nem azért vagy tökéletes, mert profin csinálod, hanem mert élvezed. Nincsenek szabályok, amik megkötnek, lekötnek, megfékeznek. Csak te vagy és senki más. Az vagy, aki lenni akarsz. A ló illata, ahogy vegyül a tiéddel, alkotják a legtökéletesebb eszenciát a számodra.

A végtagjaid fájnak, izomlázad van, de te csak tovább ösztökéled a lovad és mindennél és mindenkinél gyorsabb vagy. Igazán úgy érzed, hogy szabad vagy! Nincsenek béklyók, melyek megbélyegeznek, melyek megváltoztatnak. Ilyenkor minden lehullik, és semmi nem számít. Szabadon száguldasz, mint a legvadabb szilaj a vidéken.

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor megkönnyebbülsz. Ütés után ütés. A kezeid már zsibbadnak, de te csak ütöd a boksz zsákot. Minden feszültség elszáll, mintha ott se lett volna. Majd lendíted a lábad és azzal is ütést, mérsz. Már ólom nehéz a tested, de te csak folytatod a sorozatod, s egyre csak úgy érzed, jobban vagy. Hiába fáradsz, még akkor is csinálod, míg nem érzed, könnyebb vagy.

A lelked könnyebbé vált, te magad váltál könnyebbé. Nincs már súly, kellemetlen érzés, semmi, ami arra ösztökél; Gyerünk, üsd meg!  Csak te vagy és a csend, a béke. Már nem érzed a kínzó vágyat, hogy bármit is tegyél. Ez a boksz, az életed, a reményed. A zsák, pedig a hegyed, melyet mindig megmászol, és a csúcsról kiáltod, Megcsináltam!

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor a víz a bőrödet érinti. Mintha, megtisztulnál, igazán súlytalan lennél. Amikor felállsz a dobogóra és várod a lövést, és a vízbe veted magad. A pillanat egy tört másodperc eréig szárnyalsz, mint egy angyal, majd hableány leszel, és mindenkit lesöpörsz a pályáról. Mind eközben széles mosoly terül szét az arcodon. A váll izmaid már fájnak, de mit sem törődve vele, tovább lendíted a karod. Egyiket a másik után.

Aztán, ha mégsem állsz a dobogó legfelső fokán, sem keseredsz el, hisz végig azt csináltad, amihez a legjobban értesz, és amit a legjobban élvezel ezen a világon. Arcodon ugyan az a mosoly játszik és büszke vagy magadra. Szívedben érzed a melegséget, az elégedettséget, mert nem csak te osztozol mindebben, hanem mások is. Számodra a víz, maga az éltető levegő. A siker, csak hab a hullámokon.

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor a lábad a talajt, a kezed a gerendát érintik. Egyik gyakorlat után, jön a másik. S egyik cifrább szaltó után a másik. Mindent tökéletesen végre hajtva. Számodra, minden lendület egy szívdobbanás, mely újult erővel dobban, egy sikeres gyakorlat esetleg ugrás után. Érzed az adrenalint, ahogy az ereidben futkos és elönt az izgatottság. Új gyakorlat következik, téged, pedig eláraszd az öröm, hogy valami újat tanulhatsz, valamit, amitől megint önrévületbe kerülsz.

Ilyenkor megszűnik a világ, csak te, a rudak és a szőnyegek léteznek a teremben, minden más eltűnik. Lendületből lendületbe ugrasz. Elesel, s felkelsz. Minden sérülés jelzi, megdolgozol azért, hogy ott tarts, ahol épp vagy. Elismerés nem szédít meg, tudod, mindig küzdened kell, hogy jobb és jobb legyél. Nem vagy maximalista, csak minél jobb vagy, annál könnyebben lelsz magadra s magabiztosabb, leszel, mint egy megrezdíthetetlen rúd. Egy rúd, mely sosem törik meg.

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor a kék krétaszerű anyag borítja be a kezed, és feljebb kapaszkodsz a sziklán. Vonz a magasság. Beakasztod az újabb csörlőt és feljebb egyre feljebb, húzod magad. Érzed, hogy most sehol sem lennél szívesebben, mint egy hegy oldalán, melyet oroszlán módjára próbálsz megszelídíteni. Semmit sem éreznél szívesebben, mint ahogy a heves széllöketek a hajadba kapnak.

Amikor már az utolsó métereket taposod, érzed, közeleg a teljes elégedettség. Ekkor érzed teljes egésznek magad. Mint egy kör, melyet a körzővégre bezárt. A hegytetejére érve pedig, óriásit kiabálsz, mint egy oroszlán, aki végre önmagára talált.

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor elmerülsz egy történetben. A külvilág, mint egy ajtó bezárul, egyszeriben megszűnik létezni. Új szerepbe kerülsz, új embereket ismersz meg. Olyan világot jársz be, amit akarva, akaratlanul is de megkedvelsz s a szívedhez nő. Egy-egy karakterben önmagadra ismersz, s rá jössz, ezeket a hibákat te is elkövetted, vagy arra eszmélsz, te is pont ezt tetted vagy mondtad volna. Rájössz, akár te is lehetnél, az egyik könyved szereplője.

S, amikor vége a történetnek, a külvilág újra körül vesz. Elégedett vagy, hogy mindezt megélheted, mind e közben, jobban megismerted, meglelted magad. Simogatva teszed le a könyvet, egy néma ígérettel, hogy hamarosan újra találkozol, ott szerzett barátaiddal. Amikor pedig, egy új, ismeretlen történetbe veted magad, akad, hogy összehasonlítást teszel, de egy pillanattal később, megint nincs külvilág csak te és a könyved, senki mást, melyeket úgy védesz, mint anya a gyermekét.

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor azt teszed, amit a legjobban élvezel. Amikor nem kell szerepbe bújnod, esetleg arra vetemedsz, megosztod valakivel. Minden más, eltörpül amellett, amit ilyenkor érzel. Minden más, semmit sem jelent már, csak te vagy és a szenvedélyed. Egy olyan érzés ez, mely kézzel sosem lesz fogható. Egy igazán érzéki táncot jársz önmagaddal, ahol a dal, sosem ér véget. Mert TE sosem adod fel, és sosem rendíthetnek el tőle, mert ez mind, te vagy! Önmagad vagy!    

Blythe története

Késő estét Drága Rózsák!

A rész, hamarosan érkezik, de előtte!

Lehet, hogy már azt gondoljátok, egy trilógia is elég ebből a történetből, de én úgy gondolom –vessetek, kövezzetek meg érte, ha úgy tetszik- Blythe története, korán sem volt elég. Hisz, nem is ismerhettük őt meg rendesen. Nem tudhattuk meg, milyen volt az ő élete. Míg Camille, Lucien és a többiekről, oly sokat meg tudtunk.

Számomra, Blythe egy fontos szereplő volt. Így a Settlement és az Overture mellett, Blythe történetét is megírom. A kezdetektől fogva.

Egy kis ízelítő!

A továbbiakban mindent megtaláltok majd a menüben, Blythe története címen!

Jó olvasást és hagyjatok véleményt!

Ölel;

Amnestia Simon

„Az ember nem a születés, a földi rang avatja előkelővé, hanem a szelleme és a jelleme”

- Johann Wolfgang von Goethe -

1993. szeptember 3.-án, 4:17 perckor láttam napvilágot a Castel comei kórháza 1004-es számú szülőszobájában. Sírásom töltötte be az egész termet. A nővérek, mosolyogva mentek el a szoba előtt, hisz új élet született.

3200kg-mal, kissé szürkés szemmel és apró hajakkal bűvöltem el apámat, amikor először vett a kezébe. Könnyek tarkították a szemét. Boldog volt, és miattam volt az. Ennél melegebb érzés, hogy örömet okozol valakinek, aligha van a világon. Anyám kimerülten is kérlelte apámat, hogy adjon a kezébe, aki rosszalló pillantása ellenére is, de oda nyújtott. Anyám, csillogó kék szeme rám villant és tudtam biztonságban, vagyok. A sírásom is lecsendült, hisz az anyukám tartott a kezeiben.

- Kislány… - lehelte. Az apámra nézett, aki továbbra is mosolygott. – Egy gyönyörű kislány! – Barna hajú apukám, oda húz egy széket és leül anyám mellé.

- Igen, drágám, egy kislány! – szorította meg a vállát. Egy nővérke lép be, az ő arcán is mosoly játszik. Lerak pár holmit az asztalra, majd anyám mellé lép.

- Teljesen egészséges! Gratulálok! – Miközben ezt mondja, ellenőriz pár dolgok, gondosan betakarja anyám, és rám mosolyog. Én még nem igazán értem mind ezt, de később, mindennél jobban tudni fogom. – Tudják már, mi legyen a neve?

- Hát, nem igazán! Fiúra számítottunk. – A nővérke, nagyon meglepődött. Ezt, apám is láthatta, mert azonnal magyarázkodásba kezdett. – Nem kérdeztük meg a nemét, meglepetésnek akartunk. Caroline pedig szentül állította, hogy kisfiú lesz.

A szőke, fiatal nővérke csak nevet, a szüleim botorságán, ami másokat már egyáltalán nem lepi meg, hisz ők, mindig is ilyenek voltak. Mindig a jelennek éltek, nem foglalkoztak a jövővel. Így, amikor elmesélték nekem ezt a történetet, egyáltalán nem voltam meglepve, bár lássuk be, a Finnias név, nem igen állt volna jól.

- Blythe…

- Mit mondasz, édesem? – Apu közelebb hajolt, hogy jobban értse anyám szavait.

- Legyen a neved, Blythe Moniqa Serenty! – A napnál is ragyogóbb mosollyal néz fel apámra. Két csodálatos nő nevét kaptam. Anyám dédnagymamáját hívták Blythenak, míg apám édesanyját Moniqának. Két kitartó, harcos nő nevét viselem. Így én magam is, harcossá válhattam. (...)

Részlet a Tizenhetedik fejezetből: 

A játék elkezdődött!  

(...)- Okos! Az ópium elég hamar, eltűnik a szervezetből. Ha szerencsénk van, sosem jönnek rá! – Hangja, még számára is idegen volt, de fent kellett tartani a látszatot. – Nekem mi lesz a dolgom? 

- Figyeld továbbra is és jelents nekem. – A pincér léptett oda. Mind a ketten elhallgattak. A lány, csak egy pillanatig maradt, majd el is tűnt. Okos kislány! – Ezen felül, a vénlány, minél hamarabb szabaduljon meg a lánytól. Had szenvedjen a rohadék! – Semmi kétség nem fér hozzá, ezt a férfit felemésztette a bosszúvágy. 

- Melyik lányt, Uram? – Kikellett mondani a nevét, különben semmit sem ér beszélgetésük ezen része. Gyerünk! Beszélj!

- Ideje megszabadulnunk a másik ikertől is. Tegyétek el láb alól, Lionella Basst! – Hamarosan, te aljas rohadék, elkaplak! Már csak némi információ és a rácsok mögül szemlélheted a világot, ezt garantálom! 

Camille, Lionella, Diamond, Lucien, és Gabriell talpig feketébe öltözve ültek Grower egykor szalonként működő helyiségében. A csend, ami rájuk telepedett, nem volt nyomasztó, nem követelt hangot. Békés csend volt. 

Lucien karját, Camille derekán nyugtatta. Az elmúlt pár napban, elválaszthatatlanok voltak. Blythe halálával, Camille visszaköltözött Growerbe. Egy hete ismét itt él, bár olykor inkább hasonlított egy szellemre, mint sem egy lányra. Az egyezségük él, bár, ő már nem látta sok értelmét. Vagy így, vagy úgy, de mindenképpen segítene neki és a gyárnak is. Viszont, vannak dolgok, amik még számára is ismeretetlenek. Nyitott kérdések. 

Hogyan halhatott meg ilyen hirtelen Blythe? Mi ez a sok robbanás a gyárban? Főleg, akkor, amikor Camillehoz közeli emberek vannak ott? Ezek csak kevesek a sok megválaszolatlan kérdések közül. 

- Meddig maradsz Diamond? (...)  

Tizenhatodik fejezet - Amikor újra látlak...

Drága Rócsák!

Itt a nyár végre igaz? Nekem sajnos nem kezdődött olyan jól. A kutyám, aki 15 éve mellettem volt, elhunyt! Talán ez a rész is ezért sikerült, olyanra amilyen!

Miközben írtam a részt, folytak a könnyeim. Nem könnyű egy ilyen részt megírni, de néha, meg kell tenni.

Jó olvasást!

Könnyezik;

Amestia Simon

„Régen azt mondtam, negyed mérföldről negyed mérföldre élek, és azt hiszem, ezért vagyunk testvérek. Mert te is így éltél. Akárhol is vagy, legyen az negyed mérföldre, vagy a világ túlsó felén, mindig velem maradsz, és mindig a testvérem leszel…”

- Vin Diesel -

- Oh, Szentséges basszantyú! – Ezzel egyet tudott érteni. Van egy húga. Mindig is tudta, hogy van egy testvére, de szembesíteni is vele, már egészen más lapra tartozott.

Van egy húga.

Most mihez kezdjen? Az apjának még sem mondhatja el, ahogy az anyjának sem. Menten infarktust kapna. Leült, majd felállt. Képtelen volt ülve maradni. Fel alá járkált a kórház folyosóján. Valamit ki kell találnia, de gyorsan. Hamarosan vissza kell menni Londonba.

- Colin! – Lionella állt meg vele szembe. Barna szemei együttérzéstől csillogtak. – A frászt hozod az emberekre és ránk is. – A lány keze a vállán nyugodott. Volt valami egészen különös ebben az egészben. Valami meghitt, már-már barátságos. Sosem gondolta volna, hogy majd egy Bass és a két Flinn fogja támogatni, legyen szó bármiről is.

Lionellanak igaza van. Le kell nyugodni, még pedig azonnal. Pár óra múlva már az apjával fog találkozni. Oda, pedig a legnagyobb türelemre és hidegvérre van szükség.

- Igazad van! – mély levegőt vett. Michaell felé fordult. – Egy órán belül indulunk, a birtok mögüli tisztásról! – Nem várta meg tette és ezt nem tudta megmagyarázni. Szorosan lehunyta a szemét. Egy Michaell válaszát. Sarkon fordult és kiviharzott az épületből.

A fájdalom csak egy pillanatig volt elviselhetetlen, majd apránként alább hagyott. Tudta, hogy szólnia kellett volna, de valamiért mégsem, ám egy kósza könnycsepp még is utat talált magának és legördült az arcán.

- Szólnod kellett volna…- törölte le a könnycseppet. Szóra nyitotta a száját, de valójában, nem tudta, mit is mondhatna. Szaporán vette a levegőt, ahogy Lucien is.

- Sajnálom… - mondta inkább. Kinyitotta a szemét és tekintetük találkozott. Hirtelen, alig kapott levegőt, mintha a világ, csak a férfi tekintetétől megállt volna. A legsötétebb színben csillogott. Az agya leblokkolt. Nem volt szó arra, amit most érzett. Teljemértékig leírhatatlan volt.

Szerelmes vagyok ebbe a férfiba!

A szíve, esze veszett hajszába kezdett. Azt hitte, mindjárt kiugrik, vagy megáll. Mikor történt? Hogyan? Nem értette, minden annyira zavaros volt. Szerette ezt a férfit és még csak észre, sem vette. A szíve nagyobb veszélyben nem is lehetett volna.

- Jobban örültem volna, ha szólsz. Nem lettem volna ennyire… durva. – komorult el az arca. Talán jobb lett volna, ha szól. De akkor, nem lett volna ilyen. Ilyen… tökéletes. Bármennyire is kellemetlen volt. Valljuk be, pokoli érzés volt, de még is tökéletes. Semmit sem változtatott volna. Semmit.

Felemelte a kezét és megsimogatta Lucien arcát. Borostája szúrta a kezét, de nem bánta. Jól eső érzés volt. Végig a szeme vonalától le egésze az álláig. A férfi belefúrta az arcát tenyerébe, majd belecsókolt.

- Így volt jó! – suttogta. Ez volt az igazság. Komolyan gondolta.

- De… - Nem engedte, hogy befejezze. Megcsókolta. Nem akart beszélni, semmit sem akart, csak vele lenni.

Lucien felmordult és beletúrt a lány hajába. Csípője a legősibb táncot járta. Kellett egy kis idő, mire Camille felbírta venni a ritmust. Első pár lökés, még fájdalmas volt, de Lucien gyengéd volt, olyannyira, hogy még Camillet is meglepte vele.

Körmei a hátát szántották. Ajkaik megállíthatatlanul ostromolták egymást, mintha sosem lenne elég a másikból. A szavak, már a nyelvén voltak, de visszatartotta. Nem mondhatta ki addig, amíg a férfi sem biztos önmagában. Azzal csak mindent elrontana. Abba az egy dologba kapaszkodhatott, hogy ő szereti ezt a férfit. Lelkestül, mindenestül.

Visszavonhatatlanul…

A legcsodálatosabb mező volt, amit valaha láttam. Kék, sárga, zöld és lila szín volt mindenhol. Az illatok pedig, finomak, kellemesek. Előre léptem egyet. Akkor tudatosult bennem, hogy nincs rajtam cipő. Mezítláb álltam a mező közepén.

Egyszerű, fehér ruha volt rajtam. Hajam fonatban omlott előre. Kezemen a Camilletől kapott karkötő volt, ami meg-megcsillant a tűző nap fényében.

Előre léptem. A föld puha volt és lágy. Kellemes. Körbe pillantottam, de teljesen egyedül voltam. Olyan érzésem támadt, mintha meghaltam volna.

- Nem állsz messze az igazságtól drágám! – Megfordultam a tengelyem körül. De hisz, az előbb még egyedül voltam. Esküdni mertem volna, hogy rajtam kívül nincs itt senki.

- Perlina néni…? – Nem akartam hinni a szememnek. Camille anyukája állt előttem, pont úgy, ahogy az emlékeimben élt.

- Blythe, kincsem! – Kitárta a karjait, és pedig rohantam oda. Még az illata is ugyan olyan volt. Olyan édes, megnyugtató. 

- Perlina néni! – zokogtam. Térdem megrogyott. Képtelen voltam állva maradni. Valóban a halálomon vagyok. Istenem! Nem!

- Jól van, sírj csak! – simogatta a fejem. Nem akarok meghalni. Élni akarok. Élnem kell! Még annyi mindent nem láttam. Annyi mindent nem tapasztaltam. Élnem kell! – Tudom! Tudom!

A szüleim, a barátaim, a családom. Nem mehetek el! Nem! Ott kell lennem. Le kell, diplomázzak. Gyerekeket szülnöm, férjhez mennem. Nem halhatok meg! Nem akarok meghalni!

- Végig melletted leszek!

- Azonnal be kell tolnunk a műtőbe! – A doktornő hangja élesen hatott. – Szóljon valaki Dr. Viveknek, azonnal. – Egy nővér szaladt ki a folyosóra, majdnem fellökve Gabriellt és Lionellát. – 50ml morfiumot! Készítsék elő a kettes műtőt!

- Gabreill, mi történik? – Lionella szorosan kapaszkodott a kezébe. Ő sem értett semmit. Mitch és Colin pár perce távoztak. Ők még maradtak, hogy megnézzék, hogy van Blythe, de mire a négyes folyosóra értek, mindent elleptek a rohangáló nővérek és orvosok. Mindenki kiabált. Teljes volt az őrület. Aztán, valaki Vivek nevét mondta. Gabriell és Lionella is lefagyott. Pillanatokkal később Blythe testét tolták el mellettük. A műszer csak egy egyenes csíkot mutatott. – NE! BLYTHE! NE! – Lionella összecsuklott mellette, éppen, hogy utána tudott kapni.

Istenem…! Azonnal szólniuk kell Camillnek. Itt akar majd lenni. Előhalászta a telefonját, majd tárcsázott, de senki nem vette fel. Megismételte még párszor, de semmi. Caroline jelent meg, holt sápadtan. Mellette a férje. Ha jól emlékszik Dimitrinek hívták. Szorosan ölelte a feleségét.

A nő zokogott, a férfi szemeit is könnyek tarkították.

- Csezd meg Lucien! Vedd már fel! – nyomta meg az újra hívás gombot, de semmi. A rohadt életbe! Felültette Liot a székre, Caroline mellé, akik időközben odaértek melléjük. A két nő egymásba kapaszkodott.

Bár nem ismerték régóta egymást Blytheal, de szoros barátságot alakítottak ki. Csak imádkozni tudott, hogy Blythe életben maradjon. Ott hagyta őket, majd a nővérpulthoz ment. De nem volt ott senki. A legtöbb nővér a kettes műtő előtt állt kék öltözékbe, felkészülve, ha komplikáció adódna.

Küzdj Blythe! Küzdj!

Éreztem a fájdalmat a lábamban. Bejárta az egész testem. Perlina csak szorosan ölelt és gyengéden suttogott. Hát itt a vég.

Hangokat hallok. Különös hangokat. A fájdalom, kezd alább hagyni. Semmit sem értek.

- A külvilág. Most hallhatod őket. – Valóban így volt. Hallottam őket. Valaki a nevemet kiáltotta. Azt hiszem Lionella, majd egy ideig semmi. Aztán, biztos vagyok benne, hogy orvosok hangját hallom. Dr. Vivek. Ha ő itt van, minden rendben lesz. Megment majd engem. Ő tudja, mit csináljon. Életben fog tartani. Életben kell tartania. Még élnem kell!  

Az a francos telefon csak csörög és csörög. Lucien kinyitja a szemét. Odakint borús az idő, semmi jót nem ígér. Oldalra pillant. Camille békésen alszik mellette. Egyik keze a mellénél nyugszik, a másik pedig, az ő mellkasán. Édesen szuszog. Az a fránya telefon, pedig még mindig rezeg.

Óvatosan lefejti magáról Camille kezeit, mire ő csak nyöszörög egyet, de alszik tovább. Fel kell, és kutakodni kezd a farmerja után. Csak most fogja fel igazán, hogy mi is történt. Camille most már az övé. Visszavonhatatlanul és örökre.

Végre megtalálja a telefont. Több mint tíz nem fogadott hívás Gabrielltől és még egy pár a húgától is. Emellett legalább négy SMS. Elolvassa az egyiket, amit Gabriell írt.

Vedd már fel azt a rohadt telefont! Blythet most vitték be a műtőbe! Azonnal ide kel jönnötök! – G.

Megnyit egy másikat, amit már a húga küldött. A tartalma hasonló.

Lucien! Könyörgöm! Blythe, gyertek ide! Szükségünk van rád! – Lio.

Lucien teljesen leblokkolt. Újabb rezgést hall, de ezúttal nem az övét, hanem Camille telefonját. Az asztalon találja meg. A húga az.

- Lio? – szól bele!

- Luc, én, nem tudom mi történt. Egyszeriben csak kiszáguldottak Blytheal és a műtőbe mentek. A képernyő, nem mozdult Luc. Csak egy egyenes csíkot mutatott… - Alig tudott megszólalni. Blythe nem halhat meg nem, az lehetetlen. Hisz jól volt. Kómában volt és azt mondták minden rendben lesz. Még is mi változhatott? 

- Mindjárt ott vagyunk! – mondta húgának, majd lerakta a telefont.

Oda sétált a még alvó Camillehoz. Annyira nem akarta felébreszteni. Órákig el tudta volna nézni, ahogy az ajka megnyílt. Az arca békés volt. Olyan kicsi és törékeny volt. Meg akarta óvni ettől, de tudta, ettől nem óvhatja meg. Óvatosan megsimogatta a fejét, le az álla vonaláig, egészen addig, amíg a tekintetük újra egymásba nem olvadt.

- Erősnek kell lenned! –Szorította meg a kezem Perlina. Támogatni próbált, de mind hiába. Nem maradt erőm.

- Hallom őket! – egyenesedek ki! Mindenkit hallok. Tompán, de hallom őket. – Camille az! Camille! – Gördülnek végig a könnyeim. Mellette kellene lennem. Nélkülem, egyedül marad. Ott kell maradnom mellette.

- A lányom erős, Bly, de a te tested, már nem tud küzdeni. Nem tudom mi történt, de hirtelen sokkal rosszabbul lettél. – hangja elcsuklott. Én se értettem. Jobban kellett volna lennem. Hisz kómában tartottak! Annak segíteni kellett volna, de nem segített.

Most pedig meg fogok halni!

- Küzdj Blythe, küzdj! Ne add fel, ne! – Camille dörömbölt az ablakon, de senki nem állította meg. Nem veszíteni el, nem őt nem. Ő legjobb barátnője, a húga. Az utolsó családtagja.  – Kérlek! Maradj életben, kérlek… - Térdei megbicsaklottak alatta. Képtelen volt arra, hogy állva maradjon. Hatalmas csattanással ért földet.

Lucien ott termett mellette és ölelésébe vonta. Könnyei áztatták át a férfi pulóverét.

- Nem veszítetlek el! Szükségem van rád Blythe! – A fájdalom, amit érzett leírhatatlan volt.

Olyan erővel söpört végig benne, amit képtelen volt kontrolálni. Most nem volt semmi, ami elvonta volna a figyelmét, semmi, ami segített volna neki, mint amikor a nagyapja meghalt. Most mindkettőjük elveszítése, egyszerre akart kitörni, mint egy féken tartott hurrikán.  Nem bírta. A teste és a lelke is teljesen elfáradt. 

Amikor újra kinyitottam a szemem, már nem a tisztáson voltam, hanem a kórházban. Mindenki ott volt.

A mama és a papa, egymást ölelve ültek a padon.

Adam, a falnak dőlve, Jakekel az oldalán. Még ők is eljöttek.

Lionella és Gabriell a szüleim mellett ültek. Lionella sírt, könnyeket hullajtott értem. Még Gabriell is könnyedzett.

A műtő előtt pedig, Camille feküdt Lucien ölében, zokogva. Az én barátnőm! Azt mondogatja, küzdjek!

Hidd el, annyira küzdenék, de már késő. Túl késő.

Odalépek Adam és Jake elé. Mindkettőjüket régebb óta ismerem, főleg Jaket, vele együtt nőttem fel.

- Köszönöm, hogy megpróbáltál megmenteni és kihoztál a gyárból! – mondom Adamnak. Bár tudom, hogy nem hall, mégis jó kimondani ezeket a szavakat.

- Te pedig, újra lábra fogsz állni! Kitartást! – ütögetem meg a vállát, majd tovább sétálok. Lionella és Gabriellhez megyek. Leguggolok eléjük. Gyönyörűek együtt.

- Bár nem ismerjük egymást régóta, de a barátomnak tekintettelek és öröm volt ismerni, Gabriell Flinn. – mosolyodom el.

- Te pedig, harcos lány! – fordulok Lionellához. – A másik legjobb barátnőmé váltál. Nagyon fogsz hiányozni. Mindig a szívemben leszel! – A könnyeim már megállíthatatlanok. Tovább sétálok, a szüleimhez.

Fordítva kellene lenni. Nekem kellene sírnom, nekem kellene éreznem a gyászt. Nem nekik. Látniuk kellett volna, ahogy felnövök. De ez már sosem fog megtörténni.

- Anya…- fogom meg a kezét. - … apa. – Majd az övét is. – Ti vagytok a legjobb szülők a világon. Nagyon szeretlek benneteket. Kérlek, csak a jóra emlékezzetek és tudjátok, még ha nem is láttok, én mindig itt leszek veletek. Mindig mellettetek leszek. Mindig a kicsi Blee leszek. Itt a szívetekben! – Megpuszilom az arcukat és megölelem őket. Annyira szeretném, ha visszaölelnének, de tudom, ez lehetetlen. – Nagyon szeretlek titeket!

Tovább sétálok. Leülök Camille és Lucien mellé. Először Lucienhez fordulok.

- Esküszöm, ha bármilyen módon is, de bántani mered, visszajövök és kiheréllek! Ő a legjobb barátnőm, a testvérem. Kérlek vigyázz rá, és ne árts ne. Óvd őt. Már annyit szenvedett, ideje, hogy boldog legyen! Tedd őt boldoggá! – fogom meg a vállát. Bízom benned Lucien Anthony Bass!

Camille felé fordulok. Még mindig zokog, Lucien karjai között.

- Hát kislány, ez is eljött. El tudod képzelni mennyire, utálom! Itt akarok melletted maradni, veled lenni és támogatni. De sajnos nem lehet. Nem tudom, mit mondhatnék, még úgy is, hogy tudom, nem hallod, amit mondok, így hát idézni fogok. Ez többet fog mondani, minden szónál. „Régen azt mondtam, negyed mérföldről negyed mérföldre élek, és azt hiszem, ezért vagyunk testvérek. Mert te is így éltél. Akárhol is vagy, legyen az negyed mérföldre, vagy a világ túlsó felén, mindig velem maradsz, és mindig a testvérem leszel…”   

Szeretlek Camille! Amikor majd rám gondolsz, jusson eszedbe, hogy mindig testvérek leszünk.

Te és én, elválaszthatatlanul összefonódtunk!

Szeretlek! 

Tizenötödik fejezet - Utolért múlt

Sziasztok Kis rózsák!

Hosszú várakozás után itt az új rész! Remélem, elnyeri a tetszéseteket!

Véleményeket kérek! Valamint, már elkezdtem az Overture rendezését. ITT már fel is iratkozhatsz, ha érdekel. A design megrendelve, a full szöveget már csiszolom, és hamarosan elkezdtem írni az első fejezetet. Ezzel kapcsolatban már annyit el tudok árulni, hogy ez egy Trilógia lesz, méghozzá a Grower/Bass trilógia. Ezt még pontosan nem tudom. Az első rész, a Settlement - Egyezség, második, az Overture – Ajánlat és a befejező pedig, a Sacrament - Eskü lesz. Várhatólag, jövőre fejezem be. Ez idő alatt, pedig tervezek egy fantasy történetet, aminek a címe pillanatnyilag, Anoushka.

Jelenleg ezek a jövőre vonatkozó terveim. Persze, emelet írok majd novellákat is, most készül a Papírvárosok című egy blogversenyre. (Semmi köze sincs a könyvhöz)!

Véleményeket nefelejcsetek elhagyni!

Jó olvasást!

Ölel; Amenstia Simon

„Színház ez az egész világ, s merő

Szereplő mind a férfi, nő: mindenki

Föl és lelép; jut több szerep is egy

Személyre…”

- William Shakespeare -

Lucien arra ébredt, hogy valaki durván a bordái közé könyökölt és továbbra is ostromolja a támadásával. Eltartott egy pár – ha nem több – pillanatig, amíg rájött, hogy a támadója nem más, mit Camille. A lány eszeveszetten kalinpálózott, nem sok kellett, hogy Lucien a földön kössön ki. Egy lendülettel a lány fölé gördült, aki még erre a mozdulatra sem ébredt fel. Elkapta a csuklóit és a feje fölött, leszorította azokat.

- Camille! Ébresztő! – De ő csak nem ébredt fel. Egyik kezével átfogta mind két csuklóját, a másikkal pedig megfogta a lány állát. – Jules! Gyerünk már! – Semmi hatása nem volt. Egész testében remegett, teste csupa izzadság, bőre forrón izzott Lucien tenyere alatt. Az agya kutakodott mégis mit csináljon. Hibába rázogatja, szólítgatja semmit sem ér el vele.

- Ne! Ne! Ne! Ne! Ne! – Camille kezei ökölbe szorulnak, majd elernyednek, miközben folyamatosan ezt ismételgeti. Teste vonaglik a férfi alatt. Próbálja kiszabadítani a kezeit, de Lucien erősen tartja a csuklóját. – Kérlek! Kérlek, NE! – Olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem ledöntötte Lucient a földre.

- Camille? – De a lány nem felelt. Nem is nézett rá, csak maga elé. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Tekintete üveges volt. – Camille… - óvatosan, végig simított az arcán, de Camille még mindig nem reagált.

Már azon morfondírozott, hogy felhívja a húgát, mit is tegyen, amikor a lány ráemelte a tekintetét. Igazi, mélyről jövő sóhaj hagyta el az ajkát. Az ő Julietteje visszatért hozzá.

- Lucien…?

- Itt vagyok! – De, amikor meg akarta érinteni, Camille kiugrott az ágyból és a fürdőbe rohant. – Az ördögbe! – Szitkozódott. Újabban elég sűrűn tette ezt.

Legördült az ágyról és az ajtóhoz ment. Hallotta, ahogy folyik a csapból a víz. Nem értette, még is mi történik itt. Mit álmodhatott, hogy csak így, a tegnapi beszélgetésük után, kizárja őt? A víz továbbra is folyik. Mi az ördögöt csinálhat odabent? – Juliette, nyisd ki az ajtót! – Kopogott hármat, még a kilincset is megrángatta. Válasz nem érkezett.  – Ha nem nyitod ki, betöröm! Komolyan beszélek! – Ütött egyet az ajtóra. Még mindig semmi válasz, majd pillanatokkal később a vízcsobogás abbamaradt, de az ajtó továbbra sem nyílt ki.  

Lucien idegesen járkált fel, s alá az ajtó előtt. Nem tudja mennyi idő, telhetett el, ebbe az átkozott szobába nem volt óra. De neki egy örökké valóságnak tűnt, mire az ajtó kinyílt.

Camille haja csurom víz volt, arca beesett és vörös. Bőre a szokásosabbnál is fehérebb, elmehetett volna, Bellának, az Alkonyatba. Nem nézett Lucien szemébe. A saját kezeit figyelte, babrálgatta. Hosszú, vörös tincsei előre estek, eltakarva fél arcát. Még sosem látta rendesen, kiengedve a haját. Mindig felkötve, vagy egy kontyban hordta. Eddig is sejtette, hogy hosszú a haja, ám most, hogy vizesen omlik előre, kirajzolva melle vonalát, dereka ívét, le egész a dereka alá, késztetést érzett arra, hogy most azonnal az ágyra fektesse. Hogy addig kényeztesse, amíg sikítani nem kezd a gyönyörtől. De bármennyire is szerette volna ezt megtenni és minden sejtje ezt kiabálta, nem tudta megtenni, addig nem, amíg Camille így nézett ki. Amíg nem tudta, mi történt. Mi az, ami ennyire megrémisztette?

- Camille? – Kinyújtotta a kezét, óvatosan szétválasztotta az ujjait. Ujjpercei teljesen elfehéredtek, annyira szorította őket. Mi történt? A lány nem nézett rá, csak az ujjaikat nézte. Lucien, gyengéden összefűzte azokat. Olyan apró volt, olyan gyenge és védtelen, de mégis olyan erővel rendelkezett, amilyet még sosem látott. Eddig azt hitte, neki van pokoli élete, hogy csak vele történtek rosszabbnál, rosszabb dolgok. Ennek a lánynak, nagyobb démonai vannak, mint azt ő gondolta volna. Nem látta, hogy Camille belül megtört. Nem látott át, azon az álarcon, amit maga köré épített. – Jules… - búgta. Egyik kezével elengedte, de csak addig, amíg a derekára nem csúsztatta a kezét, és szorosan magához húzta. Nem ellenkezett, fejét, a mellkasára hajtotta és egy nagy sóhajt hallatott. Első életjel. Lássuk, van e több!  Keze fel-le siklik a merev hátán. – Itt vagyok! – súgta. Annyira tudni akarja, mit álmodott, ami ennyire megrémisztette az ő amazonját. Mert igen is hozzá tartozott és senki máshoz. Meg fogja oldani valahogy, azt a rohadt szabályt is. Mindegy hogyan, de megoldja. 

Camille merev tartása, egyre jobban enged, míg nem, szinte teljesen ellazult. Lucien továbbra is simogatta a hátát, miközben odavezette az ágyhoz és leültette, ő maga pedig letérdelt elé. Megfogta mind két kezét és körkörös mozgást írt le.

- Beszélj hozzám, kérlek! – Be kellett vallja, megijesztette a lány viselkedése. Ez egészen más volt, mint a vihar az első napon, amit Growerben töltött. Ez, sokkal erősebb érzelmeket váltott ki belőle. Meg akarta óvni őt, de azt sem tudta, mitől kellene, nem tudta, mit tegyen.

Camille végre ránézett. Szemei mély barnák voltak, nyoma sem volt, a zöldes csillogásnak, amit már megszokott és úgy szeretett. Camille mély levegőt vett és végre megszólalt.

- Én… én… - hangja, mintha nem is az övé lett volna. Szemei, Lucien szemeibe néztek, de mintha nem látná őt, mintha egészen máshol járna, valahol messze, nagyon messze.

- Bennem megbízhatsz! Nekem bármit elmondhatsz! – csókolta végig egyenként a lány ujjperceit, de a tekintetét egy percre sem vette le róla.

- Az apám…                                                                                                       

Gabriell tajtékzott. Ha ma nem, akkor holnap öli meg, de ha egy napnál tovább kell elviselnie ezt az őrölt nőszemélyt, komoly károkat fogok okozni! Lucien irodájában ült és húzta le az utolsó korty whiskyt, majd töltött magának még egyet. Nagyon nehezen lehetett kihozni a sodrából, de neki sikerült. A pohár hangos csattanással találkozott a mahagóni asztallal. Még is az ördögöt képzel ez magáról? Hogy ki ő? Hogy csak úgy bármit megtehet. Na azt már nem! Ő felügyel Growerre addig, amíg Lucien vissza nem jön. Legalább Edry ügyeivel minden rendben, nincs semmi olyan dolga, ami miatt, nem tudna segíteni barátjának, de úgy érzi, valódi felüdülés lesz vissza térni London utcáira, még ha valójában ki nem állhatja a várost.

Kopogtattak az ajtón. Gabriell felnézett, és Keenant látta meg, Lucien komornyikját. Meghajolt, majd közelebb lépett.

- Uram! Mr. Claire óhajt önnel beszélni – és még itt volt ez is. Ha nem lenne elég baj, még Clarie is itt van. Nem volt vele semmi különösebb baja, de azt is értékelni tudta volna, ha nincs itt.

- Rendben, engedd be Keenan – mondta. – Valamint kérlek, szólj Michnek, hogy ő is csatlakozzon! – Jobb, ha a testvére Claireel együtt távozik, bár ennek már kevésbé örült. Ritkán látják egymást, és be kell, vallja, hiányzik neki az öccse. Mély lélegzettet vett. Felállt és az ablakhoz lépett.

Lassan itt a nyár és Anglia is szebb és végre, melegebb lesz. Tanulmányozta a kertet, ahol már felszáradt minden tócsa és már semmit nem borított sár, de szeme, azonnal megakadt, az ében fekete hajzuhatagon. Bárhol felismerné a tulajdonosát.

Lionella…

Ez a nő, teljesen elvarázsolta, most pedig… azonnal kiverte a gondolatot a fejéből. Ezzel majd később foglalkozik, amikor már Lucien is itt lesz és kicsit lenyugodott.

Mikor megfordult, Colin Clarie állt vele szembe. Magas, szőke és zöld szemű férfi. Állkapcsa kicsit előre ugró, haja kócos. Azok a szemek, nagyon hasonlítanak valakiére, erre meg merne esküdni.

- Colin! Ülj le! – mutatott a székre. 

- Gabriell! – biccentett, majd helyet foglalt. Nagyon érdekelte, mit akarhat vajon Colin. Arra nem számított, hogy az öccse hamar elő kerül, még ha szólt is neki, hogy jöjjön. Michaell a maga ura volt, senki nem parancsolhatott neki, és ez, mindig is így fog maradni.

- Miről lenne szó Colin? – töltött magának egy újabb italt. A férfi felé fordította az üveget, aki biccentett egy aprót. Gabe neki is töltött, majd átnyújtotta a poharat. Colin átvette azt, majd kortyolt egyet.

- Ezt talán Luciennel kellene megbeszélnem, de holnap elhagyom Castel Comeot és van egy olyan sejtésem, hogy ő addigra nem kerül elő, így kénytelen vagyok veled beszélni – hajtotta le egyszerre a pohár tartalmát. Még csak reggel tíz múlt, de már is jól esett neki az égő érzés a torkán. Gabriell bólintott, hogy megértette, mire is akar kilyukadni Colin.

- Akkor beszélj! Utána meglátjuk, mit is tehetek érted. – töltötte újra Colin poharát. A férfi egy ideig csak bámult maga elé, de végül megszólalt.

- Perlina Fell. Ő érdekelne engem. Pontosabban azt, hogy hol találom – Colin maga sem hitte el, hogy ezt most komolyan kimondta, ahogy Gabriellnek is kellett pár perc, mire összeszedte magát. Honnan tud, Colin, Perlina Fellről? A férfi ezt felettébb érdekesnek találta és vajon mennyit árulhat el neki? Komolyan kezdte elveszíteni a józan ítélő képességét.

- Kezd a temetőben, ugyan is egy röpke 9 éve meghalt. – Őszinte megdöbbenést látott Colin arcán és még valamit, csalódottságot. Oké, most már semmit sem ért. – Miért érdekel ez téged? – Colin nem felelt. Talán, jobb is így. Gondolta magában. De, valójában nem így érzett. Meg akarta ismerni azt a nőt, de most már ez esélytelen. – Colin!

- Sajnálom! Semmi lényeges, csak kíváncsi voltam! – legyintett. De Gabriell nem vette be és nem is, hagyta annyiban a dolgot.

- Ne nézz hülyének Colin! Az a nő Camille Glanwille anyja, mi közöd van neked hozzá? – kész, ezen a ponton mondtak csődöt az idegi. Ököllel az asztalra vágott és mélyen Colin szemébe nézett. A szőke férfi jó pár pillanatig nem válaszolt, majd felállt és az ablakhoz sétált. Gabriell követte a tekintetével. Pontosan tudta, melyik volt az a pillanat, amikor meglátta Lionellát.

- Biztosra veszem, hogy tudsz arról, hogy évekkel ezelőtt apámnak viszonya volt egy másik nővel. – hangja monoton volt, mint aki előre betanulta volna a szöveget. Gabriell valóban tudott erről, de nem igen értette, ennek most mi köze is van mindehhez. Összeráncolt homlokkal lépett a férfi mellé. Ő is kinézett az ablakon. Lionella éppen, a fekete csődörét nyergelte fel. Imádta azt a lovat. Jól döntött, amikor ezt javasolta Luciennek. A nevére már ugyan nem emlékszik, de tudta, hogy Lionella biztonságban van rajta.

- Igen. Természetesen teljes diszkrécióval kezeltem ezt az ügyet. – az előbbi haragja, már alább hagyott, mind ez csak azért, mert meglátta ezt a nőt.

- Köszönöm.

- Mi köze mindennek Perlina Fellhez? – amint kimondta a kérdést, rá is jött a válaszra. – Az lehetetlen!

- Pont ezért akartam beszélni vele! – túrt a hajába. Amikor Gabriellel szembe fordult, szinte az arcára voltak írva az érzelmek. Kétségbe esett volt, nem is kicsit. Ha ez igaz, az mindent megváltoztat. Ha ez igaz, minden jobbra fordulhat.

Az ököl hangosan csattant az asztalon, s az összes papír a földön landolt. A férfi zöld szemei szikrákat szórtak. Az előtte ülő férfi összerezzent a hirtelen hevességtől. Tudta, hogy az, amit kiderített létfontosságú az urának, de nem gondolta volna, hogy ennyire.

- Ezt soha, senki semmilyen körülmények között sem tudhatja meg! Világos voltam? – hangja rideg pengeként hat. Ellentmondást nem tűrő.

- Igen Uram! – felállt, összeszedte a papírokat, majd távozott. Amint kiért az épületből, végre fellélegezhetett. Ez a férfi, kezd egyre őrültebb lenni és még komoly gondokat, okozhat.

Amint elég távol került és meggyőződött arról, hogy senki sem követte, elővette a telefonját, majd tárcsázott. Két csörgést kellett várnia, mire felvette.

- Mit sikerült kiderítenie? – mély férfihang fogadta a hívást.

- Igaza volt. Mindenben. Itt vannak a kezemben a bizonyítékok. – Bár a férfi nem láthatta, még is meglóbálta azokat.

- Szóval, azzal az aljas rohadékkal? – érezte a férfi dühét, s jobbnak látta erre nem válaszolni.

- Ezek a papírok bizonyítanak minden, hogy ki a gyermek biológiai apja. Aki nem ön, Mr. Glanwille!

Camille figyelte Lucient, amint feldolgozza a hallottakat. Még soha, senkinek nem beszélt erről, még soha senkinek nem vallotta be, milyen álmok gyötörték őt régebben, amik most úgy döntöttek, újra kiértik őt. A férfi fel alá járkált a szobába, olykor rápillantott, de semmi több.

Amikor Lucien azt kérte tőle, bízzon meg benne, sosem gondolta volna, hogy mennyire vágyik ezekre, a szavakra.

 - Bennem megbízhatsz! Nekem bármit elmondhatsz! – ahogy az ajka érintette a bőrét, jól eső borzongás járta végig. Annyira bízni akart benne, hogy észre sem vette, hogy a szavak csak úgy kibuknak belőle.

- 12 éves voltam, amikor az anyám meghalt rákban. Rá egy pár hónapra a lovam, Pascal is elpusztult én pedig egyedül maradtam az apámmal. Szinte sosem beszélt velem, nehéz idők voltak, mind a ketten borzasztóan szerettük a mamát. Aztán egy nap, nagyon dühösen ért haza. Nem értettem mi történt, miért ilyen irtózatosan dühös, de még most is emlékszem a szemeire, ahogy szikrákat szórt. A megvetésre, ahogy rám nézett. Soha előtte, nem éreztem magam így. Mire észbe kaptam volna, már a földön feküdtem, az arcom égett a pofon helyétől, a fejem lüktetett, ahogy a földnek csapódott. Ő pedig letérdelt mellém, megfogta az állam és kényszeríttet, hogy a szemébe nézzek. „Te nem vagy a lányom! Te csak egy szajha kölke vagy! Egy megvetésre való kis kurva, mint az anyád! Takarodj innen!„ A karomnál fogva ragadott meg és dobott az utcára. Hiába kérleltem, hiába könyörögtem, kirakott az utcára. Talán órákat ülhettem ott, mikor a szomszéd haza ért és meglátott. Beterelt a házába, majd felhívta a nagyapát, ő pedig azonnal értem jött. Aztán gyermek-felügyeleti jogot indítványozott. Az apám, Jackson azonnal lemondott a rólam, és onnantól kezdve ő volt a hivatalos gyámom. 

Amikor Camille befejezte Lucien csak, megsimogatta az arcát, és azt suttogta; „Köszönöm!” Majd felállt és járkálni kezdett, amit az óta is egyfolytában csinál. Komolyan kezdett szédülni és fájni a feje.

- Lucien! Kérlek, hagyd abba! Szédülök tőled! – ujjait a halántékához szorította, hátha enyhül a nyomás. A férfi abba hagyta a járkálást és leült a lány mellé az ágyra. – Köszönöm! – sóhajtott nagyot. Talán mégsem volt bölcs dolog elmondani neki!  

- Meg tudnám ölni! – egy pillanatig sem kételkedett Lucien szavában. Mikor alakult ki ez közöttük? Mármint, minden? Mióta érez többet Lucien iránt? Mióta akarja megvédeni, vagy hogy egyáltalán törődni vele? Az, amit tegnap mondott neki… még most is alig akarta elhinni. Abban a pillanatban nem tudott semmit sem mondani, egyszerűen csak megcsókolta. Ki tudja, meddig csókolták egymást, de mire mind a ketten teljesen kifulladtak, a nap már feljövőben volt.

A fejét, a férfi vállára hajtott és az ajtót kezdte szemlélni, mint aki most látja először. Teljesen megváltozott az élete, az elmúlt idő alatt, ami valljuk be, nem valami sok. Ha ezeket, a napokat is számolják, amiket külön töltöttek, akkor most járnak a második hónapnál. Már ha, még egyáltalán él az Egyezségük. Eddig nem engedte meg magának, hogy erről, vagy bármi másról gondolkodjon, bármi mással törődjön, ami nem Blythe vagy Jake. Képtelen volt rá. De most, hogy az álmok visszatértek, és minden annyira más lett, nem tehette meg, hogy továbbra is elkerüli ezeket. El kellett gondolkoznia azon, hogy mi lesz a gyárral, az emberekkel, vele. Lucien segíteni fog neki? Meg akarta kérdezni a férfit, de nem állt készen rá. Készen fog e egyáltalán állni rá valaha?

Lucien átkarolta, és egy nyolcast kezdett rajzolni a csípőjére. Ez mástól megnyugvás lett volna, de Lucientől, az érintésétől, felforrt a vérre. Felizzott a vágya, ami ellen mindennél jobban küzdött, az annál erősebb lett. Mintha szándékosan ellene dolgozna a teste. Áruló! Érezte, ahogy a pír az arcát, ahogy a szíves hevesebben ver. Hálát adott az égnek, amiért nem látszódott az arca.

- Beszélnünk kellene! – ezzel egyet tudott érteni. A baj, csak az volt, hogy egy hang sem jött ki a torkán. A teste enyhén remegett. Egészen biztos volt benne, hogy ezt Lucien is észrevette. – Vagy inkább ne! – mérget mert volna rá venni, hogy mosolyog. Hirtelen öröm és adrenalin árasztotta el a testét. Érezte, ahogy mosolyra húzódik a szája és képtelen visszafojtani. Nagy lendülettel vetődött Lucienre, aki hátra esett a nagy ágyon, bár a lába így is jócskán lelógott.

- Te most kinevetsz engem? – kezét a mellkasára helyezte és mélyen a szemébe nézett. Lucien arcán egy hatalmas vigyor terült el. Sötét szemei csillogtak.

- Ha igen, mit teszel? – nevetet. Mély, búja és eszméletlen nevetés volt ez, olyan, amitől Camille azonnal elveszette a fejét. Élesen csapott bele a felismerés. Ő még soha, mosolyogni sem látta a férfit, nem hogy nevetni. Egy lendülettel lovagló ülésben ült a férfira. 

- Könyörögni fogsz, hogy hagyjam abba! – mosolygott. Nem értette, mi van vele. Hirtelen olyan felszabadult lett. Boldogság járta át az egész testét. Vágy perzselte a vérét. Merész lett. Ez a férfi, életre hívott engem.

Sok erőfeszítésbe került, hogy Lucien uralkodni tudjon magán. Nem tudja mi történt hirtelen és igazából nem is, érdekli. Camille mosolyog, és csak ez számít, az már teljesen mellékes, hogy megveszik érte. Amikor pedig rágördül és lovagló ülésben ült rá, na akkor kerültek mind a ketten igazán veszélybe.  

- Miért is? – hangja kihívó és rekedtes volt. Nem fogja sokáig tudni, visszafogni magát.

- Ezért! – felelte a lány majd elkezdte csiklandozni.

- Mi az ördög? – nevetett. Lionella is mindig ezt csinálta. Hihetetlenül csiklandós volt. – Az áruló! Honnan tudtad? – kérdezte két levegő között. Camille nem kímélte. Csiklandozta tovább, oldalát végig. És a szemtelen boszorkány még nevetett is közben. Ha harc, hát legyen harc!

Tudni akarta, honnan tudja a lány, hogy ennyire csikis, de az csak nem felelt. Így hát úgy döntött, hogy átveszi irányítást a történések felett. Megragadta Camille csípőjét, és maga alá szorította. Camille egy pillanatra megdöbbent, majd küzdeni kezdett.

- A-a, most már én vagyok a főnök. – vigyorgott. – Szóval, honnan tudtad? – Camille összepréselte az ajkait és makacsul megrázta a fejét. – Biztos vagy benne? – húzta fel az egyik szemöldökét. A lány bólintott és továbbra is összepréselte az ajkait. Szemei gyönyörű zöld színben pompáztak.

Ajkait a lány füle fölé helyezte, majd lágy csókot nyomott. Érezte, amikor megmerevedik alatta. Lassan haladt lejjebb, végig csókolva az állát majd elidőzve a nyakánál. Camille, most már kapkodta a levegőt. Szája, most a kulcscsont alatti kis mélyedésbe vándorolt. Most már nyögés is elhangozott, ami teljesen felkorbácsolta a férfi idegeit.

- Lucien... – kényszeríttette magát, hogy ajkait elválassza a lány bőrétől és ránézzen.

- Szóval válaszolsz?! – lehelte. Volt egy olyan érzése, hogy Camille már azt sem tudja, miről van szó. Csoda, hogy ő még tudott gondolkodni. De mielőtt még válaszolhatott volna, birtokba vette az ajkait. Camille enyhén beleharapott az alsó ajkába, mire Lucien felmordult és hevesebben csókolta. Keze lesiklott, egészen a derekáig. Másik kezével összekulcsolta ujjaikat. Camille beletúrt a hajába, és megmarkolta.

A keze most már, a ruha alatt volt. Érezte, milyen forró a bőre. Meg kellene állni, tudta, hogy meg kellene, de képtelen volt rá. Soha ennyire nőt még nem akart. Soha ennyire még nem érezte a vágyat. Belűről kapott lángra az egész teste. Keze, a melltartó alját súrolta. Vagy most áll meg, vagy soha.

- Ha most nem állok le, akkor soha! – lehelte az ajkaiba. Várta a választ, miközben csalt. Melltartón keresztül ingerelte őt. Camille nyögött és vonaglott alatta.

- Soha! – olyan gyorsan mozdult, hogy az, természetfelettinek hatott. Levette a felsőjét, majd a lányét is és a földre hajította. Végig simított az oldalán. Puha bőre, meg-megremegett érintése alatt.

Csókolta, harapdálta az ajkát, míg a kezével köröket írt le a bőrén. Majd felfedezőútra indult. Gyengéden beleharapott az állába, majd gyors csókot lehelt rá. Camille olyan erősen kapaszkodott a kezébe, hogy már azt hitte, eltörik az a picinykéz. Mindent aprólékosan csinált. Egy cseppet sem akart kapkodni, lassan és gyengéden akarta csinálni. Már-már kínzó lassúsággal.

Azt akarta, hogy tökéletes legyen. Hogy örökké tartson. Nem akart foglalkozni azzal, hogy mi lesz holnap, mi lesz később, csak a most számított és semmi más.

Kicsit feljebb emelte a fejét és egyenesen Camille arcát kezdte fürkészni. A lány szemei le voltak hunyva, kapkodta a levegőt. Olyan ártatlannak tűnt, olyan gyönyörűnek. Végig simított a melle vonalán és jobban szemügyre vette fekete csipkés melltartóját. Szép darab!

- Gyönyörű vagy! – Camille kinyitotta a szemét. Vágytól csillogó smaragd szemeit. – Gyönyörű vagy! – ismételte és megcsókolta a lányt. Lehúzta a nadrágját, majd megcsodálta teljes egészében.

Egy szál fehérneműben feküdt az ágyon, haja szétterülve. Ahogy a nap rásütött, mint egy tökéletes, csábító angyal, úgy nézett ki. Pillanatokon belül, ő is levette a nadrágját, majd mindkettőjüket megszabadította a felesleges ruhadaraboktól. Most már semmi sem választotta el őket. Bőr a bőrhöz ért, hús a húshoz. Minden egyes négyzetcentimétert bejárt a lány testén. Itt-ott elidőzve. Camille sem volt tétlen. Körmeit, vadmacskákat meghazudtolóan mélyesztette a vállába, a hátába, mint aki megjelöli a területét. Furcsa mód, ezt nem bánta. Máskor, mindig figyelt az ilyenre. De most, még örült is neki. Tényleg kezdett mély érzelmeket táplálni iránta. A kérdés már csak az volt, vajon Camille is érez e valamit.

Miközben újra megcsókolta, elterelte erről a gondolatait. Most itt vannak, együtt vannak és hamarosan a magáévá, teszi.

A lány lábai közé helyezkedett el, miközben folyamatosan ostromolta a lány ajkait. Sosem szeretkezett még így senkivel, ennyi szenvedéllyel, ennyi érzelemmel. Gyengéd volt, de mégis, erős. Felkészült arra, hogy egyesüljenek, hogy Camille az övé legyen. Hogy ez a nap, csak az övék legyen. Egy határozott lendülettel hatolt a lányba. Ennek kellett volna a legjobb pillanatnak lennie, – a maga módján az is volt – de Camille sikolya örökre beleégett az agyába.

- Csessze meg! Miért nem szóltál?

- Inkább nem is kérdezem! – emelte fel a kezét Lionella, amiért most, Gabriell felettébb hálás volt. Semmi kedve nem volt megmagyarázkodni, hogy ő és Colin mit is keresnek Camille szobájában, fésűjével a kezükben. Igazából a dolognak ezen része, még Gabriellnek sem tiszta igazán. Bár, meg kell hagynia felettébb érdekes, tervel állt elő Colin. Lopják el Camille fésűjét, vegyen el belőle egy hajszálat és adják oda Dr. Viveknek. Remek, nagyobb őrültséget már csak az öccse tudott volna produkálni. Ő pedig mindennek a részese. Komoly problémákkal küzdött. Persze, hol van ilyenkor Lucien? Sehol! Jellemző!

- Túl eshetnénk rajta? – Kérdezte ingerülte, majd kiviharozott a szobából, de még hallotta, ahogy azok ketten felnevetnek mögötte. Őrültség!

Már a földszinten volt, amikor meglátta Michaellt. Teljes mértékig kicsúszott az irányítás a kezei közül és még csak észre sem vette. Határozottan vissza akart menni Londonba és itt hagyni maga mögött ezt a hülyeséget.

- Miről maradtam le? – kérdezte vigyorogva, de Gabriell nem felelt csak elsétált mellette. – Hát ennek meg mi baja? – a választ már nem hallotta, ez volt a szerencséje. Beült a kocsiba ráadta a gyújtást, majd a kormányon dobolva várta, hogy Colin is csatlakozzon. Kinyílt az anyós ülés ajtaja és Lionella pattant be mellé, majd a visszapillantóból látta, hogy a hátsó ülést Mich és Colin foglalta el.

- Róluk nem volt szó! – mormogja és Colinra néz. Az csak megrántja a vállát.

- Nem lehetett lebeszélni őket. Minden áron jönni akartak. – beindította a motort és kiszáguldott Grower kapuján, meg sem állva a Castel Comei kórházig.

Az emberek elég furcsán néztek rájuk. Főleg mivel négyen voltak, ebből kettő egy Gróf testvére, egy Gróf és egy cím várományos. Nem mindennapi látvány volt ez. Amikor oda értek Dr. Vivek irodájához, már nem volt vissza út. Bekopogtak. Az ördögbe, ezt most tényleg megcsinálják.

- Szabad! – Gabriell a kilincsre tette a kezét, majd benyitott. Innen már nincs vissza út!

Órákkal később, a doki jött oda hozzájuk. Colin már alig bírt magával. Nem hitte el, hogy megcsinálták. Hogy Gabriell és Mithaell Flinn, valamint Lionella Bass segítettek neki mind ebben. Ellopni Camille hajszálát, hogy DNS tesztet csináljanak, komolyan a világ egyik leghülyébb ötlete. De tudnia kellett.

Amikor az orvos megállt előttük, azt hitte, elviszi az infarktus. Komolyan. Nem is emlékszik, mikor izgult ennyire utoljára.

- Megvannak az eredmények! – lóbálta meg a papírt. Időközben, mint Lionellát, mint Michaellt felvilágosították a történtekről. Mind a ketten teljesen ledöbbentek.

- Mi az eredmény? – kérdezte Lio.

- Hát, nem tudom ezt várták e. – vakarta meg a fejét. – De őszinte leszek. Picúr kora óta ismerem Camillet és…- nem fejezte be a mondatot, csak oda adta Gabriellnek. A férfi, kérdőn nézett rá. Ő csak bólintott, hogy nyissa ki. Gabriell kinyitotta, majd olvasni kezdett, az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. A szíve zakatolt. Amikor befejezte, Gabriell ránézett.

- Hát barátom, nagyon úgy fest, hogy van egy húgod. Ugyan is a DNS-etek megegyezik. Camille és te testvérek vagytok!