Sziasztok Kis Settlementerek!
Tudom, hogy lassan egy hónapja nincs bejegyzés, pedig megígértem. Okát, hogy miért, nem mondom, hisz úgysem érdekel benneteket, valamit, mind ez az én problémám, nem foglak benneteket ilyennel terhelni.
De, mindazon által, annyit még is elmondok, hogy a történet, NEM zárja be kapuit, csak egyszerűen, valahogy, mint a Happy Brithday Settlement, mint a Tizenkilencedik fejezet a felénél, elakadt. Valahogy, nem megy, hogy újra életre keltsem és olyan szenvedéllyel írjam a történetet, mint amikor egy éve elkezdtem. Valami megváltozott és újra meg kell találnom azt az utat, ahol a Settlement még érzéssel, erővel, dominanciával íródott, amikor alig vártam, hogy leüljek és írjak és írjak és mást se csináljak, csak a szereplőkkel legyek.
Ez az oka, annak is, hogy történetben kezdtem, a Nővérem bőrében-t. Itt valahogy még azt érzem, hogy Amnestia, az Amnestia és nem egy másik személy, aki csak egymás után írja a szavakat és mögöttes tartalom, zero, nulla.
Mindig érzéssel, szenvedéllyel írtam/írok, holott tudom, írásom még fényezve is mondható jónak, de imádom csinálni és fejlődök.
De, egy szó, mint száz. Lucien és Camille története, nem marad befejezetlenül és az Overture vár rám, hogy megkezdődjön az ő életük is, de egyenlőre, bizonytalan vizeken evezve, nem folytatom. Addig nem, amíg nem tudom, olyan erővel írni ezt a történetet, mint régen...
Ölel benneteket;
Amnestia Simon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése