Nincs bejegyzés?

Sziasztok Kis Settlementerek! 

Tudom, hogy lassan egy hónapja nincs bejegyzés, pedig megígértem. Okát, hogy miért, nem mondom, hisz úgysem  érdekel benneteket, valamit, mind ez az én problémám, nem foglak benneteket ilyennel terhelni. 

De, mindazon által, annyit még is elmondok, hogy a történet, NEM zárja be kapuit, csak egyszerűen, valahogy, mint a Happy Brithday Settlement, mint a Tizenkilencedik fejezet a felénél, elakadt. Valahogy, nem megy, hogy újra életre keltsem és olyan szenvedéllyel írjam a történetet, mint amikor egy éve elkezdtem. Valami megváltozott és újra meg kell találnom azt az utat, ahol a Settlement még érzéssel, erővel, dominanciával íródott, amikor alig vártam, hogy leüljek és írjak és írjak és mást se csináljak, csak a szereplőkkel legyek. 

Ez az oka, annak is, hogy történetben kezdtem, a Nővérem bőrében-t. Itt valahogy még azt érzem, hogy Amnestia, az Amnestia és nem egy másik személy, aki csak egymás után írja a szavakat és mögöttes tartalom, zero, nulla. 

Mindig érzéssel, szenvedéllyel írtam/írok, holott tudom, írásom még fényezve is mondható jónak, de imádom csinálni és fejlődök. 

De, egy szó, mint száz. Lucien és Camille története, nem marad befejezetlenül és az Overture vár rám, hogy megkezdődjön az ő életük is, de egyenlőre, bizonytalan vizeken evezve, nem folytatom. Addig nem, amíg nem tudom, olyan erővel írni ezt a történetet, mint régen... 

Ölel benneteket;

Amnestia Simon  

Összegzés

Jó estét Kis Éjjeli Baglyok! 

Tudom, hogy rettenetesen elvagyok tűnve és sajnálom, de nem sok időm akad. Annyi minden összejött, hogy már lassan listát lehetne vezetni. 

Rengeteg időt töltök a barátaimmal, ápolom a kapcsolataim és mind e mellett még dolgozom is. A táborról nem is beszélve. 

Valamint, ott van még novellák és a készülő történetek. Blythe története, Az ajánlat, Nővérem bőrében, Book Queen. Higgyétek el írok én serényen, de azt se tudom, merre áll a fejem. Így összegezzünk egy kicsit. 

A Settlementnek, már csak pár része van és itt a finish. Egy időre elbúcsúzunk, kedvenc szereplőinktől és lerántódnak a leplek. Addig is, egy éves lett a blog és egy szülinapi külön kiadást is olvashattok, amire jobb oldalt ti magatok szavazhattok, hogy milyen legyen! Aki nem tudná, ki az a, Edan és Laureyn, valamint Alexis és Alexander, annak csak annyit, hogy ő fognak feltűnni a Settlement folytatásában. Ed és Laure, Lucien gyermekei. SZAVAZZATOK! 

Úgy gondoltam, hogy hagyom egy kicsit ülni a dolgokat és egy másik történettel fogom folytatni, méghozzá a Nővérem bőrében cíművel, aminek egy kisebb részletét lent olvashatjátok majd. A design készül, ha megragadott a részlet, ITT feliratkozhatsz! Az első fejezetig már csak pár hét. 

Blythe történetének, úgy döntöttem, nem nyitok új blogot, itt fogom folytatni. Azt, hogy ezt mikor és hogyan, pillanatnyilag magam sem tudom, de minél hamarabb igyekszem megosztani veletek, milyen is volt Blythe Serenty és végül megtudhatjátok, mi is volt az ő nagy titka, vagy esetleg titkai? 
Az Overture is hamarosan elindul, de egy időre, eltűnik a Bass család. A design már elkészült és köszönöm a csodálatos munkát, Naominak! ITT megtekintheted, hidd el, érdemes belesni, akadnak új dolgok is. 

Valamint itt a Book Queen. Ő még egyenlőre jeges vászon, ő egy igazi rejtély. Egyenlőre nem árulom el nektek, hogy miről és kiről vagy mi ez meg micsoda, de a csodálatos fejlécet csatolom és megtekinthetitek és hátha felkelti a kíváncsi természeteteket. 

A Settlementhez visszatérve. Nem tudok elég hálás lenni, hogy itt vagytok. Tudom, hogy közel sem olyan jó a történetem, mint a Love Supreme, (Gond) terhes, Az álarc mögött, Summer notes, Üzenem... vagy ezer másik remek blog, de még is hálás vagyok nektek!
Köszönöm, a ti érdemetek, hogy MA itt tartok! 

Most két részletet hoztam nektek. 

Hagyjatok nyomot, mert higgyétek el, a TI véleményetek, rengeteget számít nekem!

Ölel;

Amnestia S. 

Nővérem bőrében

"(...)Amint leszálltunk, összeszedjük a csomagjainkat és megkeressük Aaron bátyját, Dominicot, de még mielőtt ezt megtesszük, a reptéri mosdóban átöltözöm. A nővérem soha, nem venne fel, neon színű ruhákat, mint ami most is van rajtam. Így egy lenge, nyári ruhát öltök magamra. Napszítta barna hajam, laza fonatba fonom, erősebb sminkem, pedig egy laza natúrra cserélem. A Nike cipőmet belehajítom a táskába, és egy szandált veszek elő. Az egészet, pedig egy halvány szájfénnyel koronázom meg. Gyors készítek egy képet a nővéremnek és elküldöm neki, egy „remélem, megfelelek” üzenettel. Két pillanat múlva rezeg a telefonom. 
Tökéletes! Szeretlek hugica! 
Beledobom a kis táskába a telefont és csatlakozom Aaronhoz. Mély levegőt veszek és egy széles mosolyt, erőltetek magamra. Meg tudom csinálni! 
- Carina! – ölel meg szorosan Dominic. Ezek ketten nagyon hasonlítanak. Ugyan az a szőke haj, barna szem és egy magasak. 
- Dominic, hát te semmit se változtál! – viszonozom az ölelését. Egy valakit, talán kedvelek. Dominic, mindig aranyos volt és Aaronon kívül, csak őt ismerem a Denver családból. 
Aaron a derekamra teszi a kezét, mire én összerezzenek. El is felejtettem, hogy meg fog érinteni. Ezt ő is észre vehette, mert szorosan megmarkolta a csípőm. Most szívesen orrba vágnám, úgy emberesen. Helyette mély levegőt vettem és tartottam a lehengerlő mosolyomat és végre elindulhattunk a kocsihoz. Színésznőnek kellett volna mennem, már Oscar-díjas lennék.

- Csak egy hét, Rhyssa és vége, nyugalom! – súgta a fülembe Aaron.(...)"

Settlement részlet

"(...)Ebben a pillanatban, valahogy képtelen voltam arra, hogy gyűlöljem Lucient, csak őszinte sajnálatot éreztem, egy űrt, amit nem tudok kiteljesíteni.

- Aztán, Lucien haja fokozatosan befeketedett, ami azért is furcsa, mert az anyukájának, pont az ellenkezője történt fiatal korában. Olyan fekete haja volt, mint a holló és gyönyörű szőke lett, mint a méz.. Lionell ekkor már tudta, hogy Lucien az ő fia, de nem volt benne annyi gerinc, hogy oda álljon a fia elé, és bocsánatot kérjen, helyette továbbra is tiltotta a lányoktól. Nem engedte, hogy túl sok időt velük tölthessen. Ez idő közben, Luc gyűlölete és haragja csak nőt és nőt. Amikor, nyolc évvel ezelőtt, elmentek, hogy meglátogassák Lucy szüleit, Arabella mindenáron azt akarta, hogy lovas kocsival menjenek, Lionell pedig rajongott, még ennyi idősen is a nővéréért és mindent megtett, hogy kedvében járjon. Amikor, Lucy rákérdezett, még is mért azzal kellene menniük, amikor ott a kocsi is, azt felelte, hogy szüksége van rá. Lucien nem ment, így…

-… így én sem mentem. – vette át a szót Lio, miközben az ablakon bámult ki és az egyik hosszú, fekete hajtincsével játszadozott. – Már akkor imádtam a bátyám, ami persze, apának sosem tetszett, de átláttam rajta. Tudtam, hogy valamilyen szinten, örül annak, hogy ott vagyok Lucnak. Néha, láttam, hogy büszkén néz a fiára. Csak akkora, büszkesége volt, és ott volt Arabella is, hogy sosem volt hajlandó, fiaként bánni a bátyámmal. Az nap, amikor Arabella meglátta, hogy Luc és én otthon maradtunk, tajtékzott a dühtől, még Lucnak is neki ment, majd elviharzott és egészen a temetésig nem is hallottunk róla.

- Később a rendőrök, lezárták a nyomozást, és balesetnek tussolták el az ügyet…(...)"     

Papírvárosok verseny novella

Papírvárosok

„Amikor meggyógyul, emlékezz, hogy a sebhelyek csak azt mutatják meg,

 ahol voltunk, de azt nem, hogy hová megyünk.”

Futok.

Jobb híján.

Érzem a szúrást a mellkasomban, a nyilalló fájdalmat a térdemben, egészen a bokámig, de én csak futok tovább, megállás nélkül. Nem maradhatok itt, nem. De mind hiába, lehull a fal, nekem, pedig irányt kell váltanom. Az utcák egyre szűkülnek, nekem, pedig időbe telik, mire rájövök hogy az eső is eleredt. Istenem, ne! Ki kell, ki akarok jutni innen! A lábam megcsúszik a kövön… én pedig elesek. Ott fekszek, arcomba hull az eső. A falak továbbra is közelednek. Szorosan lehunyom a szemem és fohászkodom, hogy gyors legyen. Mikor már érzem, ahogy bezárul a kör, egy kar ragad meg és az utolsó pillanatban, kihúz a falak közül, melyek nélkülem könnyedén záródnak be.

Ruháim már teljesen átáztak, fogaim vacognak. A kezem valami puhát, mégis kellemetlen érzést, kiváltó valamit tapint meg. Még mielőtt lenéznék, hogy meggyőződjek arról, amit már úgy is sejtek, felnézek arra, akinek az életemet köszönhetem. Zöld szeme csillog az adrenalintól, barna hajából csöpög a víz, arcán féloldalas mosoly játszik. Nem szól semmit. Tudom, hogy meg kellene szólalnom, meg kellene köszönnöm, hisz, ha ő nincs, már én se lennék. De a szavak nem jönnek az ajkamra.

Egy pillanatra, az idő egy ezred pillanatára lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek, majd ismét kinyitom és lenézek a kezeimre. Tudtam, mit fogok látni, de még is sokkoló, hogy egy ilyen egyszerű dolog, mennyire meg tudja rémiszteni az embert. Ujjaim közé vettem, majd az arcom elé emeltem, az eső miatt szinte azonnal szétmállót.

Papír.

Az egész várost beborított a papír. Olyan volt az egész, olyan, mint egy… mint egy…

Papírváros.

Olyan egyenes háttal ültem fel, mint aki épp karót nyelt. Pislognom kellett párat, hogy szememnek legyen ideje alkalmazkodni a sötéthez. Megint ugyanaz az álom. Az egész világot beborítja a papír, míg végül a városok eltűnnek. A falak életre kelnek, és napnyugta után az emberek – már akik még megmaradtak – meghalnak. A világban kevés olyan hely maradt, ahol bárki életben tud maradni.

Lerúgtam magamról a takarót és beleléptem a bakancsomba. Egy kis friss levegő biztosan jót tesz. Bár veszélyes kimerészkednem, ezzel nagyon is tisztában vagyok, de amíg itt maradok a közelben, és nem megyek messzire, nem lehet bajom. Beletúrtam rövid barna hajamba. Mennyi ideje is már? Két év? Vagy talán már három? Nem tudom pontosan. A folyamat annyira lassú volt, hogy sok időbe telt, mire rájöttünk, hogy mi is történik velünk. Hogy történik egyáltalán velünk valami, és már semmi sem normális.

Kiléptem a folyosóra, ahol az általam már jól ismert őr állt. Biccentettem felé, majd ő is felém. Tudták, hogy szokásom ki menni, és nem állítottak meg, mindent a saját felelősségemre csináltam és mindaddig, amíg nem fenyegette a kolóniánkat, egy szavuk sem volt felém. Egy elhagyatott épületben voltunk, valaha gyár lehetett, ma már huszonöt embernek ad otthon és védelmet.

Felmentem az emeletre, hosszú kígyózó lépcsőket kellett megmászni. Amikor felérek, egy vasajtóval találom magam szembe, amit szinte már teljesen megevett a rozsda. Az ajtó nehezen adja magát, vállal kell megtaszítanom, hogy kinyíljon. Az egész lépcsőház visszhangzik a nyikorgástól. Feláll tőle a karomon a szőr. Kilépek, arcomat azonnal megcsapja a hűvös levegő. A hold enyhén világít, de attól még jól az orrom elé kell, nézzek, nehogy közelebbi ismeretséget kössek a betonnal.

Egyik pillanatról, a másikra kezdtek hullani a papírok az égből, de egy árva repülő, vagy helikopter nem volt sehol. Az emberek azt gondolták, „na, megint kitaláltak valami újat” Ezek a papírok sem voltak immúnisak az esőre, de volt valami egészen különös bennük. Az, ahogy megkapaszkodtak a fákon, az épületeken, az embereken, már igen különös volt. Hetekig esett a papíreső, s csak utána kezdődtek a furcsaságok. Egy kislány karjára tekerőzött a papír, majd feljebb kúszott és megölte őt. A Papír, megfojtotta azt a kislányt. Szinte még most is hallom a sikolyát. Akkor tőrt ki a pánik. De nem lehetett mit tenni, valahogy, mindig bejutottak a papírok, mindenhova, míg nem, minden várost ellepett a papírok tömege.

Régebben nappal is és este is érkeztek a papírok, de most, már csak este, amikor nem látjuk őket. Tudom, hogy van valami logika benne, lennie kell, de valahogy mégsem jövök rá. Leülök az épület szélére és lenézek. Néhány őrt látok, ahogy kémlelnek, mintha bárki is lenne ott. Mind tudjuk, hogy senki sincs a közelben és senki, sem jön, megmenti minket. Magunkra maradtunk.

Halk kopogó hangokat hallok mögülem. Régebben megijedtem volna, de ma már nem az ember a legveszélyesebb a világban. Milyen nevetséges, arra gondolni, hogy egy papír meg tud ölni. Pedig így van. Óvakodj az égből hullott papíroktól! Ezt mondják, ezt tanítják azoknak, akik még életben maradtak. Főleg a kis gyermekeknek, nekik nagyon a fejükbe verik. A hang elmúlik, engem pedig megcsap a liliom, immár ismerős illata. Mélyet lélegzek, ez az illat jelenti számomra a megváltást.

- Mit keresel kint, Íjász? – hangja lágy és selymes volt, mint a legfrissebb nektár. Leült mellém, én pedig belenéztem azokba a smaragd szemekbe. Mint mindig, most is megbabonáznak.

- Archer! – mondom nyomatékosan. Bármennyire is megnyugtat a jelenléte, az őrületbe kerget, hogy akinek csak tudja, lefordítja a nevét, és úgy szólítja az illetőt. Komolyan bosszantó tud lenni. – Én se azt mondom, hogy Gyémánt, hanem hogy Diamond. – sóhajtok és legyintek egyet. Sokszor végig mentünk már ezen, de a végén mindig ez a makacs nőszemély nyert, akinek az életemet köszönhetem.

- Rendben! Archer, mit keresel kint? – felhúzott szemöldökkel nézek rá. Lehetséges, hogy megadta magát? Pedig, teljesen úgy hangzott. Nem felelek, tudom, hogy nem kell, ő e nélkül is megért. – Álmok. Kifürkészhetetlenek, talán ha Csillagot kérdezed, ő segíthetne neked. – kezét a feje alá téve hátra dől. Nem ostobaság, amit mond, de Stella sem tudott nekem segíteni. Én is ledőlök mellé, és az eget kezdem el kémlelni. Tudjuk, hogy veszélyes, amit csinálunk, hisz este van, bármikor békésről katasztrófába torkolhat minden. Mi pedig, garantáltan hallottak vagyunk.

Diamondnak van egy elmélete, mi szerint mi csak egy bábok vagyunk. Egy kísérlet részesei. Ami vagy sikerül, vagy nem. De az eddigiek alapján, nekem úgy tűnik, hogy nem valami sikeres. Hisz az emberek meghaltak, mi siker lehet ebben? Életeket áldozni fel valami ostobaság miatt… elképzelni sem tudok ilyet. Pedig valakinek mozgatnia kell a szálakat, ha ennyire logikus, jó felépítésű minden. Lennie kell racionális válasznak.

- Papírvárosok. – oda fordulok Diamondhoz, ő, pedig engem néz. Nem értem mit mond, és ez az arcomra lehet írva, vagy valami, mert gyors magyarázatba kezd. – Ma kint voltam, és az összes város, amin keresztülmentem, ellepte a papír. A régi épületeket, házakat, kerteket, mindent papír borított. Úgy nézett ki minden, mint amit papírból építettek – én évek óta nem jártam város közelében. Messziről elkerülöm. A legutóbb is majdnem ott maradtam. Visszafordultam az ég felé. Igen, ha minden igaz, amit mond, találó elnevezés.

Papírvárosok. 

Tizennyolcadik fejezet - Tudnom kellett volna!

Sziasztok nyári Rózsák!

Sajnálom, hogy ilyen sokat késett a rész, de nem igen volt időm írni és hát, most itt van. Kellemes olvasást kívánok hozzá és véleményeket, nyomot hagyjatok!

Ölel;

Amnetia S. 

"A család nem csupán a vérségi kötelékről szól, hanem a kitartásról, hűségről és önfeláldozásról."

- Julietta Conte - 

Ha Camille eddig nem volt összezavarodva, most már teljes káosz uralta a fejét. Lucien fölötte feküdt, helyesebben rajta, és gyönyörű sötét szemeiben szinte elveszett. Tisztán él még benne, a férfi szavai. Nagy esélyt látok rá, hogy elraboltad a szívem, Hercegnő! De nem mondta, hogy szereti, csak utalt rá, és ez neki, nem elég. Nem akar többé homályban élni. Tudni akar mindent.

Ideje kezébe vennie az életét.

Tenyerét a férfi borostás arcára helyezte. Teljesen el is felejtette a kint tomboló vihart.

- Nem értelek – hagyta, hogy keze lehulljon az ágyra. A szobát ismét fény töltötte meg. Látta, ahogy a férfi szemöldöke ráncba szalad.

- Ezt most pedig, én nem értem – Camille elfordította a fejét és a szoba sötét, üres sarkát kezdte el tanulmányozni.

- Nem értem ez! – mutatott előbb a férfira majd magára, többször is megismételve a mozdulatot. – Kifordítottad az életemet! – engedi le az egyik kezét. – Nem értem, ez az egészet! – emeli szemei elé a szabadon maradt kezét. Így nem látja a férfi arcát és némi távolságot is, tarthat tőle.

- A zaklatottság beszél belőled – emelkedik fel a lányról. Camille mozdulatlanul fekszik tovább. Szeretheti ezt a férfit bármennyire, ő sosem fogja viszont szeretni, fele ennyire sem.

- Nem – suttogta. Felül az ágyba és a férfi sziluettjét nézi. – Én csak egy játék vagyok neked, nem több! – nem tudja mi ütött belé hirtelen. Valami elkattant benne és már nem bírta ezt tovább.

- Mi a fenéről beszélsz Jules?

- Tudod te azt! Nem mondasz el nekem semmit! – állt fel a lány. Hangját elnyomta az ablakot verő eső, de ő, egészen biztos volt benne, hogy ennek ellenére, a férfi értette minden szavát.

- Ez nem igaz! – pedig, ha reálisan nézte a dolgokat, valóban így volt.

- Egyedül a húgodról beszéltél nekem Lucien! Teljesen kizársz! – kapálózott összevissza. – Én megértelek, tudom, hogy nem volt könnyű erről beszélni! De valld csak be, soha nem mondtad volna el nekem, ha Arabella nem bukkan fel hirtelen. Akiről mellesleg, szintén nem tudok semmi, csak hogy az apád húga. – alig kapott levegőt. Az agya teljesen kikapcsolt.

- Hagyd ezt abba! – szólt dühösen. De Camille nem ijedt meg, nem hátrált meg.

- Egy játék vagyok, aki pillanatnyilag szórakoztat, Bass! Ha több lennék, a többet jelentenék neked, ha tényleg az én idiótám lennél, ahogy azt állítod, többet tudnék rólad. Tudnám, miért gyűlölöd az apád, tudnám, hogyan ismerted meg Gabet, tudnám, Lionella miért élt Párizsban a nénikéjénél, tudnám miért voltak aznap Colinék a kórházban, tudnám, mit kerestek ma itt a rendőrök, ha többet jelentenék neked, nem csak egyetlen egy dolgot tudnék rólad és bíznál bennem! – hangja a végére már kiabálás volt.

- A zaklatottság beszél belőled! – ismételte. Lucien hangja kimért volt, de ezúttal nem rémítette meg a lányt, mint első nap. Egyenes háttal, acélos tekintettel figyelte az előtte álló férfit.

- Ne játssz velem, Lucien Anthony Bass! – mondta ingerülten. Azt remélte, hogy a férfi újabb ostobaságot vág a fejéhez, hogy „nem tudod, miről beszélsz!” vagy „le kell nyugodnod, holnap mindent megbeszélünk” helyette, olyat mondott, amire Camille nem volt felkészülve.

- Ez az én házam, az én játékom, az én szabályaim! Te jöttél hozzám segítségért, nem én! Nincs jogod követelőzni! – hangja fojtott dühtől izzott. Camille hátrább lépett egyet és bele is ütközött az ágyba.

- Igazad van! – lenyelte a feltörni készülő könnyeit. – Nincs jogom követelőzni. Ebben a házban, nekem semmihez nincs jogom. Tévedtem veled kapcsolatban. Átvert a kedvességed, a mosolyod, a gyengédséged. Azt hittem ismerlek, de tévedtem. Ugyan az, az arrogáns gróf vagy, mint akivel két hónapja találkoztam! De rohadt jó színész vagy! Azt kívánom, bár sosem találkoztunk volna. – maga is tudta, hogy szavai, hazugságok. De képtelen volt ezt tovább csinálni, ebben a homályban élni. Ebben az érzelmileg pokoli világban élni. Lucien közelebb lépett hozzá. Érezte a testéből áradó forróságot.

- Három hét múlva, nem akarlak itt látni! – ellépett a lány mellől és kiviharozott a szobából.

Camille lábai felmondták a szolgálatot. Itt a vége. Örülhet, hogy nem bontotta fel az egyezségüket. Könnyei utat törtek maguknak és a combjaira hullottak.

A szívét tette kockára és elvesztette a játékot.

***

Lucien dühösen vágta be az irodája ajtaját, ami nem sokkal utána ismét kinyílt. A bárszekrényből elővett egy üveg skót whiskyt és töltött magának egy pohárral, amit egy húzóra meg is ivott, majd újra töltötte.

Amikor megfordult, Gabriellel találta magát szembe. Legjobb barátja, vele ellentétben már pizsamában volt. Kacsás pizsamában. Röhejesen festett.

- Aranyos pizsama – jegyezte meg, miközben levetette magát a székébe.

- Pofa be! – ült le a barátjával szembe. Nézte, ahogy Lucien megissza poharának tartalmát, és ismét újra tölti. Gabriell ismerte már annyira, hogy tudja, hogy az ötödik pohár whiskeyig van ideje, addig Lucien valamelyest képes józanul gondolkozni, utána pedig, olyanokat tesz, amiért később bűntudat fogja mardosni. – Mi a francot csináltál megint?

- Én mit csináltam? Hogy én? – kezdett neki a harmadik pohárnak. – Miért hiszi mindenki, hogy én cseszek el mindig, mindent?

- Mert rohadt nagy seggfej tudsz lenni! – vágta rá azonnal.

- Nem csináltam semmit! – ivott egy kortyot, de nem nézett a barátjára. Gabriell tudta, hogy Lucien hazudik.

- Értem. – bólintott. – Ez meg is magyarázza, hogy Camille miért sír oda fent. – mivel Lucien semmit nem reagált erre, Gabriell felsóhajtott. – Ő megértett volna téged és nem ítélt, volna el. Melletted lett volna, de te összetörted. Mi sem leszünk itt mindig Lucien! – mondta lemondóan.

- Remek! – felelte és ismét megitta az összes whiskeyt, majd újra töltött. – Egyéb valami? – nézett félszemmel rá.

- Igen, van. – állt fel és nézett, a félig már részeg barátjára. – Az ötödiknél állj meg! – meg sem várta, hogy válaszoljon, elindult az emeletre.

- Nem vagy az anyám, ő már rég halott! – Gabriell az ajtóban volt már, mikor Lucien felelt.

- Valóban nem vagyok az anyád, igen furcsa is lenne, de néha, úgy érzem magam. – Gabriell becsukta az ajtót, és magára hagyta Lucien a whiskeye társaságában.

Lucient már nem érdekelte semmi. Képtelen volt rá bírni az agyát, hogy józanul gondolkozzon. Megitta az ötödik pohár alkoholt is. Tudta, hogy meg kellene állni, hogy nem kellene többet innia, de még is, kitöltötte a hatodik poharat is. Majd a hetediket és a nyolcadikat is.

***

- Hogy van? – kérdezte Gabriell, amikor belépett Lionella szobájába és leült a karosszékbe. A fekete hajú lány az ágyon feküdt, mellette Camille összegömbölyödve. 

- A körülményekhez képest, jól. – felelte egy fanyar mosoly kíséretében. Mind a ketten hallották a veszekedésüket, Lionella gyanította, hogy a házban mindenki hallotta, a vihar ellenében is.

- Megint elcseszi! – mormogja Gabriell. Lionella pontosan tudja, mire gondol a férfi. Lenézett az alvó barátnőjére.

- Nem fogja – felei és betakarja Camillet, majd fel kell és leül Gabriell mellé. – Csak, felkészületlenül érte Cam kifakadása, ennyi – vonja meg a vállát, és közben fohászkodik, hogy igaza legyen.

- Legalább egyikünk optimista – nevet fel szárazon.

- Shh! – csap a kezére és már amennyire tőle telik, mérgesen néz a férfira. – Visszatérve…-nézett figyelmeztetően a férfira, mire az csak elvigyorodott. - … ez most más, mint évekkel ezelőtt. – mondta komolyan, majd Camille felé fordult, hogy megbizonyosodjon róla, valóban alszik e. Camille egyenletesen vette a levegőt, halkan szuszogott. A kinti vihar is, kissé alább hagyott. – Más, mint ami Daniellaval volt. Ebben egészen biztos vagyok! – nézett ismét a férfira.

- Miért? – egyszerű kérdés volt, Lionella még is elgondolkozott rajta, mielőtt felelt volna.

- Mert az egy irányú volt – Gabriell azonnal megértette.

- Daniella nem szerette Lucient, azt szerette, amilyen van, és ezért, bármit képes lett volna megtenni. – fejtette ki gondolatát Gabe.

- Még azt is eljátszotta, hogy szereti a bátyám. De…

-… de a nászéjszakán minden kiderült, Lucien megint magába zárkózott és elvállt. – bólintott.

- Így van. Meg tudtam volna ölni azt a nőt, ha épp nem Párizsban vagyok – szorított ökölbe a kezeit.

- Én sem voltam itt az esküvőn – nézett meglepetten. Lionella összezavarodott egy pillanatra.

- Mindig is egy álnok kígyó volt – nyugtázta.

Pillanatokig csendben ültek, majd hirtelen a kapu nyikorgó hangjára lettek figyelmesek. Mind a ketten azonnal az ablakhoz szaladtak. Lucien alakját látták megvilágítva a kinti fényben, Ambrózian ülve.

- Nincs rajta nyereg! – rémült meg Lionella.

- Ez még nem is lenne baj, ha nem lenne sakál részeg! – Gabriell azonnal kiviharzott a szobából.

Lionella figyelte mikor tűnik fel a férfi alakja az udvaron, de mire kért, Lucien már eltűnt, ő, pedig nagyon is jól tudta, hova megy a bátya és azt is, hogy ezzel mindent tönkre tehet egy életre.

- Ne csinálj hülyeséget bátyó…-suttogta. Pedig tudta, hogy azt fog csinálni. Amikor megfordult, Camille barna szemeivel találta magát szembe. Már több mint egy hete nem látta, ragyogó zöldes szemeit és hiányzik neki, hiányzik neki a barátnője. – Cam?

- Jól vagyok! – De Lio látta, hogy nincs jól. Oda sétált és leült mellé az ágyra, Camille pedig felült. –Szóval, Daniella….

- Igen – Hosszú percekig csak ültek és nem szóltak. Camille az ujjait tördelte. Szeme elvesztette korábbi ragyogását.

Lionella együtt érzett vele. Nem lehetett könnyű, amiken keresztül ment. Ő is ismerte a gyászt, a mély fájdalmat, ami belűről próbálja meg elpusztítani. De azt is tudta, hogy idővel, újra kisüt majd a nap és helyre áll minden. Megfogta vörös hajú barátnője kezét és megszorította azt.

Most, legszívesebben megütné a bátyát valami naggyal, nehézzel és jó erősen, hogy észhez térítse. El fogja veszíteni Camet, ha így folytatja, és nem fogja hibáztatni barátnőjét, amiért nem küzd tovább.

- Figyelj! – fordult szembe a lánnyal. – A bátyám egy marha. Ez köztudott tény, de a szíve mélyén, jó ember és tud szeretni. Nem mesélhetek neked többet Daniellaról, mert nem az én dolgom, de mesélhetek másról. – Camille felnézett rá.

- Én… nem is tudom – fordította el a fejét.

- Sok időnk van, amíg Gabriell vissza nem ér azzal a tökfejjel – mosolyodott el. Akárhányszor Gabriellre gondolt, a szíve, mindig meglágyult. Nem volt közömbös a férfi iránt, ez már egészen biztos. Kár lett volna tagadni is.

- Mit kerestetek a kórházban? – Egy pillanatra váratlanul érte a kérdés, de gyorsan összeszedte magát. Felsóhajtott és leszállt az ágyról. Az asztalához ment, a fiókból, pedig elővette a vörös laptopját.

Ezt ő nem mondhatja el, nincs hozzá joga. Visszaült a Camille mellé, aki értetlenül nézett rá. Ő csak felemelte a mutató ujját, jelezve, hogy várjon pár percet. A laptop kicsit fura hangokat kiadva, kelt életre. Amint a képernyő betöltött, Lionella elmosolyodott. A háttérképen ő volt, meg a bátya az Eiffel-torony előtt. Lucien éppen a levegőbe kapva emeli fel és öleli szorosan magához. Mindig különleges volt, amikor a bátyja meglátogatta őt Quinn nénikéjénél. Oldalra lesett. Látta, hogy ez a kép barátnője arcára is halvány mosolyt csalt.

A képernyő jobb sarkában látta az időt. Hajnali fél 4 volt. Igazán remélte, hogy fent találja, semmi kedve nem volt telefonálgatni. Az egérrel a Skypera ment és várta, hogy betöltsön.

- Biztosan emlékszel Colinra – mondta miközben beírta a felhasználó nevét és a jelszavát.

- Persze, ő hozta el Mitchaellt – bólintott.

Végre betöltött és megjelentek a Skype ismerősei. Lionella elhatározta, hogy minél hamarabb vesz egy új gépet, ami gyorsabb, mint egy öreg bácsi, aki épp a zebrán akar átkelni bottal a kezében.

- Remek – elkezdte lefelé görgetni az ismerőseit. Amíg Franciaországban élt eléggé megszaporodtak.

- Nem nagyon értem az összefüggést – vett egy párnát az ölébe.

- Majd mindjárt megérted – ujjai sebesen szántották a billentyűzetet. Olykor pityegés hangozz fel és pötyögés. Camille várt, de még mindig nem értett semmi, Lionella pedig semmit se mondott neki, majd megjelent a képernyőn egy ikon. Colin Flinn hívja önt, fogadja a hívást?

- Most választhatsz. Ha fogadom, mindent megtudsz, ha nem, akkor talán soha – Camille egyáltalán nem értette az egészet, de bólintott. Lioenlla a zöld ikonra kattintott, mire e képernyőn Colin jelent meg.

- Szép estét a hölgyeknek! – kicsit recsegett a vonal, de azért jól lehetett hallani, de ami a kép minőségét illeti, nem volt túl fényes.

- Ne haragudj Col, hogy ilyen későn zavarlak – mosolygott Lionella. Valójában egyáltalán nem bánta. Már egy ideje rosszul érezte magát, amiatt, hogy titkolóznia kell.

- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ettől még nyugodtan fog telni az éjszakád  El – nevetett fel. Mellette Camille bocsánatkérően lesett a férfira. Lionella észrevette, hogy Colin egyre sűrűbben les barátnőjére és halványan elmosolyodott. Fohászkodott, hogy minden rendben menjen.

***

Lucien élvezte, ahogy a levegő az arcába csap, ahogy Ambróziaval egybe olvad, még úgy is, hogy nem tudott tisztán gondolkodni. Ha nem lenne tapasztalt lovas, már rég a paták alatt kötött volna ki.

De Lucien tapasztalt lovas volt, a faluban talán a legtapasztaltabb. Egyedül Camille volt képes arra, hogy legyőzze.

Camille

Mint valami ige. Jól esett kimondania a nevét. Nem tudta felidézni, miért gurult el hirtelen az agya.

Megsarkantyúzta a lovát és sebesebben száguldott. Körülötte erdő terült el. Lassan elérte útjának végét és az agya is kezdett kitisztulni. Ambrózia is felismerhette a helyett, az ismerős nagy házat, mert lassított. Vágtából, könnyű ügetésbe vette a tempót. A házban még égtek a lámpák, nem is számított másra.

Éppen, hogy az ajtóhoz ért, az szélesen kitárult és egy magas, karcsú, rövid barna hajú nő állt az ajtóban.

- Micsoda meglepetés – mondta és az ajtónak dőlt. Nem viselt mást, csak egy köntöst és alatta egy hálóinget. Lucien még mindig a lovon ült és onnan figyelte a nőt. Az igazat megvallva, nem volt benne biztos, hogyha most leszállna, két lábbal érkezne a földön. – Mennyit ittál Lucien? – erre a férfi felnevetett. Persze, hogy észrevette. Pont Daniella Moear ne venné észre, hogy részeg.  

- Nem eleget – felelte. Megkísérelte a leszállást, de ahogy elkezdett csúszni, már tudta, hogy nem lesz olyan elegáns a leszállása, mint Camillenak.

Camille

Térddel érkezett a földre. Még így is elegánsabb, mint amire számítottam!  A nő, hangosan felkacagott.

- Santiago! – kiabált. Pár percen belül, a ház oldalánál egy magas férfi jelent meg. Lucien még sosem látta, de különösebben nem is érdekelte, hogy ki az. A karja alá nyúlt és segített neki felkelni, majd betámogatta a házba. – Mindig tudtam, hogy egy napon, visszatérsz hozzám. - simogatta meg az arcát. Lucien elkapta a csuklóját és magához rántotta. Cédrus illatot árasztott. Santiago időközben eltűnt, ki tudja hova, Lucien pedig nem foglalkozott vele.

Forró csókba vonta a lány ajkait. Kezei ne indultak vándorútra, nem fedezte fel a test minden porcikáit. Gyorsan megszabadult a női ruháktól, majd a sajátjától is, és Daniellaval együtt a kanapéra zuhant.

Nem tudja miért jött ide, de ha már itt volt, ki élvezte a helyzetet és beletemetkezett Daniella testébe, de hiába szeretkezett ezzel a nővel, az agya csak egy nevet suttogott neki.

Juliette

Az ajtó kinyílt, Lucien pedig felkapta a fejét. Először, azt gondolta, hogy Santago vagy ki a csoda jött vissza, de helyette, legjobb barátja, világos barna tekintetével találkozott. Daniella sikítva kapta magához az egyik ruhadarabját, és fedte el vele kebleit. A többi testrészét, pedig Lucien takarta. Még mindig a nőben volt, és úgy látszott Gabriellt ez egy cseppet sem zavarja. Barátja pizsamában jött utána. Kintről pedig lónyerítés, valószínűleg, Lahal, Gabe lova volt az.

- Azt hittem…- kezdett bele a mondandójába, de mintha nem tudta volna, mit mondjon.

- Mit hittél? – kérdezte Lucien.  

- Hogy megváltoztál – majd megfordult és kiindult a házból, de a küszöbnél megtoppant és visszanézett egykori barátjára. – Azért, azt ne felejtsd el, hogy ez az a nő, aki ezt tette veled és az a nő, aki mindent megtett volna érted, otthon, az igazi otthonodban vár – tett egy lépést hátra. – Holnap kora hajnalban elutazom. Lio és Cam azt mondták velem, tartanak. Csak gondoltam szólók – majd kilépett a csöpögő esőbe és becsukta az ajtót. Lucien pedig csak bámulta a csukott ajtót.     

Kampány

Sziasztok Rózsák! 

Nos, a helyzet a következő. A rész készül, hamarosan kint is lesz. De, előtte szívességet szeretnék kérni. Indultam egy versenyen és szeretném, ha szavaznátok! EZEN az oldalon megtehetitek! Nagyon- nagyon hálás lennék érte!

Ölel;

Amnestia 

Tizenhetedik fejezet - A játék elkezdődött

„Mindig úgy gondoltam, hogy az ember sosem tévedhet el igazán, ha tudja, mi van a szívében. Most mégis attól félek, hogy eltévedek, ha nem tudom meg, mi van a tiédben.”

- Jem Carstairs -

Gyertyák világították be a kápolna sötét szegleteit. 

A Serenty sírboltban helyezik örök nyugalomra Blythe testét. Néma csend honolt bent. A szertartás már lezajlott és már csak a közeli hozzátartozók maradtak a helyiségben. Ő is annak számított. A sarokban állt és figyelte az embereket. Őszinte gyászt látott, ami megdöbbentette. A legtöbb ilyen eseményen, sokan megjátsszák magukat, de itt nem. Új arcokat is látott, ami már egyáltalán nem lepte meg. Blythe már mesélt rólunk, szinte ismerte őket.

Egy hosszú, vörös hajú lány lépett oda mellé. Szemei még könnyeitől csillogtak. Arca beesett volt. Látszott hogy nem evett túl sokat az utóbbi időben és az alvást sem vitte túlzásba. Szó nélkül megölelte. Mind kettőjük vállát újra a sírás hullámai rázták. Túl nagy volt a szívükön ejtett seb. 

- Köszönöm, hogy eljöttek! – Szorította meg Camille kezeit. Az olyan apró és törékeny kezeket. Hihetetlen, még is mennyire kordába tudja tartani a lovakat. 

Udvarias szavakat voltak és csak az illem diktálta, de még is örült. Nem lett volna csoda, ha ő is társul Carolinehoz és Dimitrihez, és távoznak a szertartás után. 

- Ne butáskodj Dee, ez természetes! – Hangja fojtott volt, még mindig a könnyeivel küzdött. A lány mögött egy magas, fekete hajú férfi jelent meg. Azonnal felismerte, nagyon jól tudta ki is ez az ember. – Dee, had mutassam be, Lucien Basst. Lucien, ő Blythe unokahúga Diamond Bliss. – Dee kezet nyújtott a férfinek, aki gyengéden szorította meg azt. 

- Részvétem! – hajtotta meg enyhén a fejét. 

- Köszönöm! Ahogy azt is, hogy ma itt volt és részt vett a ceremónián. – Picit oldalra fordul és a frissen fel ravatalozott sírt figyelte. – Sokat jelentene neki! – Nem fordult vissza. Újra és újra a sírra vésett feliratot olvasta. 

Blythe Moniqa Serenty

1993. szeptember 3. – 2014. április 19.

Örökké a szívünkben őrzünk!

Örökké a lányunk leszel!

Örökké a barátunk maradsz!

- Nem tudtam, hogy a második neve az, hogy Moniqa – szólalt meg Lucien. Valóban, ezt nagyon kevesen tudták. Mindenkinek volt második neve, amit csak a családtagok tudtak és csak az anyakönyvi kivonatban volt feljegyezve, minden más helyen, egyszerűen kihagyták. Ez a név pedig, csak az övék volt. Blythe és az övé. 

- Nem is verte nagydobra – visszafordult. Camille a férfi vállára hajtotta a fejét, kezeik összekulcsolva. Látod Blee, igazad lett! Mint mindig! 

***

A férfi gondosan ügyelt rá, hogy az asztal alá ragasztott diktafon ne legyen észrevehető. Megtörölte izzadságtól nedves kezeit farmernadrág anyagába. Ezen áll vagy bukik minden. Eddig minden simán ment, továbbra is így kell maradnia. Körbe pillantott, majd az órájára lesett. Hamarosan itt az idő. 

Egy kis forgalmú londoni kávézót választott találkozóhelyül. Tökéletes hely, a közös ügyük megbeszélésére. A felszolgáló lány ismét oda lépett hozzá és az asztalra helyezte a kávét, míg a vele szembe ülő részre csak egy limonádét tett. 

Amikor megszólalt az ajtócsengő, felöltötte szokványos, érzelem mentes maszkját. Ahogy a várt vendége mellé érkezett, felállt. 

- Üdvözlöm! – Jobb kezével, hellyel kínálta, majd ő maga is helyet foglalt. – Bátorkodtam rendelni. Ha jól emlékszem, a múltkor is limonádét ivott. – Hangja szokványos, semmit sem sejtő. 

- Köszönöm! – Levetette fekete sapkáját és a mellette lévő székre, helyezte, elázott kabátját, pedig a széktámlájára terítette. – Térjünk is a lényegre! – A férfi értette, mire gondol. Elővette a fekete akta táskáját és kivette belőle a papírokat. 

- Itt van minden, ahogy kérte. – Miközben átnyújtotta a papírköteget, másik kezével észrevétlenül ellenőrizte a diktafont. Remek, eddig minden a terv szerint alakul. 

Vendége átvette tőle a papírköteget, majd gyorsan átfutotta azokat. Szeme elégedetten villant a férfira. 

- Teljes mértékig le vagyok nyűgözve, Mr. Ashton! – Az asztalra helyezte a papírhalmot és kortyolt egyet a limonádéjából. – Én sem voltam tétlen! De előtte, itt a fizetsége. – Két halom pénzköteg landolt Mr. Asthonnal szemben. Cinikus mosolyra húzta a száját. 

- Önnel, mindig öröm az üzlet! – felkapta a pénzt és belehelyezte a táskába. – Most pedig, árulja el, mivel töltötte az elmúlt három napot! – Itt az idő. 

- Megöltem Blythe Serentyt! – A férfi képtelen volt leplezni meglepettségét. Ez lehetetlen. Még is hogy az ördögbe? – Látom, meglepi a hír. 

- Az nem kifejezés Uram! – Eddig azt hitte, minden lépéséről tud, de tévedett, ez a férfi, sokkal eszesebb, mint gondolta. 

- Az a buta liba, Mr. Ashton, túl közel került a megoldáshoz, mielőtt rárobbant a gyár. – hátra dőlt, mint aki jól végezte dolgát. Mosolya, igazán büszke volt. Ashtonnak kedve támadt volna jól arcon törölni, de türtőztette magát. Lesz még rá alkalmam! Ezzel nyugtatta magát. – Reméltem, hogy belehal, de sajnos nem így történt. Óvintézkedésekre volt szükség. – Felvette poharát és kiürítette a tartalmát. Intett a pincérnek és rendelt még egy pohár limonádét. 

- Miféle óvintézkedések? – Tudta, hogy ez a kérdése, igen meredek. De tudnia kellett. 

- Ópiumot fecskendeztettem az infúziójába! Ópium túladagolásban halt meg a kicsike! – Felnevetett. Ashton ökölbe szorította a kezét. Aljas, szarházi, rohadék! 

- Okos! Az ópium elég hamar, eltűnik a szervezetből. Ha szerencsénk van, sosem jönnek rá! – Hangja, még számára is idegen volt, de fent kellett tartani a látszatot. – Nekem mi lesz a dolgom? 

- Figyeld továbbra is és jelents nekem. – A pincér léptett oda. Mind a ketten elhallgattak. A lány, csak egy pillanatig maradt, majd el is tűnt. Okos kislány! – Ezen felül, a vénlány, minél hamarabb szabaduljon meg a lánytól. Had szenvedjen a rohadék! – Semmi kétség nem fér hozzá, ezt a férfit felemésztette a bosszúvágy. 

- Melyik lányt, Uram? – Kikellet mondani a nevét, különben semmit sem ér beszélgetésük ezen része. Gyerünk! Beszélj!

- Ideje megszabadulnunk a másik ikertől is. Tegyétek el láb alól, Lionella Basst! – Hamarosan, te aljas rohadék, elkaplak! Már csak némi információ és a rácsok mögül szemlélheted a világot, ezt garantálom! 

***

Camille, Lionella, Diamond, Lucien, és Gabriell talpig feketébe öltözve ültek Grower egykor szalonként működő helyiségében. A csend, ami rájuk telepedett, nem volt nyomasztó, nem követelt hangot. Békés csend volt. 

Lucien karját, Camille derekán nyugtatta. Az elmúlt pár napban, elválaszthatatlanok voltak. Blythe halálával, Camille visszaköltözött Growerbe. Egy hete ismét itt él, bár olykor inkább hasonlított egy szellemre, mint sem egy lányra. Az egyezségük újra életbe lépett, bár, ő már nem látta sok értelmét. Vagy így, vagy úgy, de mindenképpen segítene neki és a gyárnak is. Viszont, vannak dolgok, amik még számára is ismeretelenek. Nyitott kérdések. 

Hogyan halhatott meg ilyen hirtelen Blythe? Mi ez a sok robbanás a gyárban? Főleg, akkor, amikor Camillehoz közeli emberek vannak ott? Ezek csak kevesek a sok megválaszolatlan kérdések közül. 

- Meddig maradsz Diamond? – Lucien tudta, Camille csak azért tette fel ezt a kérdést, hogy elterelje a gondolatit. 

Kezdett aggódni. Egészen biztos benne, hogy Camille fogyott, legalább három kilót, ha nem négyet. Alig egy hét alatt. Szinte semmit sem alszik. Az egészben a legrémesebb, hogy megkérte, had aludjon külön. Csak ezekben az órákban váltak el egymástól. Biztos volt benne, hogy éjjelente sír. Sír a nagyapja miatt, s sír Blythe elvesztése miatt. Ezekben az órákban akart a leginkább mellette lenni, de tudta, hagynia kell időt neki. De vajon mennyit?

- Pár hétig, amíg Caroline és Dimitri jobban nem lesz. Utána visszamegyek Washingtonba. – Lucien szóra nyitotta a száját, amikor Keenan jelent meg az ajtóban. 

- Uram, a rendőrségtől vannak itt! – Camille összerezzent mellette. Felállt, megcsókolta a lány fejét. 

- Nincsen semmi baj. - suttogta a fülébe. – Egy pillanat és jövök! – Majd kisített és egyenesen a dolgozószobájába ment.  

Pár pillanattal később léptek zaja tűnt fel. Fejét hátra fordította, és egyáltalán nem lepte meg, az, akit látott. 

- Jobb, ha én is megyek, és akkor talán garantált, hogy mindenki épségben, de főként élve távozik a helyiségből – Lucien félmosolyra húzta a száját. 

- Nagyon szellemes – felelte barátjának. Végül is, ártani, nem árthat, ha Gabe itt van.

Amikor beléptek, Lucient nem érte meglepetésként, hogy ugyanaz a két nyomozóval találta magát szemben, akik a szülei halálával kapcsolatban is nyomoztak. 

Gabriell az ablakhoz lépett, mint mindig, ha ilyen vagy hasonló helyzet állt elő, ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy folyton rendőrök jártak hozzá. Esetleg nyomozók, FBI-osok, CIA-sok és a többi rend fent tartó szervezet. 

Megkerülte az asztalt és helyet foglalt. Egyáltalán nem volt udvarias, ismét a régi Lucien volt. 

- Miss. Dasher és Mr. Rusher, minek köszönhetem kellemetlen látogatásuk? – Mai napig állítja, hogy ezek összebeszéltek és rímelő nevet választottak maguknak. Esélytelen, hogy valakiket ennyire hasonlóan anyakönyvezzenek és társak is, legyenek. Ki van zárva. 

- Blythe Serenty. Mond valamit önnek ez a név, Lord Bass? – Tudni kell, hogy Lucien ki nem állhatja, ha valaki a „Lord” megnevezést használja, de ők kettőjük esetében, szó szerint követelte. 

- Mr. Rusher, pontosan tudja a választ. Hagyjuk ki a felesleges köröket és térjünk a lényegre! – Miss. Dasher magas volt, de nem nőt olyan nagyra, mint a társa, Mr. Rusher. Kicsit gömbölyded alakú. Lucien gyanította, hogy a nő gyermeket vár. Egyáltalán nem lenne furcsa, ha Austin Dusher lenne az apa. Hosszú szőke haja fonatban omlott a vállára, kék szemeiben melegség és értelem bújt, nem úgy, mint Rusherébe. Határozottan szívesebben beszélgetett vele, mint a társával, akinél még egy hangyába is több értelem szorult. 

Mind a ketten, harmincas éveik elején járhatnak. Fekete kosztümnadrág, fehér ing és pisztoly a derékon. Összesem lehet őket téveszteni más rendőrökkel. 

- Miért van, Lord Bass, hogy ha valami történik Castel Comeban, ott előkerül a maga neve is? – Miss. Dasher vette át a szót, Lucien legnagyobb örömére. Nem mintha különösebben szeret rendőrökkel beszélni. Huszonöt éves létére többször beszélt már rendőrökkel, mint bárki más a faluban. Mit lehet mondani, mindig megtalálják valamiért. Biztos az elragadó személyisége miatt. 

- Ez egy kis falu Miss. Nadia – tárja szét a karjait. – Ismer mindenki, mindenkit. Többnyire. Én, pedig egy Gróf vagyok, még is mit gondol? Mindenhol ott vagyok. Mint említettem ez egy kis falu, egy Gróffal, egyáltalán nem hétköznapi. – Pontosan tudja, hogy ezzel nem adott választ a kérdésre. A probléma viszont az volt, hogy ő maga sem értette, hogy kerülhetett elő a neve mindig. 

- Ez is egy érdekes dolog, Mr. Lucien. Ha ön egy Gróf és nem kis vagyon tulajdonosa, még is miért él itt és miért nem költözik Londonba, mint a barátja? – fordult Gabriell felé. A férfi összehúzott szemmel méregette a két rendőrt. Lucien figyelmét nem kerülte el a megszólítás hirtelen váltása. – Bár, szívesen meghallgatnám a válaszát, nem ezért jöttünk! – Az asztalra könyökölt és úgy hallgatta, a kér rendőr mondani valóját. Időközben Gabriell, Lucien mögé állt és néha, közbe szólt. 

- Lehetetlen! Ha évekig dolgoztak az ügyön, nem értem, miért csak most avatnak be minket! – Gabriell felháborodása jogos volt. Lucien maga is dühös volt, nem is kicsit.  

- Mondja, Miss. Nadia, ezek a feltevések, amiket állít, mennyire biztosak? – Mélyen a nő szemébe nézett. Ha hazudik, vagy eltitkol valamit, azt azonnal meg fogja tudni. Észre fogja venni, észre kell vennie.  

- Szászázalékig! – Hangja magabiztosan csengett. Mi a fészkes pokol folyik itt?

***

Diamond a rendőrök érkezésével jobbnak látta távozni. Dimitri és Caroline a konyhában tettek-vettek, csak hogy eltereljék a figyelmüket. Különösebben észre sem vették, hogy ő, pedig haza ért. Diamond úgy gondolta, azt se vennék észre, ha mellettük robbanna fel egy atombomba. Ez, pedig nem volt meglepő, hisz meghalt a lányuk, merje valaki a szemükre vetni, hogy nem tudnak a világról, és majd ő gondoskodik arról, hogy ilyen többet ne forduljon elő. 

Kezdett egyre ingerültebb lenni. 

Ahelyett, hogy a saját szobájába ment volna, egyenesen Bytheéba vette az irányt. 

Mindig szorosan kötődtek egymáshoz, mintha testvérek lennének, hisz, szinte annak is számítanak, egy napon születtek. Pár röpke órácska eltéréssel. Mind ezt még az is tetézi, hogy a második nevük is megegyezik. Az anyukáik, nagyon egy rugón kattogtak annak idején. 

Talán ezért esett térde abban a pillanatban, amint belépett a szobába és megérezte az illatát. Nem hallhatott meg. Nem! Még mindig azt várja, hogy belépjen a szobába, vagy hogy csörögjön a telefonja, azzal az átkozott, idegesítő High School Mucial – Fabolous számmal. De nem fog megtörténni, soha többé nem fogja hallani Blee hangját. 

Hátát a falnak vetett, térdeit szorosan magához ölelte. Úgy érezte, széthullik, hogy már nem marad semmije. 

Tisztán, mint a legélesebb pillanat emlékszik az utolsó látogatására Washingtonban. 

Rezegni kezdett a blézere zsebe. Nagy kínkeservesen előhalászta a telefont. 

Maddox Leve

Nem tudta mit tegyen, így lenyomta a fogadás gombot. 

- Te nőszemély, azt hittem már sosem veszed fel! – Hangja könnyed volt és meglepően megnyugtató. Diamond vett egy mély levegőt, de az sem segített. Képtelen volt anélkül megszólalni, hogy szavai ne könnyekbe torkolljanak. – Hé, Dee, a frászt hozod rám. Mi van? – Maddox még nem tudja. Hogyan is tudhatná, hisz senki nem volt, aki elmondja neki. 

- Maddox… Blythe meghalt!   

***

Camille a szobájában feküdt és a mennyezetet bámulta. Odakint korom sötét volt. Villámlott. Hamarosan óriási vihar lesz, ő, pedig a takaró alatt fog remegni. Mindig is félt a vihartól, de fogalma sincs, miért.

Rettegett a viharoktól. Újabban, mindentől rettegett. Megint villámlott egyet, de ezt már egy kisebb dörgés is követte. Szorosan magához ölelte a térdeit, takaróját, pedig állig húzta, mintha az, mindentől megvédené. Azon gondolkozott, mit mondhattak ma a rendőrök. Lucien és Gabe semmiről sem számoltak be. Azzal nyugtatta őt a férfi, hogy még nem kell ezzel foglalkoznia. Ahogy az is furdalta már egy ideje az oldalát, hogy mit kereshettek akkor Lionelláék a kórházban, Colin Claire és Michaell társaságában. Annyi mindent nem tudott még, és senki nem beszélt.

Jobban belegondolva, lehet, hogy az agya képtelen lenne bármit is feldolgozni.

Újabb dörgés és villámlás. Teste összerándult. Ajkait úgy harapdálta már, hogy érezte fémes ízét a szájában.

A folyosóról léptek hangoztak fel. Camille már a fülében érezte szíve dobogását és a további dörgés, villámlás sem segített neki. Halk kopogás az ajtaján. Meg akart szólalni, de képtelen volt rá. Majd egy hatalmasat dörrent az ég, ő, pedig felsikoltott.

Az ajtó kinyílt, de nem látott senkit, a takarót a fejére húzta és úgy várta, hogy vége legyen mindennek. De nem lett vége. Továbbra is villámlott. Az eső kopogtatta az ablakokat.

- Shhh… - jött egy ismerős hang, majd megérezte az illatot. Lerántotta magáról a takarót és Lucien karjaiba, vetette magát. Szorosan ölelte a férfit. Még az sem érdekelte, hogy csak egy hálóing van rajta semmi más, mert végre biztonságban érezte magát. – Ez csak egy vihar! Minden rendben! – de valójában semmi nem volt rendben. Mély levegőt vett. A férfi illata, megnyugtatta.

- Köszönöm… - suttogta a férfi pólójába. Érezte, ahogy Lucien ajkai a fejét érintik. Ez már szinte ösztönös mozdulat volt. El nem tudta képzelni, mi lesz az egyezségük lejárta után. Amikor mind ez elkezdődött, szerelemről szó sem volt. Úgy gondolta, hogy itt él majd és pont. Lucien segít, ő, pedig tovább lép. Semmiféle érzelem nem szerepelt az alkuban.

Még mindig nem tudja, hogy Luciennek mi is a véleménye az egyezségükről. Igazából, most nem is érdekelte.

Villámlott és fény töltötte be a szobát. Még ha csak egy röpke pillanatra is, de látta magukat az ablakon visszatükröződni. Rá kellett jönnie, hogy tökéletesen illett a karjaiba. Itt képes lenne újra otthon érezni magát. De nem álltatja magát, a férfi még nem biztos az érzelmeiben, ő, pedig képtelen lenne újabb csapást elviselni. Az már, teljesen összetörné.  

- Jó nagy gubancot csináltunk nem igaz? – suttogta a férfi. Kicsit, - hogy minél kevésbé kelljen eltávolodnia a férfitől – felemelte a fejét és belenézett azokba a sötét örvényekben, melyekben mindig és örökké el fog veszni.

- Igaz.

- Mit tegyünk? – szorosabban fogta karjait a lánykörül. Istenem, mennyire jól esett, hogy még érezheti, van valakije. Hogy nincs egyedül.

- Legyünk nyíltak! – mondta.

- Akkor nagyon-nagyon sok minden kellene megbeszélnünk, és szerintem egyikre sem állsz még készen. – Talán igaza volt, de ez a mondat, elfeledtette Camilleal, hogy odakint hatalmas vihar tombol. Ereit düh kezdte perzselni.

- Ezt, hogy érted? – húzódott távolabb a férfitől, de azért ott maradt a közelébe.

- Jules…

- Nincs Jules! Hogy értetted ezt Lucien? – hangja megemelkedett. Valamit titkol. Mindenki titkol valamit! Hát már senkiben sem bízhat meg!

- Jules, nem hiszem…

- Nem érdekel, hogy mit hiszel és mit nem! – ugrott ki az ágyból. Nagyon dühös volt. Elege van, hogy semmit sem ért. Elege van a titkokból, és elege van abból is, hogy egy olyan férfiba szerelmes, aki nem viszonozza ezt.

Kezeit az ajkaihoz emelte. Istenem! Ezt, így még soha nem mondta ki. Tudta, hogy szereti. De, szereti ő Lionellát, Gabriellt, Keenant, de, hogy szerelmes legyen? Oh, istenem, mibe keveredett már megint?

- Jules?

Nem tudta, hogy mit válaszolhatott volna. Már, azt is elfelejtette, hogy miért lett dühös. Pedig az előbb, határozottan dühös volt, az előtte álló férfira. Lucien értetlen arcot vágott, amit teljese meg is tudott érteni. Úgy robbant ki, mint egy vulkán. Az ereje fogytán volt. Újra kell építenie az életét, de amíg nem tudja, hogy mit érez a férfi…

- Jules?

Teljesen tanácstalan volt. Blythe tudná, mit kellene tenni. Annyi minden megváltozott. Hogy fordulhatott minden ennyire rosszra? Elvesztette a nagyapját, majd a legjobb barátnőjét. Lassan érzékelte, hogy Lucien szólítja.

- Jules?

- Igen?

- Minden rendben? – Lucien még mindig az ágyon ült és most egyenesen őt nézte. Olykor egy villám fénnyel töltötte meg a szobát. Ilyenkor, látta, hogy a férfi arcán aggodalom tükröződik. Gyönyörű szemei pedig, rabul ejtették.

- Én… - mutatóujját a lüktető halántékához szorította. A feje majd szétrobbant.

- Jules. Ki vagy akadva, ami érhető. Az elmúlt két hónapban több minden történt veled, mint bárki mással. – a férfinak igaza van. Le kell nyugodnia. Semmilyen más helyzetet sem fog tudni kezelni, ha most összeomlik.

Hatalmasat dörrent az ég.

***

Camille egyik pillanatban még előtte állt egy szál hálóingem, utána, pedig már rajta feküdt és szorosan markolta a pulóverét. Nem is tudta eldönteni, hogy most hálásnak kellene lennie a viharnak vagy sem.

Simogatni kezdte a hátát. Camille remegett. Még most sem értette, hogy a csudába félhet valaki ennyire egy vihartól. De mindenkétséget kizáróan lehetséges volt ennyire tartani a vihartól.

Fejét lehajtva, megcsókolta a lány fülcimpáját, mire azt újabb remegés hulláma rázta meg. Mosoly terült szét az arcán. Most simán elcsábíthatná. Nem szeretkeztek azóta, hogy eljöttek Camille lakásából. Nem mintha alkalom is lett volna rá, vagy a helyzet megengedné, de a pokolba is, kívánta ezt a nőt. Az sem sokat segített, hogy egy nagyon vékony anyag volt mindössze rakta. Érezte, milyen eszeveszetten dobog a szíve.

Keze lesiklott a lány derekára és egy könnyed mozdulattal ő került felűre. A lány combjai közé térdelt és lenézett rá. Azok a zöld szemek, melyek álmában is kísértik.

- Megígérem, hogy minden kérdésedre válaszolok, de nem ma – hangja nyugodt volt. Magát is meglepte ezzel, de tudta, hogy Camille nem tudna megbírózni most ezekkel.

Itt már nem csak a rendőrök voltak a gond, hanem számos egyéb baj is akadt. Arabella feltűnően meghúzta magát a vendégépületben. Szinte sosem jön a főépületbe, csak a felettébb szükséges. Lucien érezte az ereiben, hogy az a boszorka forral valamit. Eközben ott volt az is, hogy akadt egy fantasztikus lehetőség arra, hogy kijátsszák a szabályt és akár feleségül is tudja venni Camillet. Még ezt is el kell mondani neki.

- De…

- Jules! Figyelj rám! – hangja ellentmondást nem tűrő volt. – Mindent el fogok mondani neked, de nem ma. Holnap. Amikor kipihented magad! Ma volt Blythe temetése, nem hiszem, hogy szükséges lenne még ennél is több mindennel terhelni – lehelt egy csókot a lány homlokára. Nézte, ahogy az érzelmek lejátszódnak a lány arcán. Végül feladja.

- Rendben. – csücsöritett. Újabb villámlás tört be a szobába és egy hatalmas menydörgés. A lány pillanatok alatt karolta át Lucien nyakát.

- Valld csak be! Csak hozzám akarsz bújni. – hecceli a lányt. Camille hitetlenkedve néz rá és egy jó erős ütést, mér a férfi mellkasára.

- Idióta!

- De a te idiótád! – ajka puhán, lágyan érinti Camille rózsaszín ajakit.