Tizennyolcadik fejezet - Tudnom kellett volna!

Sziasztok nyári Rózsák!

Sajnálom, hogy ilyen sokat késett a rész, de nem igen volt időm írni és hát, most itt van. Kellemes olvasást kívánok hozzá és véleményeket, nyomot hagyjatok!

Ölel;

Amnetia S. 

"A család nem csupán a vérségi kötelékről szól, hanem a kitartásról, hűségről és önfeláldozásról."

- Julietta Conte - 

Ha Camille eddig nem volt összezavarodva, most már teljes káosz uralta a fejét. Lucien fölötte feküdt, helyesebben rajta, és gyönyörű sötét szemeiben szinte elveszett. Tisztán él még benne, a férfi szavai. Nagy esélyt látok rá, hogy elraboltad a szívem, Hercegnő! De nem mondta, hogy szereti, csak utalt rá, és ez neki, nem elég. Nem akar többé homályban élni. Tudni akar mindent.

Ideje kezébe vennie az életét.

Tenyerét a férfi borostás arcára helyezte. Teljesen el is felejtette a kint tomboló vihart.

- Nem értelek – hagyta, hogy keze lehulljon az ágyra. A szobát ismét fény töltötte meg. Látta, ahogy a férfi szemöldöke ráncba szalad.

- Ezt most pedig, én nem értem – Camille elfordította a fejét és a szoba sötét, üres sarkát kezdte el tanulmányozni.

- Nem értem ez! – mutatott előbb a férfira majd magára, többször is megismételve a mozdulatot. – Kifordítottad az életemet! – engedi le az egyik kezét. – Nem értem, ez az egészet! – emeli szemei elé a szabadon maradt kezét. Így nem látja a férfi arcát és némi távolságot is, tarthat tőle.

- A zaklatottság beszél belőled – emelkedik fel a lányról. Camille mozdulatlanul fekszik tovább. Szeretheti ezt a férfit bármennyire, ő sosem fogja viszont szeretni, fele ennyire sem.

- Nem – suttogta. Felül az ágyba és a férfi sziluettjét nézi. – Én csak egy játék vagyok neked, nem több! – nem tudja mi ütött belé hirtelen. Valami elkattant benne és már nem bírta ezt tovább.

- Mi a fenéről beszélsz Jules?

- Tudod te azt! Nem mondasz el nekem semmit! – állt fel a lány. Hangját elnyomta az ablakot verő eső, de ő, egészen biztos volt benne, hogy ennek ellenére, a férfi értette minden szavát.

- Ez nem igaz! – pedig, ha reálisan nézte a dolgokat, valóban így volt.

- Egyedül a húgodról beszéltél nekem Lucien! Teljesen kizársz! – kapálózott összevissza. – Én megértelek, tudom, hogy nem volt könnyű erről beszélni! De valld csak be, soha nem mondtad volna el nekem, ha Arabella nem bukkan fel hirtelen. Akiről mellesleg, szintén nem tudok semmi, csak hogy az apád húga. – alig kapott levegőt. Az agya teljesen kikapcsolt.

- Hagyd ezt abba! – szólt dühösen. De Camille nem ijedt meg, nem hátrált meg.

- Egy játék vagyok, aki pillanatnyilag szórakoztat, Bass! Ha több lennék, a többet jelentenék neked, ha tényleg az én idiótám lennél, ahogy azt állítod, többet tudnék rólad. Tudnám, miért gyűlölöd az apád, tudnám, hogyan ismerted meg Gabet, tudnám, Lionella miért élt Párizsban a nénikéjénél, tudnám miért voltak aznap Colinék a kórházban, tudnám, mit kerestek ma itt a rendőrök, ha többet jelentenék neked, nem csak egyetlen egy dolgot tudnék rólad és bíznál bennem! – hangja a végére már kiabálás volt.

- A zaklatottság beszél belőled! – ismételte. Lucien hangja kimért volt, de ezúttal nem rémítette meg a lányt, mint első nap. Egyenes háttal, acélos tekintettel figyelte az előtte álló férfit.

- Ne játssz velem, Lucien Anthony Bass! – mondta ingerülten. Azt remélte, hogy a férfi újabb ostobaságot vág a fejéhez, hogy „nem tudod, miről beszélsz!” vagy „le kell nyugodnod, holnap mindent megbeszélünk” helyette, olyat mondott, amire Camille nem volt felkészülve.

- Ez az én házam, az én játékom, az én szabályaim! Te jöttél hozzám segítségért, nem én! Nincs jogod követelőzni! – hangja fojtott dühtől izzott. Camille hátrább lépett egyet és bele is ütközött az ágyba.

- Igazad van! – lenyelte a feltörni készülő könnyeit. – Nincs jogom követelőzni. Ebben a házban, nekem semmihez nincs jogom. Tévedtem veled kapcsolatban. Átvert a kedvességed, a mosolyod, a gyengédséged. Azt hittem ismerlek, de tévedtem. Ugyan az, az arrogáns gróf vagy, mint akivel két hónapja találkoztam! De rohadt jó színész vagy! Azt kívánom, bár sosem találkoztunk volna. – maga is tudta, hogy szavai, hazugságok. De képtelen volt ezt tovább csinálni, ebben a homályban élni. Ebben az érzelmileg pokoli világban élni. Lucien közelebb lépett hozzá. Érezte a testéből áradó forróságot.

- Három hét múlva, nem akarlak itt látni! – ellépett a lány mellől és kiviharozott a szobából.

Camille lábai felmondták a szolgálatot. Itt a vége. Örülhet, hogy nem bontotta fel az egyezségüket. Könnyei utat törtek maguknak és a combjaira hullottak.

A szívét tette kockára és elvesztette a játékot.

***

Lucien dühösen vágta be az irodája ajtaját, ami nem sokkal utána ismét kinyílt. A bárszekrényből elővett egy üveg skót whiskyt és töltött magának egy pohárral, amit egy húzóra meg is ivott, majd újra töltötte.

Amikor megfordult, Gabriellel találta magát szembe. Legjobb barátja, vele ellentétben már pizsamában volt. Kacsás pizsamában. Röhejesen festett.

- Aranyos pizsama – jegyezte meg, miközben levetette magát a székébe.

- Pofa be! – ült le a barátjával szembe. Nézte, ahogy Lucien megissza poharának tartalmát, és ismét újra tölti. Gabriell ismerte már annyira, hogy tudja, hogy az ötödik pohár whiskeyig van ideje, addig Lucien valamelyest képes józanul gondolkozni, utána pedig, olyanokat tesz, amiért később bűntudat fogja mardosni. – Mi a francot csináltál megint?

- Én mit csináltam? Hogy én? – kezdett neki a harmadik pohárnak. – Miért hiszi mindenki, hogy én cseszek el mindig, mindent?

- Mert rohadt nagy seggfej tudsz lenni! – vágta rá azonnal.

- Nem csináltam semmit! – ivott egy kortyot, de nem nézett a barátjára. Gabriell tudta, hogy Lucien hazudik.

- Értem. – bólintott. – Ez meg is magyarázza, hogy Camille miért sír oda fent. – mivel Lucien semmit nem reagált erre, Gabriell felsóhajtott. – Ő megértett volna téged és nem ítélt, volna el. Melletted lett volna, de te összetörted. Mi sem leszünk itt mindig Lucien! – mondta lemondóan.

- Remek! – felelte és ismét megitta az összes whiskeyt, majd újra töltött. – Egyéb valami? – nézett félszemmel rá.

- Igen, van. – állt fel és nézett, a félig már részeg barátjára. – Az ötödiknél állj meg! – meg sem várta, hogy válaszoljon, elindult az emeletre.

- Nem vagy az anyám, ő már rég halott! – Gabriell az ajtóban volt már, mikor Lucien felelt.

- Valóban nem vagyok az anyád, igen furcsa is lenne, de néha, úgy érzem magam. – Gabriell becsukta az ajtót, és magára hagyta Lucien a whiskeye társaságában.

Lucient már nem érdekelte semmi. Képtelen volt rá bírni az agyát, hogy józanul gondolkozzon. Megitta az ötödik pohár alkoholt is. Tudta, hogy meg kellene állni, hogy nem kellene többet innia, de még is, kitöltötte a hatodik poharat is. Majd a hetediket és a nyolcadikat is.

***

- Hogy van? – kérdezte Gabriell, amikor belépett Lionella szobájába és leült a karosszékbe. A fekete hajú lány az ágyon feküdt, mellette Camille összegömbölyödve. 

- A körülményekhez képest, jól. – felelte egy fanyar mosoly kíséretében. Mind a ketten hallották a veszekedésüket, Lionella gyanította, hogy a házban mindenki hallotta, a vihar ellenében is.

- Megint elcseszi! – mormogja Gabriell. Lionella pontosan tudja, mire gondol a férfi. Lenézett az alvó barátnőjére.

- Nem fogja – felei és betakarja Camillet, majd fel kell és leül Gabriell mellé. – Csak, felkészületlenül érte Cam kifakadása, ennyi – vonja meg a vállát, és közben fohászkodik, hogy igaza legyen.

- Legalább egyikünk optimista – nevet fel szárazon.

- Shh! – csap a kezére és már amennyire tőle telik, mérgesen néz a férfira. – Visszatérve…-nézett figyelmeztetően a férfira, mire az csak elvigyorodott. - … ez most más, mint évekkel ezelőtt. – mondta komolyan, majd Camille felé fordult, hogy megbizonyosodjon róla, valóban alszik e. Camille egyenletesen vette a levegőt, halkan szuszogott. A kinti vihar is, kissé alább hagyott. – Más, mint ami Daniellaval volt. Ebben egészen biztos vagyok! – nézett ismét a férfira.

- Miért? – egyszerű kérdés volt, Lionella még is elgondolkozott rajta, mielőtt felelt volna.

- Mert az egy irányú volt – Gabriell azonnal megértette.

- Daniella nem szerette Lucient, azt szerette, amilyen van, és ezért, bármit képes lett volna megtenni. – fejtette ki gondolatát Gabe.

- Még azt is eljátszotta, hogy szereti a bátyám. De…

-… de a nászéjszakán minden kiderült, Lucien megint magába zárkózott és elvállt. – bólintott.

- Így van. Meg tudtam volna ölni azt a nőt, ha épp nem Párizsban vagyok – szorított ökölbe a kezeit.

- Én sem voltam itt az esküvőn – nézett meglepetten. Lionella összezavarodott egy pillanatra.

- Mindig is egy álnok kígyó volt – nyugtázta.

Pillanatokig csendben ültek, majd hirtelen a kapu nyikorgó hangjára lettek figyelmesek. Mind a ketten azonnal az ablakhoz szaladtak. Lucien alakját látták megvilágítva a kinti fényben, Ambrózian ülve.

- Nincs rajta nyereg! – rémült meg Lionella.

- Ez még nem is lenne baj, ha nem lenne sakál részeg! – Gabriell azonnal kiviharzott a szobából.

Lionella figyelte mikor tűnik fel a férfi alakja az udvaron, de mire kért, Lucien már eltűnt, ő, pedig nagyon is jól tudta, hova megy a bátya és azt is, hogy ezzel mindent tönkre tehet egy életre.

- Ne csinálj hülyeséget bátyó…-suttogta. Pedig tudta, hogy azt fog csinálni. Amikor megfordult, Camille barna szemeivel találta magát szembe. Már több mint egy hete nem látta, ragyogó zöldes szemeit és hiányzik neki, hiányzik neki a barátnője. – Cam?

- Jól vagyok! – De Lio látta, hogy nincs jól. Oda sétált és leült mellé az ágyra, Camille pedig felült. –Szóval, Daniella….

- Igen – Hosszú percekig csak ültek és nem szóltak. Camille az ujjait tördelte. Szeme elvesztette korábbi ragyogását.

Lionella együtt érzett vele. Nem lehetett könnyű, amiken keresztül ment. Ő is ismerte a gyászt, a mély fájdalmat, ami belűről próbálja meg elpusztítani. De azt is tudta, hogy idővel, újra kisüt majd a nap és helyre áll minden. Megfogta vörös hajú barátnője kezét és megszorította azt.

Most, legszívesebben megütné a bátyát valami naggyal, nehézzel és jó erősen, hogy észhez térítse. El fogja veszíteni Camet, ha így folytatja, és nem fogja hibáztatni barátnőjét, amiért nem küzd tovább.

- Figyelj! – fordult szembe a lánnyal. – A bátyám egy marha. Ez köztudott tény, de a szíve mélyén, jó ember és tud szeretni. Nem mesélhetek neked többet Daniellaról, mert nem az én dolgom, de mesélhetek másról. – Camille felnézett rá.

- Én… nem is tudom – fordította el a fejét.

- Sok időnk van, amíg Gabriell vissza nem ér azzal a tökfejjel – mosolyodott el. Akárhányszor Gabriellre gondolt, a szíve, mindig meglágyult. Nem volt közömbös a férfi iránt, ez már egészen biztos. Kár lett volna tagadni is.

- Mit kerestetek a kórházban? – Egy pillanatra váratlanul érte a kérdés, de gyorsan összeszedte magát. Felsóhajtott és leszállt az ágyról. Az asztalához ment, a fiókból, pedig elővette a vörös laptopját.

Ezt ő nem mondhatja el, nincs hozzá joga. Visszaült a Camille mellé, aki értetlenül nézett rá. Ő csak felemelte a mutató ujját, jelezve, hogy várjon pár percet. A laptop kicsit fura hangokat kiadva, kelt életre. Amint a képernyő betöltött, Lionella elmosolyodott. A háttérképen ő volt, meg a bátya az Eiffel-torony előtt. Lucien éppen a levegőbe kapva emeli fel és öleli szorosan magához. Mindig különleges volt, amikor a bátyja meglátogatta őt Quinn nénikéjénél. Oldalra lesett. Látta, hogy ez a kép barátnője arcára is halvány mosolyt csalt.

A képernyő jobb sarkában látta az időt. Hajnali fél 4 volt. Igazán remélte, hogy fent találja, semmi kedve nem volt telefonálgatni. Az egérrel a Skypera ment és várta, hogy betöltsön.

- Biztosan emlékszel Colinra – mondta miközben beírta a felhasználó nevét és a jelszavát.

- Persze, ő hozta el Mitchaellt – bólintott.

Végre betöltött és megjelentek a Skype ismerősei. Lionella elhatározta, hogy minél hamarabb vesz egy új gépet, ami gyorsabb, mint egy öreg bácsi, aki épp a zebrán akar átkelni bottal a kezében.

- Remek – elkezdte lefelé görgetni az ismerőseit. Amíg Franciaországban élt eléggé megszaporodtak.

- Nem nagyon értem az összefüggést – vett egy párnát az ölébe.

- Majd mindjárt megérted – ujjai sebesen szántották a billentyűzetet. Olykor pityegés hangozz fel és pötyögés. Camille várt, de még mindig nem értett semmi, Lionella pedig semmit se mondott neki, majd megjelent a képernyőn egy ikon. Colin Flinn hívja önt, fogadja a hívást?

- Most választhatsz. Ha fogadom, mindent megtudsz, ha nem, akkor talán soha – Camille egyáltalán nem értette az egészet, de bólintott. Lioenlla a zöld ikonra kattintott, mire e képernyőn Colin jelent meg.

- Szép estét a hölgyeknek! – kicsit recsegett a vonal, de azért jól lehetett hallani, de ami a kép minőségét illeti, nem volt túl fényes.

- Ne haragudj Col, hogy ilyen későn zavarlak – mosolygott Lionella. Valójában egyáltalán nem bánta. Már egy ideje rosszul érezte magát, amiatt, hogy titkolóznia kell.

- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ettől még nyugodtan fog telni az éjszakád  El – nevetett fel. Mellette Camille bocsánatkérően lesett a férfira. Lionella észrevette, hogy Colin egyre sűrűbben les barátnőjére és halványan elmosolyodott. Fohászkodott, hogy minden rendben menjen.

***

Lucien élvezte, ahogy a levegő az arcába csap, ahogy Ambróziaval egybe olvad, még úgy is, hogy nem tudott tisztán gondolkodni. Ha nem lenne tapasztalt lovas, már rég a paták alatt kötött volna ki.

De Lucien tapasztalt lovas volt, a faluban talán a legtapasztaltabb. Egyedül Camille volt képes arra, hogy legyőzze.

Camille

Mint valami ige. Jól esett kimondania a nevét. Nem tudta felidézni, miért gurult el hirtelen az agya.

Megsarkantyúzta a lovát és sebesebben száguldott. Körülötte erdő terült el. Lassan elérte útjának végét és az agya is kezdett kitisztulni. Ambrózia is felismerhette a helyett, az ismerős nagy házat, mert lassított. Vágtából, könnyű ügetésbe vette a tempót. A házban még égtek a lámpák, nem is számított másra.

Éppen, hogy az ajtóhoz ért, az szélesen kitárult és egy magas, karcsú, rövid barna hajú nő állt az ajtóban.

- Micsoda meglepetés – mondta és az ajtónak dőlt. Nem viselt mást, csak egy köntöst és alatta egy hálóinget. Lucien még mindig a lovon ült és onnan figyelte a nőt. Az igazat megvallva, nem volt benne biztos, hogyha most leszállna, két lábbal érkezne a földön. – Mennyit ittál Lucien? – erre a férfi felnevetett. Persze, hogy észrevette. Pont Daniella Moear ne venné észre, hogy részeg.  

- Nem eleget – felelte. Megkísérelte a leszállást, de ahogy elkezdett csúszni, már tudta, hogy nem lesz olyan elegáns a leszállása, mint Camillenak.

Camille

Térddel érkezett a földre. Még így is elegánsabb, mint amire számítottam!  A nő, hangosan felkacagott.

- Santiago! – kiabált. Pár percen belül, a ház oldalánál egy magas férfi jelent meg. Lucien még sosem látta, de különösebben nem is érdekelte, hogy ki az. A karja alá nyúlt és segített neki felkelni, majd betámogatta a házba. – Mindig tudtam, hogy egy napon, visszatérsz hozzám. - simogatta meg az arcát. Lucien elkapta a csuklóját és magához rántotta. Cédrus illatot árasztott. Santiago időközben eltűnt, ki tudja hova, Lucien pedig nem foglalkozott vele.

Forró csókba vonta a lány ajkait. Kezei ne indultak vándorútra, nem fedezte fel a test minden porcikáit. Gyorsan megszabadult a női ruháktól, majd a sajátjától is, és Daniellaval együtt a kanapéra zuhant.

Nem tudja miért jött ide, de ha már itt volt, ki élvezte a helyzetet és beletemetkezett Daniella testébe, de hiába szeretkezett ezzel a nővel, az agya csak egy nevet suttogott neki.

Juliette

Az ajtó kinyílt, Lucien pedig felkapta a fejét. Először, azt gondolta, hogy Santago vagy ki a csoda jött vissza, de helyette, legjobb barátja, világos barna tekintetével találkozott. Daniella sikítva kapta magához az egyik ruhadarabját, és fedte el vele kebleit. A többi testrészét, pedig Lucien takarta. Még mindig a nőben volt, és úgy látszott Gabriellt ez egy cseppet sem zavarja. Barátja pizsamában jött utána. Kintről pedig lónyerítés, valószínűleg, Lahal, Gabe lova volt az.

- Azt hittem…- kezdett bele a mondandójába, de mintha nem tudta volna, mit mondjon.

- Mit hittél? – kérdezte Lucien.  

- Hogy megváltoztál – majd megfordult és kiindult a házból, de a küszöbnél megtoppant és visszanézett egykori barátjára. – Azért, azt ne felejtsd el, hogy ez az a nő, aki ezt tette veled és az a nő, aki mindent megtett volna érted, otthon, az igazi otthonodban vár – tett egy lépést hátra. – Holnap kora hajnalban elutazom. Lio és Cam azt mondták velem, tartanak. Csak gondoltam szólók – majd kilépett a csöpögő esőbe és becsukta az ajtót. Lucien pedig csak bámulta a csukott ajtót.