2015. június 7., vasárnap

Tizenötödik fejezet - Utolért múlt

Sziasztok Kis rózsák!

Hosszú várakozás után itt az új rész! Remélem, elnyeri a tetszéseteket!
Véleményeket kérek! Valamint, már elkezdtem az Overture rendezését. ITT már fel is iratkozhatsz, ha érdekel. A design megrendelve, a full szöveget már csiszolom, és hamarosan elkezdtem írni az első fejezetet. Ezzel kapcsolatban már annyit el tudok árulni, hogy ez egy Trilógia lesz, méghozzá a Grower/Bass trilógia. Ezt még pontosan nem tudom. Az első rész, a Settlement - Egyezség, második, az Overture – Ajánlat és a befejező pedig, a Sacrament - Eskü lesz. Várhatólag, jövőre fejezem be. Ez idő alatt, pedig tervezek egy fantasy történetet, aminek a címe pillanatnyilag, Anoushka.
Jelenleg ezek a jövőre vonatkozó terveim. Persze, emelet írok majd novellákat is, most készül a Papírvárosok című egy blogversenyre. (Semmi köze sincs a könyvhöz)!
Véleményeket nefelejcsetek elhagyni!

Jó olvasást!
Ölel; Amenstia Simon

„Színház ez az egész világ, s merő
Szereplő mind a férfi, nő: mindenki
Föl és lelép; jut több szerep is egy
Személyre…”

- William Shakespeare -

Lucien arra ébredt, hogy valaki durván a bordái közé könyökölt és továbbra is ostromolja a támadásával. Eltartott egy pár – ha nem több – pillanatig, amíg rájött, hogy a támadója nem más, mit Camille. A lány eszeveszetten kalinpálózott, nem sok kellett, hogy Lucien a földön kössön ki. Egy lendülettel a lány fölé gördült, aki még erre a mozdulatra sem ébredt fel. Elkapta a csuklóit és a feje fölött, leszorította azokat.
- Camille! Ébresztő! – De ő csak nem ébredt fel. Egyik kezével átfogta mind két csuklóját, a másikkal pedig megfogta a lány állát. – Jules! Gyerünk már! – Semmi hatása nem volt. Egész testében remegett, teste csupa izzadság, bőre forrón izzott Lucien tenyere alatt. Az agya kutakodott mégis mit csináljon. Hibába rázogatja, szólítgatja semmit sem ér el vele.
- Ne! Ne! Ne! Ne! Ne! – Camille kezei ökölbe szorulnak, majd elernyednek, miközben folyamatosan ezt ismételgeti. Teste vonaglik a férfi alatt. Próbálja kiszabadítani a kezeit, de Lucien erősen tartja a csuklóját. – Kérlek! Kérlek, NE! – Olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem ledöntötte Lucient a földre.
- Camille? – De a lány nem felelt. Nem is nézett rá, csak maga elé. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Tekintete üveges volt. – Camille… - óvatosan, végig simított az arcán, de Camille még mindig nem reagált.
Már azon morfondírozott, hogy felhívja a húgát, mit is tegyen, amikor a lány ráemelte a tekintetét. Igazi, mélyről jövő sóhaj hagyta el az ajkát. Az ő Julietteje visszatért hozzá.
- Lucien…?
- Itt vagyok! – De, amikor meg akarta érinteni, Camille kiugrott az ágyból és a fürdőbe rohant. – Az ördögbe! – Szitkozódott. Újabban elég sűrűn tette ezt.
Legördült az ágyról és az ajtóhoz ment. Hallotta, ahogy folyik a csapból a víz. Nem értette, még is mi történik itt. Mit álmodhatott, hogy csak így, a tegnapi beszélgetésük után, kizárja őt? A víz továbbra is folyik. Mi az ördögöt csinálhat odabent? – Juliette, nyisd ki az ajtót! – Kopogott hármat, még a kilincset is megrángatta. Válasz nem érkezett.  – Ha nem nyitod ki, betöröm! Komolyan beszélek! – Ütött egyet az ajtóra. Még mindig semmi válasz, majd pillanatokkal később a vízcsobogás abbamaradt, de az ajtó továbbra sem nyílt ki.  
Lucien idegesen járkált fel, s alá az ajtó előtt. Nem tudja mennyi idő, telhetett el, ebbe az átkozott szobába nem volt óra. De neki egy örökké valóságnak tűnt, mire az ajtó kinyílt.
Camille haja csurom víz volt, arca beesett és vörös. Bőre a szokásosabbnál is fehérebb, elmehetett volna, Bellának, az Alkonyatba. Nem nézett Lucien szemébe. A saját kezeit figyelte, babrálgatta. Hosszú, vörös tincsei előre estek, eltakarva fél arcát. Még sosem látta rendesen, kiengedve a haját. Mindig felkötve, vagy egy kontyban hordta. Eddig is sejtette, hogy hosszú a haja, ám most, hogy vizesen omlik előre, kirajzolva melle vonalát, dereka ívét, le egész a dereka alá, késztetést érzett arra, hogy most azonnal az ágyra fektesse. Hogy addig kényeztesse, amíg sikítani nem kezd a gyönyörtől. De bármennyire is szerette volna ezt megtenni és minden sejtje ezt kiabálta, nem tudta megtenni, addig nem, amíg Camille így nézett ki. Amíg nem tudta, mi történt. Mi az, ami ennyire megrémisztette?

- Camille? – Kinyújtotta a kezét, óvatosan szétválasztotta az ujjait. Ujjpercei teljesen elfehéredtek, annyira szorította őket. Mi történt? A lány nem nézett rá, csak az ujjaikat nézte. Lucien, gyengéden összefűzte azokat. Olyan apró volt, olyan gyenge és védtelen, de mégis olyan erővel rendelkezett, amilyet még sosem látott. Eddig azt hitte, neki van pokoli élete, hogy csak vele történtek rosszabbnál, rosszabb dolgok. Ennek a lánynak, nagyobb démonai vannak, mint azt ő gondolta volna. Nem látta, hogy Camille belül megtört. Nem látott át, azon az álarcon, amit maga köré épített. – Jules… - búgta. Egyik kezével elengedte, de csak addig, amíg a derekára nem csúsztatta a kezét, és szorosan magához húzta. Nem ellenkezett, fejét, a mellkasára hajtotta és egy nagy sóhajt hallatott. Első életjel. Lássuk, van e több!  Keze fel-le siklik a merev hátán. – Itt vagyok! – súgta. Annyira tudni akarja, mit álmodott, ami ennyire megrémisztette az ő amazonját. Mert igen is hozzá tartozott és senki máshoz. Meg fogja oldani valahogy, azt a rohadt szabályt is. Mindegy hogyan, de megoldja. 

Camille merev tartása, egyre jobban enged, míg nem, szinte teljesen ellazult. Lucien továbbra is simogatta a hátát, miközben odavezette az ágyhoz és leültette, ő maga pedig letérdelt elé. Megfogta mind két kezét és körkörös mozgást írt le.
- Beszélj hozzám, kérlek! – Be kellett vallja, megijesztette a lány viselkedése. Ez egészen más volt, mint a vihar az első napon, amit Growerben töltött. Ez, sokkal erősebb érzelmeket váltott ki belőle. Meg akarta óvni őt, de azt sem tudta, mitől kellene, nem tudta, mit tegyen.
Camille végre ránézett. Szemei mély barnák voltak, nyoma sem volt, a zöldes csillogásnak, amit már megszokott és úgy szeretett. Camille mély levegőt vett és végre megszólalt.
- Én… én… - hangja, mintha nem is az övé lett volna. Szemei, Lucien szemeibe néztek, de mintha nem látná őt, mintha egészen máshol járna, valahol messze, nagyon messze.
- Bennem megbízhatsz! Nekem bármit elmondhatsz! – csókolta végig egyenként a lány ujjperceit, de a tekintetét egy percre sem vette le róla.
- Az apám…                                                                                                       

Gabriell tajtékzott. Ha ma nem, akkor holnap öli meg, de ha egy napnál tovább kell elviselnie ezt az őrölt nőszemélyt, komoly károkat fogok okozni! Lucien irodájában ült és húzta le az utolsó korty whiskyt, majd töltött magának még egyet. Nagyon nehezen lehetett kihozni a sodrából, de neki sikerült. A pohár hangos csattanással találkozott a mahagóni asztallal. Még is az ördögöt képzel ez magáról? Hogy ki ő? Hogy csak úgy bármit megtehet. Na azt már nem! Ő felügyel Growerre addig, amíg Lucien vissza nem jön. Legalább Edry ügyeivel minden rendben, nincs semmi olyan dolga, ami miatt, nem tudna segíteni barátjának, de úgy érzi, valódi felüdülés lesz vissza térni London utcáira, még ha valójában ki nem állhatja a várost.
Kopogtattak az ajtón. Gabriell felnézett, és Keenant látta meg, Lucien komornyikját. Meghajolt, majd közelebb lépett.
- Uram! Mr. Claire óhajt önnel beszélni – és még itt volt ez is. Ha nem lenne elég baj, még Clarie is itt van. Nem volt vele semmi különösebb baja, de azt is értékelni tudta volna, ha nincs itt.
- Rendben, engedd be Keenan – mondta. – Valamint kérlek, szólj Michnek, hogy ő is csatlakozzon! – Jobb, ha a testvére Claireel együtt távozik, bár ennek már kevésbé örült. Ritkán látják egymást, és be kell, vallja, hiányzik neki az öccse. Mély lélegzettet vett. Felállt és az ablakhoz lépett.
Lassan itt a nyár és Anglia is szebb és végre, melegebb lesz. Tanulmányozta a kertet, ahol már felszáradt minden tócsa és már semmit nem borított sár, de szeme, azonnal megakadt, az ében fekete hajzuhatagon. Bárhol felismerné a tulajdonosát.
Lionella…
Ez a nő, teljesen elvarázsolta, most pedig… azonnal kiverte a gondolatot a fejéből. Ezzel majd később foglalkozik, amikor már Lucien is itt lesz és kicsit lenyugodott.
Mikor megfordult, Colin Clarie állt vele szembe. Magas, szőke és zöld szemű férfi. Állkapcsa kicsit előre ugró, haja kócos. Azok a szemek, nagyon hasonlítanak valakiére, erre meg merne esküdni.
- Colin! Ülj le! – mutatott a székre. 

- Gabriell! – biccentett, majd helyet foglalt. Nagyon érdekelte, mit akarhat vajon Colin. Arra nem számított, hogy az öccse hamar elő kerül, még ha szólt is neki, hogy jöjjön. Michaell a maga ura volt, senki nem parancsolhatott neki, és ez, mindig is így fog maradni.
- Miről lenne szó Colin? – töltött magának egy újabb italt. A férfi felé fordította az üveget, aki biccentett egy aprót. Gabe neki is töltött, majd átnyújtotta a poharat. Colin átvette azt, majd kortyolt egyet.
- Ezt talán Luciennel kellene megbeszélnem, de holnap elhagyom Castel Comeot és van egy olyan sejtésem, hogy ő addigra nem kerül elő, így kénytelen vagyok veled beszélni – hajtotta le egyszerre a pohár tartalmát. Még csak reggel tíz múlt, de már is jól esett neki az égő érzés a torkán. Gabriell bólintott, hogy megértette, mire is akar kilyukadni Colin.
- Akkor beszélj! Utána meglátjuk, mit is tehetek érted. – töltötte újra Colin poharát. A férfi egy ideig csak bámult maga elé, de végül megszólalt.
- Perlina Fell. Ő érdekelne engem. Pontosabban azt, hogy hol találom – Colin maga sem hitte el, hogy ezt most komolyan kimondta, ahogy Gabriellnek is kellett pár perc, mire összeszedte magát. Honnan tud, Colin, Perlina Fellről? A férfi ezt felettébb érdekesnek találta és vajon mennyit árulhat el neki? Komolyan kezdte elveszíteni a józan ítélő képességét.
- Kezd a temetőben, ugyan is egy röpke 9 éve meghalt. – Őszinte megdöbbenést látott Colin arcán és még valamit, csalódottságot. Oké, most már semmit sem ért. – Miért érdekel ez téged? – Colin nem felelt. Talán, jobb is így. Gondolta magában. De, valójában nem így érzett. Meg akarta ismerni azt a nőt, de most már ez esélytelen. – Colin!
- Sajnálom! Semmi lényeges, csak kíváncsi voltam! – legyintett. De Gabriell nem vette be és nem is, hagyta annyiban a dolgot.
- Ne nézz hülyének Colin! Az a nő Camille Glanwille anyja, mi közöd van neked hozzá? – kész, ezen a ponton mondtak csődöt az idegi. Ököllel az asztalra vágott és mélyen Colin szemébe nézett. A szőke férfi jó pár pillanatig nem válaszolt, majd felállt és az ablakhoz sétált. Gabriell követte a tekintetével. Pontosan tudta, melyik volt az a pillanat, amikor meglátta Lionellát.
- Biztosra veszem, hogy tudsz arról, hogy évekkel ezelőtt apámnak viszonya volt egy másik nővel. – hangja monoton volt, mint aki előre betanulta volna a szöveget. Gabriell valóban tudott erről, de nem igen értette, ennek most mi köze is van mindehhez. Összeráncolt homlokkal lépett a férfi mellé. Ő is kinézett az ablakon. Lionella éppen, a fekete csődörét nyergelte fel. Imádta azt a lovat. Jól döntött, amikor ezt javasolta Luciennek. A nevére már ugyan nem emlékszik, de tudta, hogy Lionella biztonságban van rajta.
- Igen. Természetesen teljes diszkrécióval kezeltem ezt az ügyet. – az előbbi haragja, már alább hagyott, mind ez csak azért, mert meglátta ezt a nőt.
- Köszönöm.
- Mi köze mindennek Perlina Fellhez? – amint kimondta a kérdést, rá is jött a válaszra. – Az lehetetlen!
- Pont ezért akartam beszélni vele! – túrt a hajába. Amikor Gabriellel szembe fordult, szinte az arcára voltak írva az érzelmek. Kétségbe esett volt, nem is kicsit. Ha ez igaz, az mindent megváltoztat. Ha ez igaz, minden jobbra fordulhat.

Az ököl hangosan csattant az asztalon, s az összes papír a földön landolt. A férfi zöld szemei szikrákat szórtak. Az előtte ülő férfi összerezzent a hirtelen hevességtől. Tudta, hogy az, amit kiderített létfontosságú az urának, de nem gondolta volna, hogy ennyire.
- Ezt soha, senki semmilyen körülmények között sem tudhatja meg! Világos voltam? – hangja rideg pengeként hat. Ellentmondást nem tűrő.
- Igen Uram! – felállt, összeszedte a papírokat, majd távozott. Amint kiért az épületből, végre fellélegezhetett. Ez a férfi, kezd egyre őrültebb lenni és még komoly gondokat, okozhat.
Amint elég távol került és meggyőződött arról, hogy senki sem követte, elővette a telefonját, majd tárcsázott. Két csörgést kellett várnia, mire felvette.
- Mit sikerült kiderítenie? – mély férfihang fogadta a hívást.
- Igaza volt. Mindenben. Itt vannak a kezemben a bizonyítékok. – Bár a férfi nem láthatta, még is meglóbálta azokat.
- Szóval, azzal az aljas rohadékkal? – érezte a férfi dühét, s jobbnak látta erre nem válaszolni.
- Ezek a papírok bizonyítanak minden, hogy ki a gyermek biológiai apja. Aki nem ön, Mr. Glanwille!

Camille figyelte Lucient, amint feldolgozza a hallottakat. Még soha, senkinek nem beszélt erről, még soha senkinek nem vallotta be, milyen álmok gyötörték őt régebben, amik most úgy döntöttek, újra kiértik őt. A férfi fel alá járkált a szobába, olykor rápillantott, de semmi több.
Amikor Lucien azt kérte tőle, bízzon meg benne, sosem gondolta volna, hogy mennyire vágyik ezekre, a szavakra.
 - Bennem megbízhatsz! Nekem bármit elmondhatsz! – ahogy az ajka érintette a bőrét, jól eső borzongás járta végig. Annyira bízni akart benne, hogy észre sem vette, hogy a szavak csak úgy kibuknak belőle.
- 12 éves voltam, amikor az anyám meghalt rákban. Rá egy pár hónapra a lovam, Pascal is elpusztult én pedig egyedül maradtam az apámmal. Szinte sosem beszélt velem, nehéz idők voltak, mind a ketten borzasztóan szerettük a mamát. Aztán egy nap, nagyon dühösen ért haza. Nem értettem mi történt, miért ilyen irtózatosan dühös, de még most is emlékszem a szemeire, ahogy szikrákat szórt. A megvetésre, ahogy rám nézett. Soha előtte, nem éreztem magam így. Mire észbe kaptam volna, már a földön feküdtem, az arcom égett a pofon helyétől, a fejem lüktetett, ahogy a földnek csapódott. Ő pedig letérdelt mellém, megfogta az állam és kényszeríttet, hogy a szemébe nézzek. „Te nem vagy a lányom! Te csak egy szajha kölke vagy! Egy megvetésre való kis kurva, mint az anyád! Takarodj innen!„ A karomnál fogva ragadott meg és dobott az utcára. Hiába kérleltem, hiába könyörögtem, kirakott az utcára. Talán órákat ülhettem ott, mikor a szomszéd haza ért és meglátott. Beterelt a házába, majd felhívta a nagyapát, ő pedig azonnal értem jött. Aztán gyermek-felügyeleti jogot indítványozott. Az apám, Jackson azonnal lemondott a rólam, és onnantól kezdve ő volt a hivatalos gyámom. 
Amikor Camille befejezte Lucien csak, megsimogatta az arcát, és azt suttogta; „Köszönöm!” Majd felállt és járkálni kezdett, amit az óta is egyfolytában csinál. Komolyan kezdett szédülni és fájni a feje.
- Lucien! Kérlek, hagyd abba! Szédülök tőled! – ujjait a halántékához szorította, hátha enyhül a nyomás. A férfi abba hagyta a járkálást és leült a lány mellé az ágyra. – Köszönöm! – sóhajtott nagyot. Talán mégsem volt bölcs dolog elmondani neki!  
- Meg tudnám ölni! – egy pillanatig sem kételkedett Lucien szavában. Mikor alakult ki ez közöttük? Mármint, minden? Mióta érez többet Lucien iránt? Mióta akarja megvédeni, vagy hogy egyáltalán törődni vele? Az, amit tegnap mondott neki… még most is alig akarta elhinni. Abban a pillanatban nem tudott semmit sem mondani, egyszerűen csak megcsókolta. Ki tudja, meddig csókolták egymást, de mire mind a ketten teljesen kifulladtak, a nap már feljövőben volt.
A fejét, a férfi vállára hajtott és az ajtót kezdte szemlélni, mint aki most látja először. Teljesen megváltozott az élete, az elmúlt idő alatt, ami valljuk be, nem valami sok. Ha ezeket, a napokat is számolják, amiket külön töltöttek, akkor most járnak a második hónapnál. Már ha, még egyáltalán él az Egyezségük. Eddig nem engedte meg magának, hogy erről, vagy bármi másról gondolkodjon, bármi mással törődjön, ami nem Blythe vagy Jake. Képtelen volt rá. De most, hogy az álmok visszatértek, és minden annyira más lett, nem tehette meg, hogy továbbra is elkerüli ezeket. El kellett gondolkoznia azon, hogy mi lesz a gyárral, az emberekkel, vele. Lucien segíteni fog neki? Meg akarta kérdezni a férfit, de nem állt készen rá. Készen fog e egyáltalán állni rá valaha?
Lucien átkarolta, és egy nyolcast kezdett rajzolni a csípőjére. Ez mástól megnyugvás lett volna, de Lucientől, az érintésétől, felforrt a vérre. Felizzott a vágya, ami ellen mindennél jobban küzdött, az annál erősebb lett. Mintha szándékosan ellene dolgozna a teste. Áruló! Érezte, ahogy a pír az arcát, ahogy a szíves hevesebben ver. Hálát adott az égnek, amiért nem látszódott az arca.
- Beszélnünk kellene! – ezzel egyet tudott érteni. A baj, csak az volt, hogy egy hang sem jött ki a torkán. A teste enyhén remegett. Egészen biztos volt benne, hogy ezt Lucien is észrevette. – Vagy inkább ne! – mérget mert volna rá venni, hogy mosolyog. Hirtelen öröm és adrenalin árasztotta el a testét. Érezte, ahogy mosolyra húzódik a szája és képtelen visszafojtani. Nagy lendülettel vetődött Lucienre, aki hátra esett a nagy ágyon, bár a lába így is jócskán lelógott.
- Te most kinevetsz engem? – kezét a mellkasára helyezte és mélyen a szemébe nézett. Lucien arcán egy hatalmas vigyor terült el. Sötét szemei csillogtak.

- Ha igen, mit teszel? – nevetet. Mély, búja és eszméletlen nevetés volt ez, olyan, amitől Camille azonnal elveszette a fejét. Élesen csapott bele a felismerés. Ő még soha, mosolyogni sem látta a férfit, nem hogy nevetni. Egy lendülettel lovagló ülésben ült a férfira. 

- Könyörögni fogsz, hogy hagyjam abba! – mosolygott. Nem értette, mi van vele. Hirtelen olyan felszabadult lett. Boldogság járta át az egész testét. Vágy perzselte a vérét. Merész lett. Ez a férfi, életre hívott engem.


Sok erőfeszítésbe került, hogy Lucien uralkodni tudjon magán. Nem tudja mi történt hirtelen és igazából nem is, érdekli. Camille mosolyog, és csak ez számít, az már teljesen mellékes, hogy megveszik érte. Amikor pedig rágördül és lovagló ülésben ült rá, na akkor kerültek mind a ketten igazán veszélybe.  
- Miért is? – hangja kihívó és rekedtes volt. Nem fogja sokáig tudni, visszafogni magát.
- Ezért! – felelte a lány majd elkezdte csiklandozni.
- Mi az ördög? – nevetett. Lionella is mindig ezt csinálta. Hihetetlenül csiklandós volt. – Az áruló! Honnan tudtad? – kérdezte két levegő között. Camille nem kímélte. Csiklandozta tovább, oldalát végig. És a szemtelen boszorkány még nevetett is közben. Ha harc, hát legyen harc!
Tudni akarta, honnan tudja a lány, hogy ennyire csikis, de az csak nem felelt. Így hát úgy döntött, hogy átveszi irányítást a történések felett. Megragadta Camille csípőjét, és maga alá szorította. Camille egy pillanatra megdöbbent, majd küzdeni kezdett.
- A-a, most már én vagyok a főnök. – vigyorgott. – Szóval, honnan tudtad? – Camille összepréselte az ajkait és makacsul megrázta a fejét. – Biztos vagy benne? – húzta fel az egyik szemöldökét. A lány bólintott és továbbra is összepréselte az ajkait. Szemei gyönyörű zöld színben pompáztak.
Ajkait a lány füle fölé helyezte, majd lágy csókot nyomott. Érezte, amikor megmerevedik alatta. Lassan haladt lejjebb, végig csókolva az állát majd elidőzve a nyakánál. Camille, most már kapkodta a levegőt. Szája, most a kulcscsont alatti kis mélyedésbe vándorolt. Most már nyögés is elhangozott, ami teljesen felkorbácsolta a férfi idegeit.
- Lucien... – kényszeríttette magát, hogy ajkait elválassza a lány bőrétől és ránézzen.
- Szóval válaszolsz?! – lehelte. Volt egy olyan érzése, hogy Camille már azt sem tudja, miről van szó. Csoda, hogy ő még tudott gondolkodni. De mielőtt még válaszolhatott volna, birtokba vette az ajkait. Camille enyhén beleharapott az alsó ajkába, mire Lucien felmordult és hevesebben csókolta. Keze lesiklott, egészen a derekáig. Másik kezével összekulcsolta ujjaikat. Camille beletúrt a hajába, és megmarkolta.
A keze most már, a ruha alatt volt. Érezte, milyen forró a bőre. Meg kellene állni, tudta, hogy meg kellene, de képtelen volt rá. Soha ennyire nőt még nem akart. Soha ennyire még nem érezte a vágyat. Belűről kapott lángra az egész teste. Keze, a melltartó alját súrolta. Vagy most áll meg, vagy soha.
- Ha most nem állok le, akkor soha! – lehelte az ajkaiba. Várta a választ, miközben csalt. Melltartón keresztül ingerelte őt. Camille nyögött és vonaglott alatta.
- Soha! – olyan gyorsan mozdult, hogy az, természetfelettinek hatott. Levette a felsőjét, majd a lányét is és a földre hajította. Végig simított az oldalán. Puha bőre, meg-megremegett érintése alatt.
Csókolta, harapdálta az ajkát, míg a kezével köröket írt le a bőrén. Majd felfedezőútra indult. Gyengéden beleharapott az állába, majd gyors csókot lehelt rá. Camille olyan erősen kapaszkodott a kezébe, hogy már azt hitte, eltörik az a picinykéz. Mindent aprólékosan csinált. Egy cseppet sem akart kapkodni, lassan és gyengéden akarta csinálni. Már-már kínzó lassúsággal.
Azt akarta, hogy tökéletes legyen. Hogy örökké tartson. Nem akart foglalkozni azzal, hogy mi lesz holnap, mi lesz később, csak a most számított és semmi más.
Kicsit feljebb emelte a fejét és egyenesen Camille arcát kezdte fürkészni. A lány szemei le voltak hunyva, kapkodta a levegőt. Olyan ártatlannak tűnt, olyan gyönyörűnek. Végig simított a melle vonalán és jobban szemügyre vette fekete csipkés melltartóját. Szép darab!
- Gyönyörű vagy! – Camille kinyitotta a szemét. Vágytól csillogó smaragd szemeit. – Gyönyörű vagy! – ismételte és megcsókolta a lányt. Lehúzta a nadrágját, majd megcsodálta teljes egészében.
Egy szál fehérneműben feküdt az ágyon, haja szétterülve. Ahogy a nap rásütött, mint egy tökéletes, csábító angyal, úgy nézett ki. Pillanatokon belül, ő is levette a nadrágját, majd mindkettőjüket megszabadította a felesleges ruhadaraboktól. Most már semmi sem választotta el őket. Bőr a bőrhöz ért, hús a húshoz. Minden egyes négyzetcentimétert bejárt a lány testén. Itt-ott elidőzve. Camille sem volt tétlen. Körmeit, vadmacskákat meghazudtolóan mélyesztette a vállába, a hátába, mint aki megjelöli a területét. Furcsa mód, ezt nem bánta. Máskor, mindig figyelt az ilyenre. De most, még örült is neki. Tényleg kezdett mély érzelmeket táplálni iránta. A kérdés már csak az volt, vajon Camille is érez e valamit.
Miközben újra megcsókolta, elterelte erről a gondolatait. Most itt vannak, együtt vannak és hamarosan a magáévá, teszi.
A lány lábai közé helyezkedett el, miközben folyamatosan ostromolta a lány ajkait. Sosem szeretkezett még így senkivel, ennyi szenvedéllyel, ennyi érzelemmel. Gyengéd volt, de mégis, erős. Felkészült arra, hogy egyesüljenek, hogy Camille az övé legyen. Hogy ez a nap, csak az övék legyen. Egy határozott lendülettel hatolt a lányba. Ennek kellett volna a legjobb pillanatnak lennie, – a maga módján az is volt – de Camille sikolya örökre beleégett az agyába.
- Csessze meg! Miért nem szóltál?

- Inkább nem is kérdezem! – emelte fel a kezét Lionella, amiért most, Gabriell felettébb hálás volt. Semmi kedve nem volt megmagyarázkodni, hogy ő és Colin mit is keresnek Camille szobájában, fésűjével a kezükben. Igazából a dolognak ezen része, még Gabriellnek sem tiszta igazán. Bár, meg kell hagynia felettébb érdekes, tervel állt elő Colin. Lopják el Camille fésűjét, vegyen el belőle egy hajszálat és adják oda Dr. Viveknek. Remek, nagyobb őrültséget már csak az öccse tudott volna produkálni. Ő pedig mindennek a részese. Komoly problémákkal küzdött. Persze, hol van ilyenkor Lucien? Sehol! Jellemző!
- Túl eshetnénk rajta? – Kérdezte ingerülte, majd kiviharozott a szobából, de még hallotta, ahogy azok ketten felnevetnek mögötte. Őrültség!
Már a földszinten volt, amikor meglátta Michaellt. Teljes mértékig kicsúszott az irányítás a kezei közül és még csak észre sem vette. Határozottan vissza akart menni Londonba és itt hagyni maga mögött ezt a hülyeséget.
- Miről maradtam le? – kérdezte vigyorogva, de Gabriell nem felelt csak elsétált mellette. – Hát ennek meg mi baja? – a választ már nem hallotta, ez volt a szerencséje. Beült a kocsiba ráadta a gyújtást, majd a kormányon dobolva várta, hogy Colin is csatlakozzon. Kinyílt az anyós ülés ajtaja és Lionella pattant be mellé, majd a visszapillantóból látta, hogy a hátsó ülést Mich és Colin foglalta el.
- Róluk nem volt szó! – mormogja és Colinra néz. Az csak megrántja a vállát.
- Nem lehetett lebeszélni őket. Minden áron jönni akartak. – beindította a motort és kiszáguldott Grower kapuján, meg sem állva a Castel Comei kórházig.
Az emberek elég furcsán néztek rájuk. Főleg mivel négyen voltak, ebből kettő egy Gróf testvére, egy Gróf és egy cím várományos. Nem mindennapi látvány volt ez. Amikor oda értek Dr. Vivek irodájához, már nem volt vissza út. Bekopogtak. Az ördögbe, ezt most tényleg megcsinálják.
- Szabad! – Gabriell a kilincsre tette a kezét, majd benyitott. Innen már nincs vissza út!





Órákkal később, a doki jött oda hozzájuk. Colin már alig bírt magával. Nem hitte el, hogy megcsinálták. Hogy Gabriell és Mithaell Flinn, valamint Lionella Bass segítettek neki mind ebben. Ellopni Camille hajszálát, hogy DNS tesztet csináljanak, komolyan a világ egyik leghülyébb ötlete. De tudnia kellett.
Amikor az orvos megállt előttük, azt hitte, elviszi az infarktus. Komolyan. Nem is emlékszik, mikor izgult ennyire utoljára.
- Megvannak az eredmények! – lóbálta meg a papírt. Időközben, mint Lionellát, mint Michaellt felvilágosították a történtekről. Mind a ketten teljesen ledöbbentek.
- Mi az eredmény? – kérdezte Lio.
- Hát, nem tudom ezt várták e. – vakarta meg a fejét. – De őszinte leszek. Picúr kora óta ismerem Camillet és…- nem fejezte be a mondatot, csak oda adta Gabriellnek. A férfi, kérdőn nézett rá. Ő csak bólintott, hogy nyissa ki. Gabriell kinyitotta, majd olvasni kezdett, az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. A szíve zakatolt. Amikor befejezte, Gabriell ránézett.

- Hát barátom, nagyon úgy fest, hogy van egy húgod. Ugyan is a DNS-etek megegyezik. Camille és te testvérek vagytok!   

3 megjegyzés:

  1. Hűűűűűűűűűűű ^^

    Kedves, drága (még mindig) kedvenc írónőm, Tya!

    Ezzel a résszel, engem teljes mértékben sikerült kárpótolnod, amiért volt némi időnyi kihagyás. De, hidd el megérte várni. Tulajdonképpen, számomra erre a történetre mindig megéri várakozni.
    Pláne meg egy ilyen csodálatos rész után.
    Igaz vannak egy - két olyan pillanat, jelenet benne, ami megzavart, vagyis amit nem értek most még, de ismerve téged, biztos, hogy előbb - utóbb, ezekre a kérdésekre is választ fogok kapni, ahogy ezelőtt is.
    Érdekes volt megint csak az új rész. Eseményekben, fordulatokban ebben a részben sem volt hiány, de erre számítottam is. :)

    Lucien és Jules ^^ Te jó ég. Imádtam. Az álomtól kezdve a végéig, amikor Lucien (majdnem Christiant írtam :D), khm. pillanat közben, jön rá, vagyis érzékeli, hogy Camille, igencsak szűz vagyis már csak volt egészen addig a .... bizonyos pontig. :D
    Alig várom, hogy olvassam az ezt követő folytatást. :D
    A játékukat nagyon szerettem olvasni.
    Helyes és ügyes felépítés volt a kettőjükről írt részek. Kezdve az álom, annak elmesélése, a csiklandozás, és hát ugye a végkimenetele ennek. Olvasás közben is lehetett érezni, azokat a lángokat amelyeket körül vette őket is. Mármint, érezni lehetett a szavakban, a vágyukat egymás iránt, még így képernyőn keresztül is. ÉS ez nagyon jó pont. ^^

    És Áhhááá, bejött a sejtésem. :D (#vigyorgófej) Mármint, hogy Colin és Camille testvérek.
    Azta... alig várom már ennek a hírnek is a kimenetelét, h csak na. :D



    /*Az ököl hangosan csattant az asztalon, s az összes papír a földön landolt. A férfi zöld szemei szikrákat szórtak. Az előtte ülő férfi összerezzent a hirtelen hevességtől. Tudta, hogy az, amit kiderített létfontosságú az urának, de nem gondolta volna, hogy ennyire.
    - Ezt soha, senki semmilyen körülmények között sem tudhatja meg! Világos voltam? – hangja rideg pengeként hat. Ellentmondást nem tűrő.
    - Igen Uram! – felállt, összeszedte a papírokat, majd távozott. Amint kiért az épületből, végre fellélegezhetett. Ez a férfi, kezd egyre őrültebb lenni és még komoly gondokat, okozhat.
    Amint elég távol került és meggyőződött arról, hogy senki sem követte, elővette a telefonját, majd tárcsázott. Két csörgést kellett várnia, mire felvette.
    - Mit sikerült kiderítenie? – mély férfihang fogadta a hívást.
    - Igaza volt. Mindenben. Itt vannak a kezemben a bizonyítékok. – Bár a férfi nem láthatta, még is meglóbálta azokat.
    - Szóval, azzal az aljas rohadékkal? – érezte a férfi dühét, s jobbnak látta erre nem válaszolni.
    - Ezek a papírok bizonyítanak minden, hogy ki a gyermek biológiai apja. Aki nem ön, Mr. Glanwille!*/

    Ez volt az a rész, ami kissé még zavaró volt számomra, vagyis amit nem értettem... de most kezdem kapisgálni a dolgot. Mármint, hogy ez a rész, Camille 'apjáról' szólhatott, aki ugyancsak Colinékhoz képest, szintén elvégeztette a DNS tesztet.
    A kérdésem már csak az, hogy miért most? Miért csak most ennyi idő eltelte után?

    Vhogy van egy olyan sejtésem, érzésem, hogy valamit tervez a 'papa', a kérdés viszont, hogy mit?!


    Megint csak sikerült felcsigáznod, de én ezt szeretem is benned! ^^ Kíváncsian várom a folytatást.

    Ölel Dóry

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dóry! (a legjobb)

      Nagyon szépen köszönöm!
      Sajnos még egy ideig, lesznek ilyen csúszások. Hiába van itt a nyár, ezer a dolgom!

      Huu, ennek örülök. Reméltem, hogy jól sikerült.
      Nem szeretném, ha a blogom egyhangú lenne és elveszne a süllyesztőben.

      Lucien és Camille elég különleges és fordulatos életet él, ami minden, csak hétköznapi nem.
      Most pörögnek fel az események, most indul a buli igazán.
      Itt van Arabella, bejött a kedves 'papa' és hamarosan Kristoferből is többet kapunk. Hét rész van már csak hátra és ez idő alatt lesz itt minden. Az Olaszország c. fejezet lesz a legérdekesebb, legfelkavaróbb.

      Az a rész is hamarosan tiszta lesz, ne aggódj. :)

      Köszönöm szépen. !! Hamarosan jön az új rész :)

      Ölel;
      Tya

      Törlés
  2. Egy kis meglepetés! :)
    http://destiny-s-life.blogspot.hu/2015/06/dij-3.html#more

    VálaszTörlés