2015. június 18., csütörtök

Tizenhatodik fejezet - Amikor újra látlak...

Drága Rócsák!

Itt a nyár végre igaz? Nekem sajnos nem kezdődött olyan jól. A kutyám, aki 15 éve mellettem volt, elhunyt! Talán ez a rész is ezért sikerült, olyanra amilyen!
Miközben írtam a részt, folytak a könnyeim. Nem könnyű egy ilyen részt megírni, de néha, meg kell tenni.
Jó olvasást!

Könnyezik;
Amestia Simon

„Régen azt mondtam, negyed mérföldről negyed mérföldre élek, és azt hiszem, ezért vagyunk testvérek. Mert te is így éltél. Akárhol is vagy, legyen az negyed mérföldre, vagy a világ túlsó felén, mindig velem maradsz, és mindig a testvérem leszel…”

- Vin Diesel -


- Oh, Szentséges basszantyú! – Ezzel egyet tudott érteni. Van egy húga. Mindig is tudta, hogy van egy testvére, de szembesíteni is vele, már egészen más lapra tartozott.
Van egy húga.
Most mihez kezdjen? Az apjának még sem mondhatja el, ahogy az anyjának sem. Menten infarktust kapna. Leült, majd felállt. Képtelen volt ülve maradni. Fel alá járkált a kórház folyosóján. Valamit ki kell találnia, de gyorsan. Hamarosan vissza kell menni Londonba.
- Colin! – Lionella állt meg vele szembe. Barna szemei együttérzéstől csillogtak. – A frászt hozod az emberekre és ránk is. – A lány keze a vállán nyugodott. Volt valami egészen különös ebben az egészben. Valami meghitt, már-már barátságos. Sosem gondolta volna, hogy majd egy Bass és a két Flinn fogja támogatni, legyen szó bármiről is.
Lionellanak igaza van. Le kell nyugodni, még pedig azonnal. Pár óra múlva már az apjával fog találkozni. Oda, pedig a legnagyobb türelemre és hidegvérre van szükség.
- Igazad van! – mély levegőt vett. Michaell felé fordult. – Egy órán belül indulunk, a birtok mögüli tisztásról! – Nem várta meg tette és ezt nem tudta megmagyarázni. Szorosan lehunyta a szemét. Egy Michaell válaszát. Sarkon fordult és kiviharzott az épületből.

A fájdalom csak egy pillanatig volt elviselhetetlen, majd apránként alább hagyott. Tudta, hogy szólnia kellett volna, de valamiért mégsem, ám egy kósza könnycsepp még is utat talált magának és legördült az arcán.
- Szólnod kellett volna…- törölte le a könnycseppet. Szóra nyitotta a száját, de valójában, nem tudta, mit is mondhatna. Szaporán vette a levegőt, ahogy Lucien is.
- Sajnálom… - mondta inkább. Kinyitotta a szemét és tekintetük találkozott. Hirtelen, alig kapott levegőt, mintha a világ, csak a férfi tekintetétől megállt volna. A legsötétebb színben csillogott. Az agya leblokkolt. Nem volt szó arra, amit most érzett. Teljemértékig leírhatatlan volt.
Szerelmes vagyok ebbe a férfiba!
A szíve, esze veszett hajszába kezdett. Azt hitte, mindjárt kiugrik, vagy megáll. Mikor történt? Hogyan? Nem értette, minden annyira zavaros volt. Szerette ezt a férfit és még csak észre, sem vette. A szíve nagyobb veszélyben nem is lehetett volna.
- Jobban örültem volna, ha szólsz. Nem lettem volna ennyire… durva. – komorult el az arca. Talán jobb lett volna, ha szól. De akkor, nem lett volna ilyen. Ilyen… tökéletes. Bármennyire is kellemetlen volt. Valljuk be, pokoli érzés volt, de még is tökéletes. Semmit sem változtatott volna. Semmit.
Felemelte a kezét és megsimogatta Lucien arcát. Borostája szúrta a kezét, de nem bánta. Jól eső érzés volt. Végig a szeme vonalától le egésze az álláig. A férfi belefúrta az arcát tenyerébe, majd belecsókolt.
- Így volt jó! – suttogta. Ez volt az igazság. Komolyan gondolta.
- De… - Nem engedte, hogy befejezze. Megcsókolta. Nem akart beszélni, semmit sem akart, csak vele lenni.
Lucien felmordult és beletúrt a lány hajába. Csípője a legősibb táncot járta. Kellett egy kis idő, mire Camille felbírta venni a ritmust. Első pár lökés, még fájdalmas volt, de Lucien gyengéd volt, olyannyira, hogy még Camillet is meglepte vele.
Körmei a hátát szántották. Ajkaik megállíthatatlanul ostromolták egymást, mintha sosem lenne elég a másikból. A szavak, már a nyelvén voltak, de visszatartotta. Nem mondhatta ki addig, amíg a férfi sem biztos önmagában. Azzal csak mindent elrontana. Abba az egy dologba kapaszkodhatott, hogy ő szereti ezt a férfit. Lelkestül, mindenestül.
Visszavonhatatlanul…

A legcsodálatosabb mező volt, amit valaha láttam. Kék, sárga, zöld és lila szín volt mindenhol. Az illatok pedig, finomak, kellemesek. Előre léptem egyet. Akkor tudatosult bennem, hogy nincs rajtam cipő. Mezítláb álltam a mező közepén.
Egyszerű, fehér ruha volt rajtam. Hajam fonatban omlott előre. Kezemen a Camilletől kapott karkötő volt, ami meg-megcsillant a tűző nap fényében.
Előre léptem. A föld puha volt és lágy. Kellemes. Körbe pillantottam, de teljesen egyedül voltam. Olyan érzésem támadt, mintha meghaltam volna.
- Nem állsz messze az igazságtól drágám! – Megfordultam a tengelyem körül. De hisz, az előbb még egyedül voltam. Esküdni mertem volna, hogy rajtam kívül nincs itt senki.
- Perlina néni…? – Nem akartam hinni a szememnek. Camille anyukája állt előttem, pont úgy, ahogy az emlékeimben élt.
- Blythe, kincsem! – Kitárta a karjait, és pedig rohantam oda. Még az illata is ugyan olyan volt. Olyan édes, megnyugtató. 

- Perlina néni! – zokogtam. Térdem megrogyott. Képtelen voltam állva maradni. Valóban a halálomon vagyok. Istenem! Nem!
- Jól van, sírj csak! – simogatta a fejem. Nem akarok meghalni. Élni akarok. Élnem kell! Még annyi mindent nem láttam. Annyi mindent nem tapasztaltam. Élnem kell! – Tudom! Tudom!
A szüleim, a barátaim, a családom. Nem mehetek el! Nem! Ott kell lennem. Le kell, diplomázzak. Gyerekeket szülnöm, férjhez mennem. Nem halhatok meg! Nem akarok meghalni!
- Végig melletted leszek!

- Azonnal be kell tolnunk a műtőbe! – A doktornő hangja élesen hatott. – Szóljon valaki Dr. Viveknek, azonnal. – Egy nővér szaladt ki a folyosóra, majdnem fellökve Gabriellt és Lionellát. – 50ml morfiumot! Készítsék elő a kettes műtőt!
- Gabreill, mi történik? – Lionella szorosan kapaszkodott a kezébe. Ő sem értett semmit. Mitch és Colin pár perce távoztak. Ők még maradtak, hogy megnézzék, hogy van Blythe, de mire a négyes folyosóra értek, mindent elleptek a rohangáló nővérek és orvosok. Mindenki kiabált. Teljes volt az őrület. Aztán, valaki Vivek nevét mondta. Gabriell és Lionella is lefagyott. Pillanatokkal később Blythe testét tolták el mellettük. A műszer csak egy egyenes csíkot mutatott. – NE! BLYTHE! NE! – Lionella összecsuklott mellette, éppen, hogy utána tudott kapni.
Istenem…! Azonnal szólniuk kell Camillnek. Itt akar majd lenni. Előhalászta a telefonját, majd tárcsázott, de senki nem vette fel. Megismételte még párszor, de semmi. Caroline jelent meg, holt sápadtan. Mellette a férje. Ha jól emlékszik Dimitrinek hívták. Szorosan ölelte a feleségét.
A nő zokogott, a férfi szemeit is könnyek tarkították.
- Csezd meg Lucien! Vedd már fel! – nyomta meg az újra hívás gombot, de semmi. A rohadt életbe! Felültette Liot a székre, Caroline mellé, akik időközben odaértek melléjük. A két nő egymásba kapaszkodott.
Bár nem ismerték régóta egymást Blytheal, de szoros barátságot alakítottak ki. Csak imádkozni tudott, hogy Blythe életben maradjon. Ott hagyta őket, majd a nővérpulthoz ment. De nem volt ott senki. A legtöbb nővér a kettes műtő előtt állt kék öltözékbe, felkészülve, ha komplikáció adódna.
Küzdj Blythe! Küzdj!

Éreztem a fájdalmat a lábamban. Bejárta az egész testem. Perlina csak szorosan ölelt és gyengéden suttogott. Hát itt a vég.
Hangokat hallok. Különös hangokat. A fájdalom, kezd alább hagyni. Semmit sem értek.
- A külvilág. Most hallhatod őket. – Valóban így volt. Hallottam őket. Valaki a nevemet kiáltotta. Azt hiszem Lionella, majd egy ideig semmi. Aztán, biztos vagyok benne, hogy orvosok hangját hallom. Dr. Vivek. Ha ő itt van, minden rendben lesz. Megment majd engem. Ő tudja, mit csináljon. Életben fog tartani. Életben kell tartania. Még élnem kell!  

Az a francos telefon csak csörög és csörög. Lucien kinyitja a szemét. Odakint borús az idő, semmi jót nem ígér. Oldalra pillant. Camille békésen alszik mellette. Egyik keze a mellénél nyugszik, a másik pedig, az ő mellkasán. Édesen szuszog. Az a fránya telefon, pedig még mindig rezeg.
Óvatosan lefejti magáról Camille kezeit, mire ő csak nyöszörög egyet, de alszik tovább. Fel kell, és kutakodni kezd a farmerja után. Csak most fogja fel igazán, hogy mi is történt. Camille most már az övé. Visszavonhatatlanul és örökre.
Végre megtalálja a telefont. Több mint tíz nem fogadott hívás Gabrielltől és még egy pár a húgától is. Emellett legalább négy SMS. Elolvassa az egyiket, amit Gabriell írt.
Vedd már fel azt a rohadt telefont! Blythet most vitték be a műtőbe! Azonnal ide kel jönnötök! – G.
Megnyit egy másikat, amit már a húga küldött. A tartalma hasonló.
Lucien! Könyörgöm! Blythe, gyertek ide! Szükségünk van rád! – Lio.
Lucien teljesen leblokkolt. Újabb rezgést hall, de ezúttal nem az övét, hanem Camille telefonját. Az asztalon találja meg. A húga az.
- Lio? – szól bele!
- Luc, én, nem tudom mi történt. Egyszeriben csak kiszáguldottak Blytheal és a műtőbe mentek. A képernyő, nem mozdult Luc. Csak egy egyenes csíkot mutatott… - Alig tudott megszólalni. Blythe nem halhat meg nem, az lehetetlen. Hisz jól volt. Kómában volt és azt mondták minden rendben lesz. Még is mi változhatott? 

- Mindjárt ott vagyunk! – mondta húgának, majd lerakta a telefont.
Oda sétált a még alvó Camillehoz. Annyira nem akarta felébreszteni. Órákig el tudta volna nézni, ahogy az ajka megnyílt. Az arca békés volt. Olyan kicsi és törékeny volt. Meg akarta óvni ettől, de tudta, ettől nem óvhatja meg. Óvatosan megsimogatta a fejét, le az álla vonaláig, egészen addig, amíg a tekintetük újra egymásba nem olvadt.

- Erősnek kell lenned! –Szorította meg a kezem Perlina. Támogatni próbált, de mind hiába. Nem maradt erőm.
- Hallom őket! – egyenesedek ki! Mindenkit hallok. Tompán, de hallom őket. – Camille az! Camille! – Gördülnek végig a könnyeim. Mellette kellene lennem. Nélkülem, egyedül marad. Ott kell maradnom mellette.
- A lányom erős, Bly, de a te tested, már nem tud küzdeni. Nem tudom mi történt, de hirtelen sokkal rosszabbul lettél. – hangja elcsuklott. Én se értettem. Jobban kellett volna lennem. Hisz kómában tartottak! Annak segíteni kellett volna, de nem segített.
Most pedig meg fogok halni!

- Küzdj Blythe, küzdj! Ne add fel, ne! – Camille dörömbölt az ablakon, de senki nem állította meg. Nem veszíteni el, nem őt nem. Ő legjobb barátnője, a húga. Az utolsó családtagja.  – Kérlek! Maradj életben, kérlek… - Térdei megbicsaklottak alatta. Képtelen volt arra, hogy állva maradjon. Hatalmas csattanással ért földet.
Lucien ott termett mellette és ölelésébe vonta. Könnyei áztatták át a férfi pulóverét.
- Nem veszítetlek el! Szükségem van rád Blythe! – A fájdalom, amit érzett leírhatatlan volt.

Olyan erővel söpört végig benne, amit képtelen volt kontrolálni. Most nem volt semmi, ami elvonta volna a figyelmét, semmi, ami segített volna neki, mint amikor a nagyapja meghalt. Most mindkettőjük elveszítése, egyszerre akart kitörni, mint egy féken tartott hurrikán.  Nem bírta. A teste és a lelke is teljesen elfáradt. 
Amikor újra kinyitottam a szemem, már nem a tisztáson voltam, hanem a kórházban. Mindenki ott volt.
A mama és a papa, egymást ölelve ültek a padon.
Adam, a falnak dőlve, Jakekel az oldalán. Még ők is eljöttek.
Lionella és Gabriell a szüleim mellett ültek. Lionella sírt, könnyeket hullajtott értem. Még Gabriell is könnyedzett.
A műtő előtt pedig, Camille feküdt Lucien ölében, zokogva. Az én barátnőm! Azt mondogatja, küzdjek!
Hidd el, annyira küzdenék, de már késő. Túl késő.
Odalépek Adam és Jake elé. Mindkettőjüket régebb óta ismerem, főleg Jaket, vele együtt nőttem fel.
- Köszönöm, hogy megpróbáltál megmenteni és kihoztál a gyárból! – mondom Adamnak. Bár tudom, hogy nem hall, mégis jó kimondani ezeket a szavakat.
- Te pedig, újra lábra fogsz állni! Kitartást! – ütögetem meg a vállát, majd tovább sétálok. Lionella és Gabriellhez megyek. Leguggolok eléjük. Gyönyörűek együtt.
- Bár nem ismerjük egymást régóta, de a barátomnak tekintettelek és öröm volt ismerni, Gabriell Flinn. – mosolyodom el.
- Te pedig, harcos lány! – fordulok Lionellához. – A másik legjobb barátnőmé váltál. Nagyon fogsz hiányozni. Mindig a szívemben leszel! – A könnyeim már megállíthatatlanok. Tovább sétálok, a szüleimhez.
Fordítva kellene lenni. Nekem kellene sírnom, nekem kellene éreznem a gyászt. Nem nekik. Látniuk kellett volna, ahogy felnövök. De ez már sosem fog megtörténni.
- Anya…- fogom meg a kezét. - … apa. – Majd az övét is. – Ti vagytok a legjobb szülők a világon. Nagyon szeretlek benneteket. Kérlek, csak a jóra emlékezzetek és tudjátok, még ha nem is láttok, én mindig itt leszek veletek. Mindig mellettetek leszek. Mindig a kicsi Blee leszek. Itt a szívetekben! – Megpuszilom az arcukat és megölelem őket. Annyira szeretném, ha visszaölelnének, de tudom, ez lehetetlen. – Nagyon szeretlek titeket!
Tovább sétálok. Leülök Camille és Lucien mellé. Először Lucienhez fordulok.
- Esküszöm, ha bármilyen módon is, de bántani mered, visszajövök és kiheréllek! Ő a legjobb barátnőm, a testvérem. Kérlek vigyázz rá, és ne árts ne. Óvd őt. Már annyit szenvedett, ideje, hogy boldog legyen! Tedd őt boldoggá! – fogom meg a vállát. Bízom benned Lucien Anthony Bass!
Camille felé fordulok. Még mindig zokog, Lucien karjai között.
- Hát kislány, ez is eljött. El tudod képzelni mennyire, utálom! Itt akarok melletted maradni, veled lenni és támogatni. De sajnos nem lehet. Nem tudom, mit mondhatnék, még úgy is, hogy tudom, nem hallod, amit mondok, így hát idézni fogok. Ez többet fog mondani, minden szónál. „Régen azt mondtam, negyed mérföldről negyed mérföldre élek, és azt hiszem, ezért vagyunk testvérek. Mert te is így éltél. Akárhol is vagy, legyen az negyed mérföldre, vagy a világ túlsó felén, mindig velem maradsz, és mindig a testvérem leszel…”   
Szeretlek Camille! Amikor majd rám gondolsz, jusson eszedbe, hogy mindig testvérek leszünk.
Te és én, elválaszthatatlanul összefonódtunk!

Szeretlek! 

2 megjegyzés:

  1. Drága Tya!

    Hát kicsi lány... huhh.... erre a részre, nincsenek szavak, vagy én nem találom őket.
    Könnyeket csaltál a szemembe. A hideg rázott és a könnyeimmel küszködtem mind az idő alatt, amikor Blythe elbúcsúzott a szeretteitől.
    Nagyon szép, kifejtett, érzelmes rész lett.
    Nem hittem, hogy Blythe megfog halni, mert abban reménykedtem, hogy felfog ébredni a kómából és hogy élni fog.
    A Vin Diesel-es idézettel pedig nagyon beletrafáltál. Hisz mint tudjuk, hogy ő ezt Paul-hoz idézte, amikor meghalt, és most, hogy Blythe idézte ezt Camille-hoz... huhh... újabb könnyeket csaltál a szemeimbe... :'(
    Szegény Camille-t, nagyon megsajnáltam... komolyan, nem hiányzott neki még ez is, a legeslegjobb barátnője aki egyben olyan volt a számára mintha a testvére lenne, elveszíti.
    Ha most nem lennék e tragikusan fájdalmas kimenet utóhatása alatt, akkor valószínűleg, hogy kitérnék a fejezet elejére, és Lucien & Camille együttlétének a folytatására, de erre most képtelen vagyok.... :'(

    Várom a folytatást...

    Ölel, Dóry

    UI: 'Részvétem a kutyád miatt. Elég szép hosszú évet, életet leélt. (tudom, hogy milyen elveszíteni egy kutyát, akit kiskölyökkorától veled, melletted volt, és most már nincs többé. Sajnálom. :'( )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dóry!

      Tudom! Először nem is így terveztem, de végül, még is csak ez mellett döntöttem. Okát, nem igen tudom.
      Miközben írtam a sorokat, szégyen nem szégyen, sírtam.
      Az egyik kedvenc karakteremet érte a halál, de na aggódj, lesz valaki, aki kárpótolja majd őt, még ha ez lehetetlennek is tűnik.
      Camille erős és lehet, hogy ezt nem érdemelte meg, de még rengeteg megpróbáltatása lesz.

      Sosem felejtjük el Blytheot, és bár már "nem él" sokszor fogunk még találkozni vele.

      Köszönöm!

      Ölel;
      Tya

      Törlés