Érzéki táncok

Sziasztok kis Rózsák! 

Na szóval, még mindig nem rész, de hamarosan, ígérem csak kissé meg vagyok magammal csúszva. Lett munkám, edzés, írás és közben élni és valóra váltani a terveket, de mind e közben a barátaidat se hanyagold el, kissé bonyolult. Ha még barátom is lenne, jönnek a teljes apokalipszis. Zombikkal meg minden. 

Jaj, de elkalandoztam. Ismét egy versenyre vetemedtem. Igen különös témában. Itt kategóriák voltak, és én az egyebet választottam, mert nem hinném, hogy ez a novella be illene egy romantikus kategóriába. 

Őszintén, nagyon szeretném, ha erről kapnék visszajelzést, mert ilyen "stílusban" még soha nem írtam. Vagy, bármi ehhez fogható írásom még nem volt. Szóval, nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! 

Mindazon által, ajánlom mindenkinek ezt a kis novellát! 

Ölel;

Amnestia Simon

„A szenvedély nélküli ember, a tökéletes igaz ember: szörnyalak; angyal, akinek még nem nőttek szárnyai…”

-Honoré de Balzac-

Semmi sem fogható ahhoz, amit akkor érzel, amikor súlytalan vagy. Minden gondod elszáll. Csak te vagy és senki más. Amikor átjár a zene, mindenről elfeledkezel és a mozdulatok, ösztönből jönnek, nem, pedig azért mert megtanultad őket. Ilyenkor nem számít, hogy kecsesen ível e a nyakat, a lábadat tökéletesen tartod, a hátad egyenes az ujjaid pedig precízek. Mind ez nem számít, mert ilyenkor csak te vagy és senki más.

Hiába fáradsz, izzadsz, kapkodod a levegőt, akkor is csinálod, mert mindennél jobban élvezed. Amikor magadnak táncolsz, nem számít, ha elrontod, ha nem tökéletes, ha könnyebben feladod, hisz nincs senki, aki kinevessen, gúnyolódjon rajtad. De, egy mindig számít, hogy legyen kitartásod. Állj fel és mutasd meg, hogy meg tudod csinálni és ragyogj, ahogy a legfényesebb csillagok fénylenek az égen.

Semmi sem fogható ahhoz, amit akkor érzel, amikor a szél az arcodba fúj és száguldasz. Felszabadulsz, szinte szállsz. Nincs rajtad nyomás, félelem, mert tudod, meg tudod csinálni. Egyik akadályt ugrod át a másik után. A homok porzik utánad, egyé válsz a lovaddal. Nem azért vagy tökéletes, mert profin csinálod, hanem mert élvezed. Nincsenek szabályok, amik megkötnek, lekötnek, megfékeznek. Csak te vagy és senki más. Az vagy, aki lenni akarsz. A ló illata, ahogy vegyül a tiéddel, alkotják a legtökéletesebb eszenciát a számodra.

A végtagjaid fájnak, izomlázad van, de te csak tovább ösztökéled a lovad és mindennél és mindenkinél gyorsabb vagy. Igazán úgy érzed, hogy szabad vagy! Nincsenek béklyók, melyek megbélyegeznek, melyek megváltoztatnak. Ilyenkor minden lehullik, és semmi nem számít. Szabadon száguldasz, mint a legvadabb szilaj a vidéken.

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor megkönnyebbülsz. Ütés után ütés. A kezeid már zsibbadnak, de te csak ütöd a boksz zsákot. Minden feszültség elszáll, mintha ott se lett volna. Majd lendíted a lábad és azzal is ütést, mérsz. Már ólom nehéz a tested, de te csak folytatod a sorozatod, s egyre csak úgy érzed, jobban vagy. Hiába fáradsz, még akkor is csinálod, míg nem érzed, könnyebb vagy.

A lelked könnyebbé vált, te magad váltál könnyebbé. Nincs már súly, kellemetlen érzés, semmi, ami arra ösztökél; Gyerünk, üsd meg!  Csak te vagy és a csend, a béke. Már nem érzed a kínzó vágyat, hogy bármit is tegyél. Ez a boksz, az életed, a reményed. A zsák, pedig a hegyed, melyet mindig megmászol, és a csúcsról kiáltod, Megcsináltam!

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor a víz a bőrödet érinti. Mintha, megtisztulnál, igazán súlytalan lennél. Amikor felállsz a dobogóra és várod a lövést, és a vízbe veted magad. A pillanat egy tört másodperc eréig szárnyalsz, mint egy angyal, majd hableány leszel, és mindenkit lesöpörsz a pályáról. Mind eközben széles mosoly terül szét az arcodon. A váll izmaid már fájnak, de mit sem törődve vele, tovább lendíted a karod. Egyiket a másik után.

Aztán, ha mégsem állsz a dobogó legfelső fokán, sem keseredsz el, hisz végig azt csináltad, amihez a legjobban értesz, és amit a legjobban élvezel ezen a világon. Arcodon ugyan az a mosoly játszik és büszke vagy magadra. Szívedben érzed a melegséget, az elégedettséget, mert nem csak te osztozol mindebben, hanem mások is. Számodra a víz, maga az éltető levegő. A siker, csak hab a hullámokon.

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor a lábad a talajt, a kezed a gerendát érintik. Egyik gyakorlat után, jön a másik. S egyik cifrább szaltó után a másik. Mindent tökéletesen végre hajtva. Számodra, minden lendület egy szívdobbanás, mely újult erővel dobban, egy sikeres gyakorlat esetleg ugrás után. Érzed az adrenalint, ahogy az ereidben futkos és elönt az izgatottság. Új gyakorlat következik, téged, pedig eláraszd az öröm, hogy valami újat tanulhatsz, valamit, amitől megint önrévületbe kerülsz.

Ilyenkor megszűnik a világ, csak te, a rudak és a szőnyegek léteznek a teremben, minden más eltűnik. Lendületből lendületbe ugrasz. Elesel, s felkelsz. Minden sérülés jelzi, megdolgozol azért, hogy ott tarts, ahol épp vagy. Elismerés nem szédít meg, tudod, mindig küzdened kell, hogy jobb és jobb legyél. Nem vagy maximalista, csak minél jobb vagy, annál könnyebben lelsz magadra s magabiztosabb, leszel, mint egy megrezdíthetetlen rúd. Egy rúd, mely sosem törik meg.

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor a kék krétaszerű anyag borítja be a kezed, és feljebb kapaszkodsz a sziklán. Vonz a magasság. Beakasztod az újabb csörlőt és feljebb egyre feljebb, húzod magad. Érzed, hogy most sehol sem lennél szívesebben, mint egy hegy oldalán, melyet oroszlán módjára próbálsz megszelídíteni. Semmit sem éreznél szívesebben, mint ahogy a heves széllöketek a hajadba kapnak.

Amikor már az utolsó métereket taposod, érzed, közeleg a teljes elégedettség. Ekkor érzed teljes egésznek magad. Mint egy kör, melyet a körzővégre bezárt. A hegytetejére érve pedig, óriásit kiabálsz, mint egy oroszlán, aki végre önmagára talált.

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor elmerülsz egy történetben. A külvilág, mint egy ajtó bezárul, egyszeriben megszűnik létezni. Új szerepbe kerülsz, új embereket ismersz meg. Olyan világot jársz be, amit akarva, akaratlanul is de megkedvelsz s a szívedhez nő. Egy-egy karakterben önmagadra ismersz, s rá jössz, ezeket a hibákat te is elkövetted, vagy arra eszmélsz, te is pont ezt tetted vagy mondtad volna. Rájössz, akár te is lehetnél, az egyik könyved szereplője.

S, amikor vége a történetnek, a külvilág újra körül vesz. Elégedett vagy, hogy mindezt megélheted, mind e közben, jobban megismerted, meglelted magad. Simogatva teszed le a könyvet, egy néma ígérettel, hogy hamarosan újra találkozol, ott szerzett barátaiddal. Amikor pedig, egy új, ismeretlen történetbe veted magad, akad, hogy összehasonlítást teszel, de egy pillanattal később, megint nincs külvilág csak te és a könyved, senki mást, melyeket úgy védesz, mint anya a gyermekét.

Semmi sem fogható, ahhoz, amit akkor érzel, amikor azt teszed, amit a legjobban élvezel. Amikor nem kell szerepbe bújnod, esetleg arra vetemedsz, megosztod valakivel. Minden más, eltörpül amellett, amit ilyenkor érzel. Minden más, semmit sem jelent már, csak te vagy és a szenvedélyed. Egy olyan érzés ez, mely kézzel sosem lesz fogható. Egy igazán érzéki táncot jársz önmagaddal, ahol a dal, sosem ér véget. Mert TE sosem adod fel, és sosem rendíthetnek el tőle, mert ez mind, te vagy! Önmagad vagy!