Tizedik fejezet - Mi lesz ha ... ?

Sziasztok Settlementerek!

Megérkezett a követező rész!

Köszönöm szépen a kommenteket! Remélem, most sem okoztam csalódást és ez a rész is el, nyeri a tetszéseteket!

Véleményeteket várom!

Jó olvasást!

Ölel;

Amnestia Simon

Ismered az érzést, amikor egy könyvet olvasol, és tudod, hogy tragédia lesz belőle? Érzed, hogy közeledik a hideg és a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a szereplők körül, akik a lapokon élik az életüket, mégsem tudsz szabadulni a történettől. Olyan, mintha hozzákötöznének egy kocsihoz, és az vonszolna maga után. Sem elengedni nem tudod, sem az irányt megváltoztatni”

- Cassandra Clare –

A férfi tüdejét égette a füst. Egyszer már érezte ezt, de most sokkal rosszabb volt annál. Érezte, ahogy belűről lángol és ég porrá. Régóta dolgozott itt, sok embert látott meghalni, s talán most ő következett. De nem akart erre gondolni, nem akarta, hogy az utolsó gondolata a halál legyen. Helyette felidézte mennyasszonya pirospozsgás arcát, melyet szőkés haja keresztezte. Ajka vonalát, édes szeplőit, kezeit a terhes hasán. Éles fájdalomként hasított bele a gondolat, s majd meg szakadt a szíve. Nem leszek ott, amikor a fiam megszületik. Nélkülem fog felnőni. Nem fogom hallani az első szavát vagy látni az első lépését. Egy könnycsepp gördült végig a kormos arcán.

Köhögnie kellett, amitől majd szétesett a tüdeje és a füst szörnyen marta a nyelőcsövét.  Semmit sem látott, nem tudta mi van a társaival. Mind ez nem ijesztette meg annyira, de a csend, az igen. Kísérteties csend honolt a bányában. Félt. Hülye vagy bolond lett volna, ha nem fél. Talán kicsit mind kettő. Az ember azt gondolná megbánta, hogy idejött dolgozni, de ő nem, ő nem bánta. A családjáért, a mennyasszonyáért dolgozott. Itt egy új családot, rengeteg megértő barátot talált. Sorstársakat.

Halványan, az öntudatlanság peremén egy kéz érintését érezte, s egy ismerős hangot hallott. Valaki ott volt vele, a halála pillanatában. Isten mégis kegyes hozzá és nem hagyja egyedül meghalni. 

- Biancám…

- Gyerünk Damin, tarts ki! – Camille húzta a férfit, aki sokkal nehezebb volt, mint amilyennek látszott. Alig pár perce tartózkodott itt, de már mindene fekete lett a fűstől.  Arcát maszk fedte, így kapott némi levegőt és nem kellett aggódnia, hogy oxigén hiány miatt esetleg elájul.

Damin arcára helyezet egy ugyan ilyen maszkot, majd körül nézett. Hála az égnek, nem voltak sokan lent, de így is többen a kelleténél.

- Biancám… - hallotta meg a férfit. Hangja nagyon gyenge és erőtlen volt. Camille félt, hogy nem éli túl, a mai éjszakát, akár csak a nagyapja.  Megrázta a fejét. Nincs most idő ilyeneken töprengeni. Damin nem fog úgy járni, mint a nagyapja. Vissza fog menni Biancához és a nemsokára születendő gyermekéhez. Ha jól emlékszik fiú lesz és már a nevét is kitalálták. Igen így lesz, így kell lennie. Damin nem halhat meg. 

- Camille? – Mögötte Lucien jelent meg. Az ő arcát is maszk takarta. – Jól vagy? – A lány bólintott, majd fejével a többi ember felé intett. Lucien értette mit akar, majd még egy aggódó pillantást vetve a lányra, elindult a többiek felé. Mögötte Gabriell és Blythe jött, meg pár gyári munkás. Camillet nem lepte meg, hogy Lionellát nem látja. Lucien valószínűleg szigorúan megtiltotta neki, hogy bejöjjön. Ahogy neki próbálta, kevésbé sikeresen.

- A fenébe Camille, nem mehetsz oda! Túl veszélyes! – Lucien követett a szobámba, miután magamhoz tértem a kezdeti sokkból. Automatikus mozdulatokat tettem. Levettem a vékony hálóingem és nem törődtem azzal, hogy Lucien alig pár méterre mögöttem áll és lesi minden mozdulatom. Kinyitottam a szekrényt és az első kezembe akadó ruhadarabokat vettem fel. Egy lovaglónadrág és egy ütött kopott pulóvert sikerült kivarázsolnom belőle. Hajam egyszerű lófarokba kötöttem, de így is maradt megzabolázatlan hajtincsem. Két perc múlva már az ágyon ületem és a cipőmmel küzdöttem.

Az ajtó hirtelen vágódott ki, én pedig ijedtemben ugrottam egyet ültömben, de kissé megnyugodtam, amikor láttam, hogy csak a legjobb barátnőm, Blythe az. Már ő is teljesen fel volt öltözve. Farmert és egy igen különös felsőt viselt, sportcipővel. Haját ő is lófarokba kötötte, de neki egy hajtincs sem lógott ki. Várakozóan nézett rám. Szinte azonnal feltűnt mögötte Gabriell és Lionella még pizsamában, igen zihált külsővel. Biztosra vettem, hogy történt valami, de nem volt idő most ezzel foglalkozni. Majd ha minden rendben lesz – már ha ez lehetséges – kikérdezem Lionellát a történtekről. Felálltam és az ajtó felé vettem az irányt. Blythe is azonnal el is indult, s ő már tudta, mit is kell tennie. A küszöböt sem sikerült elérnem, amikor Lucien haragos tekintete állta el az utam. 

- Ezzel megszeged az egyezségünk egyik szabályát – Mondta, én pedig alig akartam hinni a fülemnek. Mérhetetlen düh kezdett el száguldozni az ereikben. Meg akartam ütni, oh, de mennyire meg akartam, de még sem tettem.      

- Nem érdekel. Dobj ki vagy mit bánom én, de én ma éjjel oda fogok menni és segítek azoknak az embereknek. Tetszik, vagy nem teszik – azzal elviharoztam mellette, de nem jutottam messzire, ismét.  Karon ragadott és maga felé fordított. Egy ideig csak nézett, mintha olvasni akarna benne, mint Edward Bellában, aztán rájön, hogy ez képtelenség. Majd Gabriell felé fordult és csak bólintott neki, én pedig semmit sem értettem az egészből. Szinte már nem meglepő módon. De nem is érdekelt, csak el akartam már indulni a gyárhoz. Ismét rám nézett, azokkal az átható szemekkel.

- Két perc. Addig nem mozdulj! – És már ott is hagyott egyedül és eltűnt a szobájában. Már egyedül álltam a folyosón, amikor bólogattam, úgy nézhettem ki, mint aki teljesen megzakkant. Lionella lépett oda mellém, és bátorítóan megszorította a kezem, én pedig az övét. Időközben ő is felöltözött és, mint mindig, most is jól nézett ki. Nem értem, hogy csinálja. Két perc sem kellett és Lucien, teljesen felöltözve jelent meg a folyosón.

És most itt voltak. Damin egyre rosszabbul nézett ki. Camille megszaporázta a lépteit, már amennyire ez lehetséges volt az ő kicsi termetével. Amikor megérezte a tarkóját, csiklandozó levegőt, kicsit fellélegzett. A friss levegő majd biztosan segít Coltonnak. Az viszont egy cseppet sem nyugtatta meg, hogy alig látta emelkedni a férfi mellkasát.

- Innen átveszem – érintette meg a hátát valaki. Camille biztos volt benne, hogy ismeri, vagy legalább is már találkozott vele.

- Köszönöm. Adam?

- Igen, eltaláltad – mondta, de már Damint vitte el minél távolabb. Ahogy visszaindult a bányába látta, hogy Lionella sem tétlen. Azoknak az embereknek segít, akiket ugyan nem érte közvetlenül a robbanás, de nem úszták meg sérülések nélkül. Biztos egyel fentebb voltak. Ez logikusnak tűnt. Ő maga visszaindult a bányába, hogy megkeresse Lucient és segítsen neki.

Rengeteg járat volt a bányában. A föld alatt helyezkedett el, olyan 10 méterrel és egyre csak mélyült. Az első folyosó 15 méterrel a föld alatt volt, és 5 méterenként csökkent. Egészen 35 méter mélyig. Összesen 5 folyosó, amiből jelenleg csak 4-et használnak. Ahogy egyre lejjebb ment, még kevésbé látott. Megállt az egyik kabinnál, ahol a munkások a felszereléseket tartották és kivett egy lámpát belőle. Már éppen kiment volna, amikor meglátott valamit. Oxigénpalack olvasta a kézzel írt feliratot. A szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a kézírást. Nagyapa. Egészen biztos volt benne, hogy ezt ő írta. Megnézte melyik emeleten is, tartózkodik pontosan. Nagy neon színnel ott világított a kettes szám. A szíve, megint nagyot dobbant, itt robbant fel minden, ezen a helyen pecsételődött meg a nagyapja sorsa. Könnyek marták a szemét. Szorosan lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett és megpróbált megnyugodni.

Azóta a nap óta nem járt itt és annyira el volt foglalva Damin kivitelivel, hogy fel sem merültek benne ezek a gondolatok. Remegés rázta meg az épületet, amitől majdnem elvesztette az egyensúlyát. Kövek hulltak a földre, hatalmas port kavarva. Eltartott pár percig, míg egyenesen meg tudott állni a lábán. Ez a remegés elég volt ahhoz, hogy száműzze a nagyapjával kapcsolatos gondolatait az agya legmélyebb zugába, ahol az anyjával kapcsolatos gondolatait is rejtette.

Végig járta a második szintet, de csak kifelé igyekvő munkásokat látott, Lucient sehol.

- Csessze meg! – Káromkodta el magát. Kezdett eluralkodni rajta a pánik. Mi lesz, ha nem jutunk ki időben? Mi lesz, ha újabb rengés jön? Mi lesz, ha újabb robbanás lesz? Mi lesz ha…? Ezek a kérdések kavarogtak szüntelenül a fejében. Elindult lefelé a 3. szintre és próbált minél jobban megnyugodni. Végig járta az egész járatot, mikor végre meglátta Lucient egy hatalmas szikla mellett.  A férfi, mintha megérezte volna a lány jelenlétét, felemelte a fejét, s tekintetük találkozott. Camille közelebb ment, mind végig tartva a szemkontaktust vele, egyszerűen képtelen volt, nem Lucien szemébe nézni.

- Jól vagy? - Tette fel azonnal a kérdést, amikor a lány letérdelt mellé. Jó megnézte a férfit. Mély sóhaj szakadt fel ajkain, amikor látta, egy-két horzsoláson kívül, semmi baja. – Ezek szerint jól vagy és csak értem aggódtál. Megtisztelve érzem magam – kapott színpadiasan a szívéhez, mire Camille vállon boxolta. Nem ez a legmegfelelőbb alkalom erre, de be kellett vallania, örömmel látta, hogy semmi baja sincs. – Most, hogy ezt megbeszéltük, ki kéne valahogy szedni őt – intett a fejével a szikla felé. Camillet annyira lefoglalta a férfi épsége, hogy nem is vette észre, hogy valaki a szikla alá szorult.

- Istenem, Jake! – Kapott a szájához.

- Ismered? – nézett rá Lucien felvont szemöldökkel. A fiú nem lehetett idősebb huszonötnél.

- Te vagy az, Tündérke?

- Én vagyok az Jake! Minden rendben lesz, kiviszünk innen – szorította meg a férfi kilógó kezét. Újabb rengés rázta meg az épületet. Itt lent, sokkal jobban lehetett érezni. Camille felnézett és látta, hogy tőlük nem messze lévő tartógerenda már alig bírja a nyomást. Bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot.

- Sietnünk kell! – Mondta Lucien. A remegés nem maradt abba. Túl sokáig tart. Egyre nagyobb kövek kezdtek el hullani a földre, le rájuk.

- Hagyjatok itt és menjetek! – Jake hangja erőtlen volt. Őt nem várta haza senki. Nem volt barátnője, senki. A szülei Londonban élnek, de nem nagyon érdekli őket, mi van a fiúkkal.

- Szó sem lehet róla…

- Juliette! –Egy nagy test zuhant rá, majd a világ egy pillanat műve alatt kifordult a tengelye körül.

- Gabriell! Gabriell! Itt vagyunk! – Integetett Lionella a férfinek, aki épp a bányából igyekezett ki. Tiszta korom volt és még ilyen messziről is jól kivehető volt a vágás a jobb lábán. A férfi egyedül jött ki, senki sem jött vele. Sem Lucien, sem Camille, de még Blythe sem. Mi tart ilyen sokáig? Hol vannak már? Lionella futni kezdett felé, majd a karjába vetette magát, nem törődve a férfi sérülésével.

Gabriell szorosan tartotta őt, mintha súlya meg sem kottyanna neki. Arcát a lány nyakába fúrta. Lionella is így tett, nem törődve mennyire szutykos is a bőre, még egy csókot is nyomott az egyik vágásra, amit ott helyezkedet el kecses nyakán. – Jól vagy? – Fürkészte aggódó tekintettel. Bosszantotta, hogy Lucien nem engedte, hogy ő is bemenjen, de meg is értette, elég volt neki hármójuk miatt aggódni.

- Jól vagyok, csak egy-két karcolás – legyintett, miután lerakta a lány a földre. Megcirógatta az arcát, ujját végig húzta álla vonalán. – Lucien?

- Még nem jött ki. Ahogy Camille és Blythe sem – mondta. Egy férfi lépett melléjük. Lionella már ismerte, Adamnak hívták. – Gabriell, ő Adam, az egyik vezető. Adam ő itt…

- Gabriell Flinn, nagyon örvendek! – nyújtott kezet. – Nem csak ők hárman nem jöttek még ki. Az egyik emberem, Jake Lork sem jött még ki a bányából. Őszintén megvallva, kezdek aggódni – fordult a bánya felé.

- Mik ezek a rengések? – Kérdezte Gabriell.

- Lemez elcsúszások – Lionella és Gabriell és úgy nézett rájuk, mint borjú az újkapura. – A furások miatt egyes kéreg lemezek elmozdultak. Erre voltak a gerendák, hogy mindezek ellenére is, a bánya nem omoljon össze. De mint látjátok… - tárta szét a karját. -… nem maiak a felszerelések – ismételten egy rengés, egy sokkal hosszan ideig tartó rengés rázta meg a bányát. Kövek földet érését lehetett hallani, gerendák törését, majd egy hatalmas robaj.

- LUCIEN!

- CAMILLE! 

- KISLÁNYOM!

Hangzottak egyszerre, a kétségbe esett kiáltások.