Karácsony Grower-ben

Békés, Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek és Sikerekben Gazdag Boldog Újévet! !

Én, egy novellával készültem nektek, így az ünnepekre. Ami, bár a történethez kapcsolódik, konkrétan, nem történik meg, csak apróbb hasonlóságokat lehet majd észrevenni! Várom a véleményeteket és még egyszer, kicsit megkésve, Kellemes Ünnepeket!

Ölel; Amnestia Simon  

Hallgass meg! 

" Egy ajándék éppen annyit ér, 

amennyit szeretettel kiválasztottak!"

- Thyde Monnier

2031. december 24.

Castel Come, Grower kastély

 Grower minden évszakban csodálatos. Tavasszal, amikor a fák virágoznak, és kellemes illat kering. Nyáron, mikor a levelek már zöldek, s a virágok is elhullottak. Ősszel, amikor a fák narancsszínbe borulnak és a föld is sárga színben, pompázik. De a tél, az egészen más volt. Mindent hófehér hótakaró borított és Grower csodálatosan nézett ki. Egyszerűen ragyogott.

 Ahogy a vörös hajú kislány is, a majd két méter magas fa előtt. Azért küzdött, hogy a pöttöm magasságával fel tudjon rakni egy díszt a fenyőre. Grower, talán még sosem volt ennyire fényes és meleg. Alig pár év alatt, a hideg és rideg helyből egy meleg otthonná változott. Az egész házban csend honolt, csak a kandalló tűzének ropogása volt hallható itt-ott. S alkalom adtán egy dallamot csíphettünk el a konyhából. Kint csendben hullott a hó és mindent beborított az éj. A falu karácsonyi fényei idáig nem látszódtak már el, csak a merő sötétség. Az ablakon jégrózsák játszottak, különféle mintákkal. Akadt teljes egész, s olyan is, mi nem tudott egészében megjelenni, kitárni jeges szárnyait. A csendet, egy vékonyka hang törte meg.

- Tya, igazán segíthetnél! – megszólítottunk, az ablakban kucorgott, egy könyvel a kezében, s nem úgy tűnt, mint aki nagyon segíteni akar. Sőt, kifejezetten élvezte, hogy nem kell segítenie. A lány, a másik lányra emelte, szürkés barna szemeit, ami a tűz megvilágításában akár zöld is lehetett volna. De, aki igazán jól ismerte, Alentya Bass-t, az tudta, hogy csak a képzelete játszik vele.      

- Szerintem Gwen, csodálatosan boldogulsz egyedül is – felelte a lány és figyelmét újra a könyvre összpontosította. Jól ismerte már ezt a könyvet. Elég viseletes volt, emellett anyja egyik kedvenc olvasmánya is: Julia Quinn – Mr. Bridgertown csábítása. Bár, őt annyira nem varázsolta el a könyv, de azért szerette. Julia tudott valamit, amikor megírta ezt a könyv sorozatot. Megalkotni egy ilyen családot, számon tartani azt a sok nevet, hogy kinek milyen személyiséget adott. Sok jegyzetbe kerülhetett. Mindenesetre megérte. Csodálatos családot alkotott az embereknek.

- Kérlek Tya! – Ugrándozott oda a kislány. Mennyi lehetett? Tizenkettő, talán tizenhárom éves. Kék ruhát viselt, ami kiemelte, valóban zöld szemeit. Ugrálás közben elszabadult pár kósza vörös tincse, de nem igazán zavarta. Tya, ismét testévére emelte tekintetét. Gwendolyn, mindig is ilyen volt. Képtelen volt, egy helyben megülni két teljes percnél tovább, és őt is minden áron magával akarta rángatni. Alentya olykor hagyta magát, így legalább utána nyugta lehetett, de ő inkább egy könyv társaságában lelte meg azt, amit Gwen a mindentevésben. Alentya füle mögé tűrte egyik fekete hajtincsét és nagyot fújtatott. Tessék, még ebben sem hasonlítunk! – Gondolta magában. Még pár pillanatig figyelte ikertestvére könyörgő szemeit, majd feladta.

- Éjjen! Köszönöm! – Ugrott a lány nyakába.

- Jól van, jól van, elég lesz! – Mondta, s a könyvet az ablakpárkányra helyezte, majd leugrott onnan. Miért is ment ő ebbe bele? És hol van Anthony, amikor kellene?

 Fél óra múlva, Alentya magát is meglepte azzal, hogy élvezte az egészet. Élvezte, hogy a testvérével lehet, a díszítést és mindent. Kellemes volt és megnyugtató, emellett pedig (szerintem ide inkább a „mert” illene jobban), közösen csináltak mindent. Nem tudta, vajon Gwent zavarja-e, hogy iker létükre ennyire különböztek, de neki jól esett, hogy végre valami közös dolog vele. Sokat olvasott az ikrekről, és igen ritka számban ment, az hogy ennyire különböztek külsőre.

 Gwen, egy karácsonyi éneket kezdett el dúdolni, és Tyanak be kellett vallania, ez az egész, jobb volt, mint egy könyv felett gubbasztani.

 Anthony nem is tudta mit tegyen, szólaljon, meg vagy csak nézze, ahogy húgai a karácsonyfát díszítik. Ritka látvány volt ez, hisz Alentya volt a visszahúzódó, félénk kislány. Míg Gwendolyn az energia túltengéses, locsi-fecsi. Ég és föld, de mégis, mint a Hold és a Csillag, a kettő együtt jár. Hallotta, ahogy Gwen, halkan dúdol, s nem sokkal később Tya is csatlakozott hozzá. A két lány, összemosolygott, majd hangosan felnevettek. Erre, még Anthony sem tudta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan, mire a lányok felé fordultak. Szemeik elkerekedtek, hisz egyáltalán nem várták haza karácsonyra a férfit.

- Anthony!!! – Kiabáltak fel egyszerre, majd minden díszt a földre hajítottak és a bátyjuk felé kezdtek szaladni.

- Lányok! – nevetett, miközben szorosan megölelte őket. Hiányoztak neki, mind a ketten és Grower is. Legtöbb barátja, az Etonban tölti az ünnepeket, és csak újévre mennek haza, de tudta, hogy nagyobb örömet nem is okozhatott volna az anyjának, mint hogy haza jön karácsonyra.

 A lányoknak be nem állt a szája, még Tyanak is volt mit mondania. Gwendolyn arról beszélt, hogy, hogyan sikerült meglovagolnia az új kancát, Alentya pedig, a legújabb könyvéről áradozott. Anthony is mesélt. Mesélt arról, hogy milyen az iskola, a barátairól, az órákról és minden egyébről. Együtt díszítették a fát, de a nagy családi képből, csak a szülők hiányoztak igazán. Gwen újra rákezdett a dalolásra, Tya pedig követte, majd Anthony is csatlakozott, aki igen kilógott a sorból. Lehet, hogy öt évvel idősebb volt a lányoknál, de most pont úgy érezte magát, mint egy 12 éves kisfiú. Most már, teljes mértéig megértette, Bennettet, hogy miért szeret annyira haza menni az ünnepekre. A hangulatért, az érzésért, s bár a szüleik most nem voltak itt – de bármelyik pillanatban betoppanhattak – így is tökéletesnek mondhatta a pillanatot. Mert neki, különleges volt.

 Valójában nem is kellett sokat várni, hogy Lucien és Camille megérkezzenek. Nyomukban, Lionella, Gabriell és Mitchael Flinn, Blythe Serenty és a sort, Colin Claire zárta. Mindenki, aki igazán számított, mindenki, akit családtagnak nevezhettek, - mert ők bizony egy család voltak - itt volt. Mert ez egy hatalmas család. Keenan nem tudta, mikor látta ezt utoljára. De valójában tudta, tavaly, és azelőtt és az elmúlt 17 év minden karácsonyán, mert 17 éve már annak, hogy Growerben minden megváltozott.

 Lucien megköszörülte a torkát, és az asztalnál ülő emberek abbahagyták a beszélgetést, s tekintetüket az immár idősödő, de koránt sem öreg, Lucien Bassra, Grower grófjára emelték. Lucien körbe nézett az asztalon, mindenkit sorba vett és egyre szélesebben mosolygott. A fia, Anthony, a lányai, Gwendolyn és Alentya, a húga és a barátai, mindenki itt volt. De mégis, mind közül, Camille tűnt a legfontosabbnak, még ennyi év után is. Gyorsan lángra lobbant szerelmük, ami nem kevés megpróbáltatáson ment keresztül, az életük, ami sok akadályba ütközött, mindent túlvészelt és egy cseppet sem enyhült a szerelme a nő iránt, akit már sok éve a feleségének mondhat. Sok minden történhetett volna másként, sok mindent tett volna másként, de abban a pillanatban minden döntés, minden hiba, helyénvalóbbnak tűnt, mint eddig valaha.  Ismét megköszörülte a torkát.

- Nos, nem igazán tudom, mit lehetne mondani, de kell mondani valamit, azt hiszem… - erre mindenki halkan felnevetett -… így rövidre is fognám a mondandómat. Köszönöm, hogy mindenki eljött és hogy együtt tölthetjük, ezt a csodálatos ünnepet! – Még egyszer, újra végignézett az asztalnál ülőkön, majd folytatja. – Tehát, emelem poharam, mindenkire és kívánok, Békés, Boldog Karácsonyt mindenkinek! 

2040. december 31.

London, Grower ház

- Ő a húgom, az istenit! – Anthony szinte üvölti a szavakat. A londoni házukban van, a dolgozószobában, vele szemben a legjobb barátja. Mint egy idegen, úgy néz rá. Nem, ez nem lehet, ez csak egy pillanatnyi elmezavar. A férfi szóra nyitotta a száját, de ahogy meglátta, Anthonyt, hogyan néz rá, jobbnak látta becsukni azt. Anthony fekete haja, most csapzott volt, zöld szemei pedig, villámokat lövelltek barátja felé. Tajtékzott, de pontosan nem tudta megmondani miért is. Hisz ez Bennett, nem valami élvhajhász. De akkor is, Alentya pedig a húga, neki pedig kötelessége megvédeni őt. De, hogy pont Bennettől, mekkora hülyeség az egész. Anthony megcsóválja a fejét, hátha attól tisztább lesz, de nem. Semmi sem lett tisztább. Miért pont Bennett? Miért nem tudott… de ahogy elkezdte a gondolatot, úgy be is fejezte azt, hiszen tudta a választ. Mert ő nem Gwen, ő Alentya. Teljesen más, mint a másik húga. Sokkal megfontoltabb, óvatosabb, törékenyebb és… és… még annyi minden más, ami nem Gwendolyn. Homlok ráncolva fordul vissza Bennett felé. – Ő a húgom – ismétli meg az előző állítást, mintha a férfi ezzel nem lenne tisztában.

- Tudomással bírok, a rokoni kapcsolatotokról – feleli a férfi vigyorogva. Tudta. Tudta, hogy megnyerte Anthonyt, aki csak nézi őt, mintha most látja őt először. Pedig Anthonynál senki sem ismeri jobban. Szinte együtt nőttek fel. Thony szóra nyitotta a száját, majd becsukat azt, és ezt még egyszer megismételte. Mondania kellett volna valamit, határozottan kellett volna, de nem tudott mit mondani.

 Halk kopogás szakította félbe a két férfi szempárbaját. Mind a ketten az ajtóra szegezték a tekintetüket. Sejtették, ki van mögötte, de csalódniuk kellett, ugyan is nem Tya lépett be az ajtón, hanem Anthony anyja, Camille. Az asszony, egy egyszerű mélykék kosztüm ruhát viselt, haja hullámokban omlott a vállára. Anthonynak, most már teljesen megfájdult a feje, még az anyja is.

- Nos, fiúk, ahogy elnézem, nem jutottatok egyről a kettőre – mondja sokat sejtően, széles mosollyal. A férfi anyja arcát nézi, Bennett pedig jobbnak látja, ha a szoba legtávolabbi csücskébe vonul.

- Te tudtad! – Nem kérdés, hanem határozott kijelentés volt ez, mire Camillenek, csak még nagyobb mosoly ült ki az arcára.

- Persze, hogy tudtam. Ahogy azt is, hogy mikor szerettél bele Carolineba. Az anyátok vagyok; mindent tudok, mikor tanuljátok már meg végre? – Kérdezi, de nem vár választ. Whisky! – Gondolja Anthony magában. Ez rémes és lehetetlen. Innia kell, most. Az anyja tudta, és nem szólt neki. Annyi hűhót és mindent ellehetett volna kerülni, ha szól, de nem tette. Mert neki kellett dönteni, az apja rábízta ezt, és az anyja is.

 Töltött egy pár skót whisky-t és egy húzóra megitta azt, majd újra töltötte. Gwennel, mennyire egyszerűbb volt minden. Olyan gyorsan megtalálta a neki való férfit, és Anthony egy percig sem kételkedet Joshuaban; tudta, hogy jó kezekbe kerül a húga. Nem mintha ez nem lenne elmondható Bennettről, de akkor is. Bennett egészen mást. Ránézett barátjára, akit évek óta ismer. Hosszú, sötétbarna haj, kék szem, körülbelül olyan magas lehet, mint Anthony. Semmi különös. Annyit leszámítva, hogy egy vikomt. Most még is mi a francot tegyen? Ha a régi időkben lennének, azonnal hozzá adná, de könyörgöm ez a 21. század, nem kényszerítheti hozzá, hisz csak egy csók volt! Camille és Bennett árgus szemekkel figyelik a férfi minden mozdulatát.

- Szereted? – Fordul hirtelen Bennett felé.

- Igen – a válasz azonnal jön, semmi késlekedés, semmi megfontolás. Anthony még figyeli egy ideig barátja arcát, majd kiüríti a pohár tartalmát.

- Hát legyen – mondja végül. – De, ha csak egyetlen könnyet is hullajt miattad…- de nem tudja befejezni a mondatot, mert Alentya rohan be a szobába. Minden valószínűség szerint végig hallgatta az egészet. Bennett nyakába veti magát, aki szorosan magához emeli. Anthony nézi őket. Camille pedig büszke a fiára és odalép mellé. 

- Ez egy nagyon jó újév kezdete nem? – Kérdezi. A férfi nem néz az anyjára, majd eszébe jut a kilenc évvel ezelőtt karácsony, ahol még csak 12 évesek voltak a lányok, és dalolva díszítették a fát. El kellett ismernie, a húgai felnőttek.

- De anya, valóban. Boldog Újévet! – Azzal megöleli az anyját.

- Boldog Újévet, fiam!  

Még egyszer, kívánok, mindenkinek Sikerekben Gazdag, Boldog Újévet!

- Amnestia Simon -